FőképFülszöveg: 
 Peter Hessler ezúttal szokatlan dolgokat művel Kínában. Autót kölcsönöz, és bár tilos lenne vele elhagynia Pekinget, heteken át tartó utazásokat tesz, egészen Belső-Mongóliáig eljut. Hétvégi házat bérel egy Sancsa nevű faluban, a Nagy Fal szomszédságában, és aktívan részt vesz a helyiek életében. A vadonatúj autópályákon dél felé veszi az irányt, hogy tudósítson a szédítő ipari fejlődés következtében szinte napról napra változó vidék lakóinak életéről.
 
Hessler új „autós” szerepében persze ugyanaz a kíváncsi újságíró, akit a Két év Kínában című könyvből már jól ismerünk: szenvedélyes megfigyelő, aki közel megy az emberekhez, nemcsak felvázolja, hanem részletesen ismerteti is életpályájukat, elhelyezi őket a szédületes iramban változó ország nyugati aggyal már-már felfoghatatlan társadalmi viszonyai között. Nem elégszik meg felszínes utalásokkal, szemügyre veszi a történelmi hátteret, amely nélkül számos jelenség érthetetlen.  És noha a valóságnak csak egy szeletét mutatja be, a kínai szűrőn átderengenek az általános igazságok, kétségek, kérdőjelek, sokkok és a globálisan megoldhatatlannak tetsző problémák.
 
Részlet a könyvből:
III

Több mint egy éven át jártam rendszeresen Dél-Csöcsiangba, és lassan kezdtem úgy érezni, hogy hazamegyek. Élveztem az új autópályát, gyönyörködtem az ismerős Ou menti tájban, és mindig megálltam ugyanazokon a régi helyeken, felkerestem a régi ismerősöket. Lisujban Modern Tér néven új szálloda épült, ahol sikerült lealkudnom a szoba árát napi 20 dollárra. Beiratkoztam a néhány saroknyira található Egy Asszony Illata konditerembe. Lisuj belvárosában ez volt az egyetlen igazi konditerem, amelyet férfiak és nők egyaránt látogathattak; mint megtudtam, azért kapta ezt a nevet, mert a tulajdonosok fülének kellemesen csengett, noha egyikük sem látta az azonos című amerikai filmet. A terem egyébkent erős műbőrszagot árasztott, mert minden berendezés vadonatúj volt benne.
Jó időben nagyokat futottam a várostól délre húzódó dombok között, ahol egymást értek a teraszosan ültetett mandarinligetek. Ezen a tájon csodálatos gyümölcs terem – ezért is szerettem itt időzni. Találtam egy rendes szecsuani vendéglőt meg egy kiváló tésztaboltot, és földerítettem az autópálya mentén fekvő többi települést. Kedvemet leltem a rendszerességben, és élveztem a város sodrását, a benne munkáló energiát – azt, hogy egyszerre ennyi ember van mozgásban, és mindenki siet a dolgára. Minden egyes alkalommal szürreális élmény volt Pekingből délre repülnöm. Alig ért földet a gép, mobiltelefonomon máris megjelent a szöveges üzenet:

Üdvözöljük Kína tíz legdinamikusabb gazdaságának egyikében:
Vencsou várja önt. Itt, a „Merész Úttörők és Békés Polgárok”
élenjáró városában a Vencsoui Kommunista Pártbizottság
őszintén reméli, hogy látogatónk barátságra, üzleti lehetőségekre
és sikerre talál.

Az egyik járaton magával Mao Ce-tunggal találkoztam. Az Air China gépe 7.30-kor indult Pekingből; ez volt a legkorábbi járat Vencsouba, így amint elfoglaltam a helyemet, azonnal elbóbiskoltam. Mint rendesen, most is üzletemberek és káderek töltötték meg a gépet, és míg tartott a beszállás, szendergésemből fel-felriadva egyszer csak homályosan tudatosult bennem, hogy az egyik utas feltűnően hasonlít Mao elnökre. De a ködös, félálomban látott jelenést merő képzelődésnek minősítettem, nem foglalkoztam vele – legalábbis amíg fel nem szálltunk. Akkor azonban önkéntelenül is kihallgattam az utaskísérők beszélgetését.
– Ott ül az a színész, aki Mao elnököt játssza! – mondta az egyik.
– Hol?
– A huszonötödik sorban!
Középen ült, két vencsoui üzletember közé beszorítva, akik ugyanúgy kidőltek, mint majdnem mindenki a fedélzeten. De a Mao elnököt alakító színész teljesen éber volt. Elegáns szürke öltönyt, piros nyakkendőt es színpadi sminket viselt: arca természetellenes fénnyel ragyogott. Világított a foga is, es feketére festett haját homlokából hátrafésülve hordta, mint Mao. Még a szemölcs sem hiányzott az álla bal oldaláról. Ahányan hátramentek a mosdóba, mind átestek a felismerés élményén: Nini, Mao elnök a turistaosztályon, a 25E székben.
Leszálltunk Vencsouban, és a repülőtéri busz, amely a terminálra szállított minket, még a gépnél is zsúfoltabb volt. Azon kaptam magam, hogy Mao elnökhöz préselődve állok. Bemutatkoztam, es adtam neki egy névjegykártyát. Ő is előhalászta a zsebéből a magáét, amelyen nem kevesebb mint hét hivatalos cím volt feltüntetve:

Csin Jang színész, a nagy vezér, Mao Ce-tung szerepének alakítója
Igazgató, Főnix Kulturális és Művészeti Központ
Vezérigazgató, China International Filmvállalat Kft.
Ügyvezető-helyettes, Pekingi Erő és Bőség Nemzetközi Harcművészeti Társaság a Kultúráért
Üzleti Igazgató, Pekingi Filmtörténeti Intézet
Tiszteletbeli Igazgató, Csunghua Társadalmi Egyetem Filmintézete
Magas Szintű Tanácsadó, Kínai Vörös Szitakötő Csoport
Főellenőr, Kínai Vörös Szitakötő Üzleti és Kulturális Központ

Azért utazott Vencsouba, hogy egy minisorozatot forgasson a Kínai Központi Televízió számára. Egy 1940-es években történt incidenst készültek feldolgozni, amikor a Vörös Hadsereg összecsapott a japán megszállókkal Csöcsiangban. Csin Jang elmondta, hogy az elmúlt évtizedben számos filmben és televíziós produkcióban játszotta Mao elnököt.
– Ó, szóval újságíró – mosolyodott el a névjegykártyámat nézegetve.
– Mao elnöknek jó barátja volt egy bizonyos Edgar Snow, híres amerikai újságíró.
Pontosan tudtam persze, ki volt Edgar Snow, esete ugyanis elrettentő példa mindazon missouri szerzők számára, akik Kínáról akarnak írni. Snow még a 30-as években lett Mao és Csou En-laj kedvence, és végül maga is bevette a kínai propagandát. A „nagy ugrás” idején, amikor kínaiak tízmilliói haltak éhen, Edgar Snow az országot járva arról számolt be, hogy az éhínséggel kapcsolatos híresztelés valótlan. De most Vencsouban engem sokkal jobban érdekelt Csin Jang története. Hogyan fedezték föl? Mivel foglalkozott, mielőtt színész, a nagy vezér, Mao Ce-tung alakítója lett?
Minden kérdésemre az elnök életéből vett anekdotával válaszolt. Csangsai ő is, mint Mao elnök volt. Amikor az előéletéről kérdeztem, így felelt:
– Tudja, ugye, hogy Edgar Snow készítette a leghíresebb képet Mao elnökről?
– Igen, hallottam róla. De mondja, mit csinált, mielőtt színész lett?
– Mindig ezt a képet közlik a fiatal Maoról – folytatta. – Az ötvenes-hatvanas évek során számtalan kiadványban megjelent!
Buszunk bizonytalanul zötykölődött a repülőtér épülete felé – pukkadásig tömve mobiltelefonba kiabáló emberekkel. De Csin Jang éppolyan rendíthetetlenül mosolygott, amilyen szilárdan ült állán a műszemölcs. Ugyanazzal a jóindulatú arckifejezéssel tekintett a világra, mint végig a repülőút alatt, mintha valóban a nép vezére volna, nem pedig csak a kora reggeli vencsoui járat egyik középső ülésén szorongó, közönséges utas. Tovább próbálkoztam, hátha megtudok róla valami közelebbit. Áttanulmányoztam a névjegykártyáját, és megkérdeztem, mit jelent a „Pekingi Erő és Bőség Nemzetközi Harcművészeti Társaság a Kultúráért” szerveződésnél betöltött pozíciója.
– Foglalkozik harcművészetekkel?
– Igen – felelte derűsen mosolyogva. – Mao elnök mindig hangsúlyozta a testmozgás fontosságát! Tudta, hogy Mao elnök átúszta a Jangcet?
Elmondta még egyszer, hogy Csangsából származik. Megjegyezte, hogy Edgar Snow könyve vezette be Mao elnököt a nyugati köztudatba. Mosolya minden elcsépelt anekdotával hátborzongatóbb lett, míg végül elment a kedvem a további kérdezősködéstől. Lehet, hogy komplett idiótával van dolgom? Aki valóban Mao Ce-tungnak hiszi magát?
A repülőtéren magamhoz vettem a csomagomat, és mielőtt elindultam volna a városba, betértem a férfimosdóba. Senki nem volt benne, csak Mao Ce-tung. Az első piszoárnál állt, és halkan dünnyögött, mintegy csak magának.
– Mejkuo csicsö, mejkuo csicsö. Amerikai újságíró, amerikai újságíró.
Jobbnak láttam a Mao elnöktől legtávolabb eső kagylót használni. A lehető leggyorsabban végeztem, felhúztam a cipzárt, és egy szó nélkül otthagytam az üres mosdóban a boldogan motyorászó színészt.

A melltartókarika-gyárban augusztus folyamán is kitartott a nyári rossz közérzet, aztán hirtelen – és mély kávébarnán – véget ért. Szeptemberben egy új vevő több mint százezer karikát rendelt, mindet ugyanabban a színben. Hónapok tétlensége után Kis Lungnak hirtelen rengeteg dolga lett; laboratóriumát megtöltötték a sötétbarna festéket tartalmazó kémcsövek. Ezt az árnyalatot „mély kávébarnának” nevezte Kis Lung színmintakönyve. Az új megrendelő egy dél-csöcsiangi melltartógyár volt, amelyről sem Kis Lung, sem Lo mester nem sokat tudott. A főnökök keveset árultak el a megrendelőkről, mert attól féltek, hogy ha képzett munkásaik átpártolnak egy másik céghez, és a kelleténél többet tudnak, akkor a vevőkort is elviszik magukkal. Ebben az esetben csak annyit mondtak Lo mesternek, hogy az új ügyfél exportra dolgozik, ami azt jelentette, hogy a lehető legjobb minőségű karikát kell előállítani. A célországot Lo mester sem ismerte; mindenesetre olyan ország lehetett, ahol kedvelik a barna fehérneműt.

Ugyanebben a hónapban egy másik nagyobb megrendelés is befutott, és a gyár életre kelt. Tavasz óta először működött mindkét sorozatprés, és a Gép napi nyolc órán át dübörgött. Taóék teljes létszámban – a két nővér, az apa és egy unokatestvér – és mindennap dolgoztak. A gyár újra felvett néhány korábban elbocsátott nőt a futószalag mellé, es Vang főnök szerint szeptemberben a bevételek végre meghaladták a kiadásokat. Tizenegy hónap telt el azóta, hogy megtervezték a gyárat, és a befektetés még távolról sem terült meg, de legalább – most először – hasznot termelt.
A nyár folyamán beköltözött a gyári szálláshelyre a legfiatalabb lakó. Vang főnök felesége és kétéves fia gyakran hetekig is a gyárban laktak, de most már Lo mester csecsemő fiának is otthont adott az épület. Meg két hónapos sem volt, amikor az anyja, akit Cseng Ju-csinnek hívtak, útra kelt vele, és csaknem húsz órát buszozott fél Kínán át, míg Lisujba ért. Most már egy egész család lakta a harmadik emeleti félkész szobát. Volt benne egy egyszerű faágy, egy főzőlap, néhány edény és evőeszköz, valamint egy kartondoboz, amelyben a ruhaneműt tartották. Ezen kívül szinte semmijük nem volt. Lo mester eldicsekedett vele, hogy a baba már a gépek zakatolása mellett is elalszik.
Eljött a gyerek születésének ötvenedik napja, és én meghívtam a családot vacsorázni. Kínában szeretnek megemlékezni az ilyesmiről; a gyerek születésének századik napját különösen fontosnak tartják. A szobában találkoztunk – Lo mester, szájában Pazar Sokadalom cigarettával, éppen a babát öltöztette. A hőség miatt kopaszra borotválták. Szép szeme volt, mint az anyjának, pufók arca, telt ajka, es az orrocskája Gombvárosból is jöhetett volna: mutatós baba volt. Lo mester a karomba tette.
– Hát a bátyja hogy van? – kérdeztem.
Feltételeztem, hogy a nagyobbik gyerek a faluban maradt, nagyszülők vagy rokonok gondjaira bízva. De kérdésemre Lo mester elkomorodott, a felesége pedig elég csúnyán nézett rá.
– El kell árulnom neked valamit – mondta Lo mester, lassan formálva a szavakat. – Ő az első gyerekünk. Amikor Vang főnök és Kao főnök szerződtetett, azt mondtam, hogy van már egy fiam, mert magasabb fizetésre vágytam. Neked nem akartam hazudni, de amikor beszélgettünk, mindig ott volt valaki. Mielőtt hazautaztam, megmondhattam volna, de nem tettem. Sajnálom.
Ugyan már, feleltem. A „kísértetgyerek” amúgy is megbosszulta magát: Vang főnök őmiatta nem engedte haza Lo mestert, aki így nem lehetett jelen a valódi fia születésénél. Minek hazamenni, hajtogatta Vang főnök, Lo mesternek van már egy fia, a második nem újdonság. Tudja-e Vang főnök az igazat, kérdeztem.
– Nem – mondta Lo –, de most már késő megmondani. Egyszerűbb, ha továbbra is úgy teszek, mintha odahaza lenne még egy fiam.
Én magam sem tudtam igazán hazugságnak tekinteni: a gyárvárosok tele vannak hasonló fikciókkal. A bérükért tárgyaló munkások mindent bedobnak, ami előnyhöz juttatja őket, és nem vitás, hogy egy nem létező gyerek sokat nyomhat a latban. Lo mester ezentúl is játszhatja a kétgyermekes apa szerepet. Ha egy napon el akarja hagyni Lisujt, hogy máshol keressen munkát, a kísértetgyermek számára kitalált kísértetbetegség jó ürügy lesz, hogy főnöki engedéllyel szabaduljon a gyárból.
A Szujszung úton összetalálkoztunk Lo mester egyik barátjával, aki olcsó ruhaneműt árult az út mellett. Tőle tudtuk meg, hogy kissé lejjebb éppen új „forrófazék-vendéglőt” nyitnak. A „forró fazék” a fondü egy fajtája, kínai módra: az asztal közepén fűszeres olajjal teli üst áll, alulról gázmécses melegíti. A vendégek körbeülik az asztalt, és ebben az alaplében saját maguk főzik meg az asztalra készített nyers falatokat: zöldséget, húst, gyakran sertésbelet és más belsőségeket. Az étkezesnek ezt a módját elsősorban a társaság teszi vonzóvá: főzögetés közben jól csúszik a sör, ezért a forrófazék-vendéglők nemcsak gőzösek, hanem zajosak is – épp ahogyan a kínaiak szeretik, ha házon kívül esznek. Ilyen helyre vinnék legutoljára egy ötvennapos csecsemőt ünnepelni, de hát senki sem kért tőlem gyermekgondozási tanácsot.
Az új vendéglő új korszak nyitányát jelezte a negyed fejlődésében. Az olcsónak nem mondható forrófazék-vendéglők elsősorban a fejlesztési övezet középosztályát, az ügyvezetőket, technikusokat célozták meg. Egy hónapon belül ez már a második volt a Szujszung úton – a megnyitó alkalmából virággal díszítették fel a bejárati ajtót. A vendéglő tűzijátékkal is készült; alig ültünk le, a tulajdonos fellőtte a petárdákat. A baba meg-megrezzenő pillákkal tűrte a durrogást, de nem sírt. Aztán alágyújtottunk a fazekunknak, Lo mester és a barátja pedig elfüstöltek egy-egy Pazar Sokadalmat. Hamarosan izzadságtól csillogott a csecsemő porcelánfinomságú bőre, arcocskája céklavörösre pirult; kissé bódultan pillogott. Én voltam az egyetlen férfi a vendéglőben, aki nem dohányzott. A gyerek azonban annyira nyugodt maradt, hogy végül úgy döntöttem, abbahagyom az aggodalmaskodást. Elvégre már ötven napja edződik – kész örökkévalóság egy fejlesztési övezetben.
Az étterem bejárata mellett egy nagy kerek asztalnál nyolc férfi éppen befejezte az étkezést. Korán érkezhettek, és a viselkedésük elárulta, hogy egész este ittak. Egyikük leteremtette a pincérnőt, és hangosan ócsárolta az ételt; a tulajdonos kisietett a lármára. Harmincas éveiben járó fiatalember volt, a feleségével együtt vezette az éttermet. Békíteni próbálta a hőzöngő vendéget, de ekkor az asztaltársak is rázendítettek. A tulajdonos végül elengedte a számla egy részét, és meghívta őket egy kör sörre, de csak nem maradtak csendben.
A kínaiak szeretnek panaszkodni a vendéglőben. Sok mindent szó nélkül lenyelnek, de ha nem ízlik nekik az étel, felemelik a hangjukat; gondolom, ezért nagyszerű a konyhájuk, és katasztrofális a politikájuk. Mégis volt valami szokatlan ebben a forrófazék-éttermi jelenetben. Az árengedmény és az ajándék sör más esetben megengesztelte volna az elégedetlen vendégeket, bizonyára beértek volna nemi halk dörmögéssel. Ezek azonban tovább hangoskodtak, kötekedtek. Visszahívták a tulajdonost, újra lepocskondiázták a főztjét, rákiabáltak a feleségére, és mindenáron beszélni kívántak a konyhafőnökkel. Szerencsetlen ember rémülten meresztgette a szemét, és gyámoltalanul állt bepiszkolódott, fehér munkaruhájában, miközben az egyik vendég dühösen rázta az ujjat az orra előtt. Kifogasolta az olajat meg a húst, es kijelentette, hogy nem volt friss a zöldség. A viszonylag kicsi vendéglőben a többi vendég figyelmét sem kerülhette el a jelenet – kíváncsian lesték a fejleményeket. Amikor végre távoztak a kötekedők, egy darabig csönd volt, majd a legrészegebb – mint valami horrorfilmben a gyilkos – újra bedugta a fejét az ajtón. Ordított meg egy darabig, aztán a cimborai kirángatták az utcára.
Amikor végre csend lett, a tulajdonos odajött az asztalunkhoz. – Sajnálom, hogy megzavarták a vacsorájukat – szabadkozott –, de kérem, értsék meg, tulajdonképpen nem az ételt kifogásolták!
El is magyarázta: a másik Szujszung úti forrófazék-étterem vezetője, vagyis a konkurencia főzte ki az egészet. Ő bérelte föl a nyolc férfit, hogy üljenek be jó korán, igyák le magukat, és rendezzenek jelenetet. Az volt a cél, hogy elrontsák a nyitást, de sajnos ő, a tulajdonos, későn jött rá, hogy kamu az egész.

Komolyan, halk szóval járta végig az asztalokat, és mindenhol elmagyarázta, mi történt. De hiába: a kínaiaknál ragályos a panaszkodás, úgy vonul végig rajtuk, mint egy bacilus. Valami köze lehet a csoportmagatartás dinamikájához – mintha tehetetlenül sodródnának az árral; ha látják, hogy mások így vagy úgy viselkednek, azonnal ráállnak ugyanarra a hullámhosszra. Számomra éppen a mi asztalunknál vált ez nyilvánvalóvá. Lo mester megjegyezte, hogy a hely nem valami tiszta, mire a barátja hozzátette, hogy a zöldség sem nézett ki túl jól. Az alaplét elsózták, és nem adtak elég húst. Az a kevés sem éppen minőségi, mondták, miközben megállás nélkül mártogatták a falatokat a lébe, és jóízűen ettek. Ez lényeges eleme a kínai gasztronómiai kritikának: nem befolyásolja az étvágyat. Az étkezes végére érve Cseng Ju-csin még a teát is leszólta. Egyedül a csecsemő nem mondott semmi rosszat: rendíthetetlenül nyugodt maradt, szívta a dohányfüstöt, és izzadt a forrófazék-gőzökben, mint egy picike malac.
Miután az utolsó morzsáig felfaltuk a silány kosztot, Lo mester barátja belemártotta a sörbe, majd a baba szájába nyomta a pálcikáit. A kisfiú fintorgott – egész este ez volt a leghevesebb megnyilvánulása. Ezen felbátorodva a barát egy sor reflexet kipróbált: például előrelendítette a kezet, mintha meg akarná ütni a csecsemőt, csak a kis gomborr előtt fejezve be a mozdulatot; a gyerek meg sem rezzent.

A Kiadó engedélyével.