FőképFülszöveg:
Kevélység, fösvénység, bujaság, irigység, torkosság, harag, jóra való restség - ez a hét kifejezés a bűnök egész univerzumát foglalja össze. A hét főbűnre az ókori világban a gonosz megtestesüléseként tekintettek, a zsidó-keresztény kultúrkörben pedig az erkölcstelenség megfékezésének egyik főpilléreként kapott kiemelt szerepet.
Mit mondanak ezek a kifejezések napjainkban? Mi maradt meg egykori végzetes és veszedelmes természetükből? Vajon szerepet kapnak-e korunk társadalmában is, vagy netán már elavultnak számítanak egy olyan világban, ahol "minden elmegy", ahol már minden határt megszegtünk. Feleleveníthetők és újraértelmezhetők, netán beépíthetők a pszichológiába és a pszichoanalitikus terápiákba?
Egy biztos: vétekről és bűnről lehet időszerűen beszélni. Ebben az új sorozatban hét tudós kutat az újabb válaszok után. A főbűnöket egészen szokatlan, mai szemlélettel vizsgálják, amely már távol áll attól a vallásos hagyománytól, amelyben eredetileg megformálódtak. Korszerűen, inkább kiállhatatlan szenvedélyként értelmezik őket. A hozzájuk való viszony az emberiség azon képességét fejezi ki, amellyel különbséget tesz jó és rossz között.
A restség bűnét eleinte a remete szerzetesek számára tartották fenn, akik elmélkedés helyett démonok kísértésének kereszttüzében lustálkodtak.
A középkori lajstrom még megkülönböztette a restség és a szomorúság bűnét: - restség: henyeség, lustaság, alkalmatlankodás, semmittevés, nyugtalanság - a gondolatok elkalandozása, a test elkalandozása (sic!), bőbeszédűség, kíváncsiság; - szomorúság: neheztelés, kishitűség, elkeseredés.
Amikor Gergely pápa a főbűnök számát 8-ról 7-re csökkentette, és a szomorúság és restség bűnét összevonta, a búskomorság orvosi esetét - mai kifejezéssel a depressziót - a restség etikus motívumával össze is keverte.
Oblomov, Csehov hősei, Proust eltűnt idejének foglyai, Freud hisztérikái bőséges muníciót adnak mai diagnózisunk és ingatag kedélyünk vizsgálatának kultúrtörténeti megítéléséhez.

Részlet a könyvből:
4. Egy fontnyi lélek

Mégis, a szomorúság megannyi dicsérete ellenére, mi lehet rosszabb egy ember életében a komoly depressziónál? Talán csak szélsőséges helyzeteket tudnánk felhozni, mint például az 1916-os verduni lövészárkok vagy Auschwitz, hogy olyan élményeket találjunk, melyek a kibírhatatlanságnak ilyen magaslataira jutnának. Láttam rákban vagy AIDS-ben mosolyogva meghaló betegeket, és láttam egészséges, ?atal és gazdag embereket, akiket olyan depressziós krízisek döntöttek le, melyek a halálba kergették őket. Milyen külső pokol lehet egyenlő azzal a belső pokollal – melyet Hippokratész melankóliának nevezett –, a menekvés nélküli szomorúságnak és aggodalomnak ezzel a hurrikánjával? De paradox módon éppen a legrosszabbat, ami az emberi lélekkel történhet – a súlyos depressziót – magasztalják ma is, mint a rosszból való kiemelkedésünk végső, ösztönös bizonyítékát. Az ősi nyugati hagyomány szerint csak ahhoz jut el a menny igaz fényének ígérete, aki megjárta a mélységeket.
Jelentős ?lozófusok évtizedek óta ismételgetik, hogy mindent – még a nagy ?lozó?ai kérdéseket is – újra kell gondolni Auschwitz fényében. Egyszóval a holokauszt után nem nézhetjük úgy a világot, ahogy előtte néztük. Ennek nyomán azt mondhatjuk, hogy a depressziósok a „muzulmánokkal” vannak rokonságban: a náci táborokban azokat a foglyokat nevezték így, akik már visszautasították a túlélést és a lavírozást, akik lustán hagyták magukat vezetni végzetük felé, még annak színlelése nélkül is, hogy belemennének hóhéraik játékába. Amit a modern pszichiátria major depressziónak nevez, vajon nem a „muzulmán” lét egy módja-e? Az biztos, hogy a modern ipari társadalmakban az élet nem olyan szörnyű, mint egy koncentrációs táborban, néhányan közülünk a létezésért folyó ziháló küzdelmet mégis igazi lágerpróbaként élik meg – jobb bedobni a törülközőt. A „vesztesek” tömegei pontosan azért mondanak le a nagy tervről ágyakra és fotelekbe roskadva, mert a társadalom egyre nagyobb és nárcisztikusabb egyéni törekvéseket vár el tagjaitól. Erős a kísértés, hogy a zsidó „muzulmánokat” a modern liberális társadalommal szembeni „ellenállás” modelljeinek tegyük meg.
Ezzel ellentétben néhány posztmodern ?lozófus szembehelyezkedik a melankólia ilyesfajta dicséretével – mely sok rendelőintézeti pszichológus szemében oly kedves – mint olyan spiritualista feltételezéssel, melyen határozottan túl kell lépni. A dolorizmus, ahogy Gianni Vattimo hívja, tipikusan keresztény felfogás, de tágabb értelemben nyugati (azaz meta?zikus): e szerint a felfogás szerint a fájdalom megnemesít minket, a szenvedés az igazság és az üdvösség felé vezető elsődleges út. És ha valakinek nincs szerencséje ?zikai fájdalmakat elszenvedni, a lelkiek (szorongás, depresszió) is jól jönnek.
Ez a posztmodern vita a búskomorság dicsérete és a dolorizmus vidám elutasítása között kétségtelenül azt mutatja, hogy kultúránk még megosztott abban a tekintetben, hogyan értékelje a lelki szenvedést. Bizonyos, hogy ma, a „mélységgel” szemben egyre ellenségesebb korban a dolorizmus bevádolása sikert vált ki („Nincs több hosszú és drága pszichoanalitikus aszkézis! Vegyetek be egy csinos kis szerotonintablettát és boldogok, elégedettek lesztek!”). De azt is meg kell mondani, hogy a búskomorság dicsérete évszázadokon át arra szolgált eszközül, hogy a szükségből erényt kovácsoljanak. A kétségbeesés elleni egyenlőtlen harcban az ember pontosan azért vállalja ezt magára, hogy felülemelkedjen rajta ahelyett, hogy szemtől szembe, vesztes pozícióból állna ki vele. Azt is megpróbáltuk megmutatni, hogy a lelki fájdalom – a meggondolatlanságnak ez a bomlasztó, megrendítő felemelkedése – hogyan lehet a nemessé válás nagy tervének szükséges ?zetsége. A „dolorista” hagyomány bizonyos kritikáját ma szívesen látják, ez a hagyomány azonban, melyet megvetően „meta?zikussággal” vádolnak, az igazság és a szabadság nagyszerű törekvésén alapszik, melynek jó és rossz következményeit a Nyugat mind learatta.
Egykor ez a törekvés keresztény volt: arról szólt, hogy üdvözült lelkekké váljunk az emberen túl, Isten felé haladva. Újabb korokban Nietzsche érvényesülési terve volt ez: az embernek nem Isten, hanem az emberfeletti ember felé kell lépnie saját embersége határainak megtörésével; ez volt az a terv, mely felszabadította például az 1968-as nemzedéket. Más környezetben a terv az előítéletektől, a polgári képmutatástól, a kapitalista kizsákmányolástól, az állam kötelékeitől és csapdáitól, a keresztény erkölcstől, a technikai tudományok uralmától, a másik szellemeitől, a tömegkultúrától vagy egyebektől való teljes megszabadulás lesz. De mindig nagy tervekről lesz szó, és mindegyiknek szabályszerűen meg lesz a kegyetlen adószedője, mint a perzselő sivatagi delek idején. Minden nagy terv, legyen az transzcendens vagy immanentista, a tervezőtől nem egyszerűen egy font húst kíván – ahogy Shylock követelte A velencei kalmárban –, hanem egy borzasztóan súlyos fontnyi lelket. A restség rossz közérzete lényegében minden fényes, folyékony és meleg tervnek a sivár és homályos túloldala.

A Kiadó engedélyével.