Beleolvasó - E. L. James: A szabadság ötven árnyalata

Fülszöveg:
Amikor a naiv Anastasia Steele és a gyönyörű fiatal milliárdos, Christian Grey találkozott, azonnal átjárta őket az érzéki izzás, amely visszavonhatatlanul megváltoztatta az életüket.
Ana, akit sokkolt, bár ugyanakkor vonzott Christian nem szokványos szexuális ízlése, komolyabb elköteleződésre vágyott. Christian, nem akarván elveszíteni a lányt, beleegyezett a feltételeibe.
Most mindenük megvan - szerelem, szenvedély, intimitás, vagyon és a világ összes lehetősége. De Ana tudja, hogy az ő szerető Ötven Árnyalatával nem lesz könnyű, együttlétük számos nem várt kihívás elé állítja mindkettőjüket. Anának meg kell tanulnia osztozni Christian fényűző életstílusában, anélkül, hogy feláldozná identitását.
Christiannak pedig felül kell kerekednie agresszív irányítási kényszerén, miközben múltja démonjaival is meg kell küzdenie. De éppen amikor úgy tűnik, közös erővel bármilyen akadályt képesek leküzdeni, a balszerencse, a rosszakarat és a végzet összeesküszik ellenük, és valóra válnak Ana legsötétebb félelmei...
Az Ötven árnyalat-trilógia harmadik kötete!
 
Részlet a regényből:
– Viszlát, holnap – bocsátom el Claude Bastille-t, aki az irodám ajtajában áll.
– Golf a he´ten, Grey?
Bastille lezser arroganciával vigyorog rám. Tudja, hogy a golfpályán biztos a győzelme. Megfordul és távozik, én pedig bosszúsan nézek utána. Sót dörgölt a sebeimbe a búcsúszavaival, mert bármilyen hősiesen is küzdöttem ma délelőtt az edzőteremben, a személyi edzőm jól szétrúgta a seggem. Bastille az egyetlen, aki meg tud verni, és most újabb diadalt akar a rovásomra a golfpályán. Utálom a golfot, de olyan sok üzlet köttetik játék közben, hogy el kell viselnem a golfórákat is… és bármennyire nem szívesen vallom be, Bastille valamelyest javított a játékomon.
Kinézek Seattle látképére, és az ismerős kedvetlenség kezd bekúszni a tudatomba. A hangulatom bágyadt és szürke, akár az időjárás. Napjaim összeolvadnak, és szükségem volna valamire, ami elvonja a figyelmemet. Egész hétvégén dolgoztam, és most az irodámba zárva, elönt a nyugtalanság. Nem volna szabad így éreznem, főleg miután több menetet is nyomtam Bastille-jal. De ez van.
Összevonom a szemöldököm. A kijózanító igazság az, hogy újabban mindössze az a döntésem kötötte le az érdeklődésemet, hogy két teherhajónyi rakományt küldök Szudánba. Jut eszembe… Rosnak még be kell jönnie a számokkal és a logisztikával. Mi a fene tartja vissza? Tudni akarom, mivel foglalkozik, ezért a napi programra pillantok, és a telefonért nyúlok.
Uramisten! Még el kell viselnem egy interjút a kitartó Miss Kavanagh-gal a WSU diákújságjától. Mi a fenének egyeztem bele? Gyűlölöm az interjúkat. Ostoba, tájékozatlan emberek ostoba kérdései. Megszólal a telefon,
– Igen – csattanok fel, mintha Andrea tehetne a dologról. De legalább rövidre foghatom az interjút.
– Miss Anastasia Steele keresi, Mr. Grey.
– Steele? Katherine Kavanagh-ot vártam.
– Miss Anastasia Steele van itt, uram.
Bosszúsan nézek magam elé. Utálom a váratlan dolgokat.
– Vezesse be – morgom, és tisztában vagyok vele, hogy úgy hangzom, akár egy duzzogó kamasz, de tojok rá.
Nahát, nahát… Miss Kavanagh elfoglalt. Ismerem az apját, a Kavanagh Média tulajdonosa. Kötöttem már vele üzletet, és ravasz üzletembernek, ésszerűen gondolkodó figurának tűnt. Ezzel az interjúval neki teszek szívességet – olyan szívességet, amit később még beválthatok. És be kell vallanom, halványan kíváncsi vagyok a lányára is, érdekel, hogy az alma mennyire esett messze a fájától.
Zűrzavar támad az ajtónál, és felpattanok, amikor gesztenyebarna hajzuhatag, fehér combok, és barna csizmák esnek be az irodámba. A szememet forgatom, és elfojtom ösztönös idegenkedésem az efféle sutaságtól. Odasietek a lányhoz, aki négykézláb landolt. Megfogom karcsú vállát, és felsegítem.
Tiszta, ragyogó-kék, feszélyezett szempár néz a szemembe, és földbe gyökerezik a lábam. Egészen különleges a színe, hibátlan kobaltkék, és egy kínos pillanatra úgy érzem, átlát rajtam. Olyan… kiszolgáltatottnak érzem magam. Idegesítő gondolat. A lány kicsi, törékeny, bájos arca a pírtól amolyan ártatlan, halványrózsaszín. Egy pillanatra átfut az agyamon… vajon az egész bőre ilyen, ilyen hibátlan, és… hogy nézne ki a pálca harapásától kipirultan. Basszus! Leállítom a gondolatmenetet, megrémít, hogy milyen irányt vett. Hogy képzeled, Grey? Túl fiatal. A lány tátott szájjal mered rám, és csaknem ismét a szememet forgatom. Igen, igen, bébi, ez csak egy szép arc, a szépségem csak a bőrig tart. El akarom tüntetni ezt a leplezetlen csodálatot abból a nagy, kék szempárból.
Kezdődik a műsor, Grey. Akkor szórakozzunk!
– Miss Kavanagh. Christian Grey vagyok. Jól van? Nem ülne le?
Ismét az a pír. Megint én irányítok, úgyhogy tanulmányozom a lányt. Meglehetősen vonzó, a maga félszeg módján. Törékeny, világos bőrű, mahagóni sörényét alig fogja össze a hajgumi. Igen, vonzó.
Kezet nyújtok, ő pedig röstelkedve mentegetőzni kezd, miközben kicsi kezét az enyémbe teszi. Hűvös, puha a bőre, de a kézfogása meglepően határozott.
– Miss Kavanagh nem érzi jól magát, engem küldött maga helyett. Remélem, nem bánja, Mr. Grey.– Csendes a hangja, valami tétova muzikalitás érződik belőle, s miközben pislog, hosszú pillák rebegnek a nagy, kék szempár előtt.
Amikor megkérdezem, ki ő, nem tudom leplezni, hogy jól mulatok, mert eszembe jut a nem éppen elegáns belépője.
– Anastasia Steele vagyok. Angol irodalmat tanulok Kate-tel együtt… öö… Katherine-nel… izé… Miss Kavanagh-gal a WSUV-n.
Ideges szemérmes, könyvmoly fazon volna? Úgy is néz ki azzal a rémes öltözékével, amely elrejti karcsú alakját, a formátlan pulóverben és az A-vonalat formázó, barna szoknyában. Uramisten, egyáltalán semmi érzéke ahhoz, hogyan öltözködjön? Idegesen pillant körül az irodában – mindenhova néz, csak énrám nem, konstatálom derűs gúnnyal.
Hogy lehet ez a fiatal nő újságíró? Nyoma sincs benne a magabiztosságnak, elbűvölően kínban van. Jámbor, gyengéd… alávetett. A fejemet csóválom. Zavarba hoz, merre tartanak a gondolataim, és mennyire nem helyénvalók. Mormogok valami megnyugtatót, hellyel kínálom. Aztán látom, hogy meglehetősen szakértő szemmel méri fel az irodámban lévő festményeket. Mire észbe kapok, már magyarázom is:
– Egy helyi művész, Trouton.
– Csodálatosak. A hétköznapit a különleges szintjére emeli – mondja álmodozva, teljesen elvész a képeim finom művésziségében. Bájos a profilja, pisze orr, puha, telt ajkak… és amit mondott, az tökéletesen kifejezi a saját érzéseimet. A hétköznapit a különleges szintjére emeli. Jó megfigyelés. Miss Steele értelmes lány.
Helyeslően mormogok, és nézem, mint árad szét ismét a pír az arcán. Leülök vele szemben, és igyekszem kordában tartani a gondolataimat.
Miss Steele gyűrött papírlapot meg egy digitális magnót halászik elő ormótlan táskájából. Digitális magnó? Ezek nem mentek ki a divatból a VHS szalagokkal együtt? Uramisten, ez a lány kétbalkezes, kétszer is a Bauhaus dohányzóasztalra ejti a készüléket. Látszik, hogy még soha nem csinált ilyet, de valami érthetetlen okból mulatságosnak találom. Általában felrobbanok a dühtől, ha valaki így szerencsétlenkedik, most viszont a mutatóujjammal rejtem el a mosolygást, és ellenállok a vágynak, hogy én rakjam össze neki.
A lány egyre zavartabb, és megfordul a fejemben, hogy egy lovaglóostorral javíthatnék a motoros képességein. Ha jól használják, a lovaglóostor a legizgágább lányokat is megneveli. Mocorognom kell a székben a gondolattól. A lány felkukucskál rám, és telt alsóajkába harap. Hogy nem vettem észre eddig ezt a szájat?
– Elnézést. Nem vagyok szokva hozzá.
Látszik, bébi – gunyoros a gondolat –, de egyelőre szarok rá, mert nem tudom levenni a szemem a szádról.
– Amennyi időre csak szüksége van, Miss Steele. – Nekem is kell néhány pillanat még, hogy úrrá legyek a gondolataimon. Grey… hagyd abba, most rögtön.
– Nem bánja, ha felveszem a válaszait? – kérdezi a lány, és őszintén, várakozásteljesen néz fel rám.
Nevetnem kell. Ó, hála istennek!
– Miután ennyit fáradozott azzal, hogy összerakja a felvevőjét, most kérdezi? – Miss Steele pislog egyet, a szeme nagyra nőtt, elveszettnek tűnik, és szokatlan bűntudat fog el. Ne legyél már ilyen szemét, Grey.
– Nem, nem bánom – mormogom, mert nem akarom, hogy az én hibám legyen ez a pillantás.
– Kate, úgy értem, Miss Kavanagh elmondta, mi célból készül az interjú?
– Igen. A diákújság diplomaosztó számában jelenik meg, mivel az idei ünnepségen én adom át a diplomákat. – Hogy ebbe mi a francért egyeztem bele, nem is tudom. Sam szerint, a PR-ról, ez komoly megtiszteltetés, és Vancouverben a Környezetvédelmi Tanszéknek szüksége van a nyilvánosságra, hogy további támogatókat szerezzenek a mellé az adomány mellé, amit tőlem kaptak.
Miss Steele pislog megint, és újra hatalmas, kék szempár az egész lány, mintha meglepetésként érték volna a szavaim, és – basszus – mintha rosszallva hallgatná, amit mondok. Nem készült fel az interjúra? Ezt tudnia kéne. Lehűt a gondolat. Nem tetszik, nem ezt várom el tőle, vagy bárki mástól, akire időt szánok.
– Remek. Van néhány kérdésem, Mr. Grey.
– Gondoltam – morgom szárazon. Megizzasztom egy kicsit.
Engedelmesen fészkelődni kezd, aztán összeszedi magát, kiegyenesedik, kihúzza keskeny vállát. Előrehajol, megnyomja a „start” gombot a felvevőn, és homlokráncolva pillant le a gyűrött jegyzetekre.
– Ön nagyon fiatal, és máris ekkora vagyont halmozott föl. Minek tulajdonítja a sikerét?
Istenem! Csak erre képes? Milyen kibaszottul unalmas egy kérdés. Nincs benne semmi eredetiség. Csalódás a számomra. Előkapom a szokásos választ, mely szerint kivételes emberekkel vagyok körülvéve, olyanokkal, akikben megbízom, már amennyire bárkiben is megbízom, akiket jól megfizetek, bla,bla,bla… De Miss Steele, az igazság egyszerűen az, hogy kibaszott zseni vagyok abban, amit csinálok. Számomra ez olyan, mint fát vágni. Megveszek gyengélkedő, rosszul vezetett cégeket, rendbe hozom őket, vagy ha igazán menthetetlenek, darabokra cincálom, és eladom a legtöbbet kínálónak. Mindössze arról van szó, hogy fel kell ismerni a különbséget a kettő között, és a lényeg mindig azon múlik, hogy kik vezetik a céget. Az üzleti sikerhez jó emberekre van szükség, én pedig másoknál jobban meg tudok ítélni embereket.
– Talán csak szerencsés. – mondja a lány nyugodtan.
Szerencsés vagyok? Némi bosszankodást érzek. Szó sincs itt szerencséről, Miss Steele. Szerénynek és csöndesnek tűnik. De ez a kérdés? Még senki nem kérdezte tőlem, hogy szerencsés vagyok-e. A kemény munka, az emberek, akikkel együtt dolgozom, az, hogy szemmel tartom őket, ha kell, megkérdőjelezem a tetteiket, és ha nem felelnek meg a követelményeknek, akkor könyörtelenül megszabadulok tőlük. Ezt csinálom, mégpedig jól. Semmi köze mindennek a szerencséhez! Kicsit kérkedek a műveltségemmel, és a kedvenc amerikai nagyiparosom szavait idézem neki.
– Úgy hangzik, mintha irányításmániás volna – mondja, mégpedig teljesen komolyan.
Mi a franc?
Talán csakugyan átlát rajtam azzal az ártatlan szemével. Irányítás a becenevem.
Kemény pillantást vetek rá.
– Ó, csakugyan mindent szeretek irányítani, Miss Steele – És most, éppen rajtad szeretném ezt gyakorolni.
Elkerekedik a szeme, ismét megjelenik az a vonzó pír az arcán, és megint az ajkába harap. Össze-vissza beszélek, csak hogy elvonjam a figyelmem a szájáról.
– Az óriási hatalom velejárója, hogy a legtitkosabb álmainkban is biztosak legyünk abban: irányításra születtünk.
– Úgy érzi, óriási hatalma van? – kérdezi lágy, megnyugtató hangon, de fölvonja finom szemöldökét, és a szemében látom a helytelenítést. Egyre bosszúsabb leszek. Szándékosan cukkol? A kérdéseitől vagyok pipa, a viselkedésétől, vagy attól, hogy vonzónak találom?
– Több mint negyvenezer embernek adok munkát, Miss Steele. Ez némi felelősséggel, vagy ha így jobban tetszik, hatalommal jár. Ha úgy döntenék, hogy már nem érdekel a telekommunikáció, és kiszállnék, egy hónap múlva húszezer ember nem tudná fizetni a jelzálogát.
Szája tátva marad a válaszom hallatán. Így már jobb. Kapja be, Miss Steele. Kezd visszatérni a lelki békém.
– Nem az igazgatótanácsnak tartozik elszámolással?
– Az enyém a cég. Senkinek nem tartozom elszámolással – vágok vissza. Ezt tudnia kéne. Értetlenül emelem föl szemöldököm.
– Érdekli valami a munkáján kívül? – folytatja a lány sietve, úgy tűnik, jól ítéli meg a reakciómat. Tudja, hogy pipa vagyok, és valami megmagyarázhatatlan okból ez roppantul tetszik nekem.
– Számtalan dolog érdekel, Miss Steele. Számtalan dolog – mosolygok. Képek villannak az agyamba, látom magam előtt ezt a lányt különféle pozíciókban a játszószobámban: a kereszten, szétvetett karral-lábbal a mennyezetes ágyon, vagy a korbácsoló padon elterülve. A fenébe, honnan jönnek ezek a gondolatok? És lám, ismét megjelenik az a pír. Mintha valami védekezőmechanizmus volna. Nyugalom, Grey.
– De ha olyan keményen dolgozik, mivel hűti le magát?
– Mivel hűtöm le magam? – Elvigyorodok, mert furán hangzik ez abból a nagy szájából. Amellett mikor van nekem időm arra, hogy lehűtsem magam? Van ennek a lánynak fogalma arról, hány céget irányítok? De ártatlan szemével úgy néz rám, hogy meglepetésemre azon kapom magam, fontolóra veszem a kérdését. Mivel hűtöm le magam? Vitorlázok, repülök, dugok… felderítem az ilyen barnahajú kiscsajok határait, mint ő. Megnevelem őket… A gondolattól ismét mocorogni kezdek, de azért simán válaszolok, a két kedvenc hobbimat említve.
– Gyártásba fektet. Miért?
Kérdése durván visszarángat a jelenbe.
– Szeretek építeni dolgokat. Szeretem tudni, miként működnek, hogyan lehet felépíteni és szétszedni őket. És imádom a hajókat. Mit mondhatnék? Ételt juttatnak a bolygó minden részére, javakat onnan, ahol vannak, oda, ahol nincsenek és vissza. Mit nem lehet szeretni ebben?
– Úgy hangzik, mintha inkább a szíve irányítaná, mint a logika és a tények.
Szívem? Nekem? Jaj, ne, bébi! Az én szívem felismerhetetlenül tönkrement már rég.
– Meglehet. Bár egyesek szerint nincs is szívem.
– Miért mondanának ilyent?
– Mert jól ismernek. – Fanyarul mosolygok rá. Igazából senki nem ismer igazán jól, legfeljebb Elena. Kíváncsi volnék, ő mit szólna a kis Miss Steele-hez. Ez a lány csupa ellentmondás: szégyenlős, zavarban van, láthatóan okos, és iszonyúan izgató. Oké, bevallom, vonzó kis jószág.
Nem olvassa a következő kérdését.
– A barátai szerint könnyű kiismerni magát?
– Magamnak való ember vagyok, Miss Steele. Mindent megteszek a magánéletem védelmében. Ritkán adok interjút… – Ahhoz, hogy a magam által választott életet élhessem, szükségem van rá, hogy békén hagyjanak.
– Ebbe miért egyezett bele?
– Mert az egyetem egyik szponzora vagyok, és bár mindent megtettem, nem tudtam levakarni magamról Miss Kavanagh-ot. Megállás nélkül nyaggatta a PR-osaimat, és én csodálom az ilyen kitartást. De azért örülök, hogy te bukkantál fel helyette.
– Beruház a mezőgazdasági technológiába is. Miért érdekli ez a terület? –
 – Nem ehetünk pénzt, Miss Steele, és túl sokan vannak ezen a bolygón, akiknek nincs mit enniük.. – Pókerarccal meredek rá.
– Ez igen emberbaráti. Ez talán a szenvedélye? Etetni a világ szegényeit? – Olyan kérdő arccal néz rám, mintha valami megfejtendő rejtvény volnék, de eszembe sem jutna azt kívánni, hogy az a nagy kék szempár a sötét lelkembe lásson. Ez nem olyan terület, amit megvitatnék vele. Soha.
– Jó üzlet – vonok vállat. Úgy teszek, mintha unatkoznék, de közben elképzelem, hogyan dugom azt a nagy száját. Ez elvonja a figyelmemet az éhség gondolatától. Igen, ez a száj bizony képzésre szorul. Elég vonzó gondolat, és el is képzelem, hogy ott térdel előttem.
– Van-e filozófiája, és ha igen, mi az? – olvassa ismét a jegyzetéből.
– Nincs úgynevezett filozófiám. Talán egy vezérelvem Carnegie-tól: Akiben megvan az a képesség, hogy teljes mértékben uralja elméjét, az bármit megszerezhet, amiről úgy véli, őt illeti. Valami hajt. Szeretek irányítani… magamat és a környezetemet egyaránt.
– Tehát, birtokolni akar dolgokat? – elkerekedik a szeme.
Igen, bébi. Például téged.
– Ki akarom érdemelni, hogy birtokoljam a dolgokat, de igen, alapvetően, igen.
-– Úgy hangzik, mintha maga lenne a végső fogyasztó. – Helytelenítés csendül a hangjában, és ismét pipa leszek. Úgy beszél, akár valami gazdag kölyök, aki mindig mindent megkapott, de elég egy pillantást vetnem a ruháira, a Walmartból vagy az Old Navyből öltözködhet, és tudom, hogy nem az. Nem tehetős családban nőtt fel.
Szívesen a gondodat viselném.
A francba, hát ez a gondolat honnan jött? Igaz, ha belegondolok, épp szükségem van egy új alárendeltre. Hány hónapja már, hogy Susannah-vaal vége? És tessék, itt csöpögök ez után a barna hajú lány után. Mosolyogni próbálok és egyet értek vele.
– Elvégre semmi baj a fogyasztással. Ez működteti, ami megmaradt az amerikai gazdaságból.
– Önt adoptálták. Mit gondol, ez milyen mértékben alakította azzá, aki lett?
A francba is, mi köze ennek az olajárhoz? Bosszúsan nézek rá. Milyen nevetséges kérdés. Ha a narkós kurvával maradtam volna, nyilván már halott lennék. Próbálom valami mellébeszéléssel elintézni, de ő csak erősködik. Tudni akarja, hány éves voltam, amikor örökbe fogadtak. Fogd be a száját, Grey.
– Ez nyilvános adat, Miss Steele. – Jeges a hangom. Az ilyen baromságokat tudnia kell. És a lány bűnbánóan néz. Helyes.
– Fel kellett áldoznia a családi életét a munka kedvéért.
– Ez nem kérdés – csattanok fel.
A lány ismét elpirul, és újra abba az átkozott ajkába harap, de van benne annyit tisztesség, hogy mentegetőzzék.
– Fel kellett áldoznia a családi életét a munkája miatt?
Mi a fenét kezdenék egy kibaszott családdal?
– Van családom. Van fivérem és húgom, és két szerető szülőm. Ezen túl nem óhajtom bővíteni a családomat.
– Ön meleg, Mr. Grey?
Mi a fene? El sem hiszem, hogy ezt kérdezte. Ez az a kimondatlan kérdés, amit a saját családom nem mer föltenni, ami engem meglehetősen szórakoztat. Hogy merészeli? Le kell küzdenem a vágyat, hogy kirángassam a székéből, a térdemre fektessem és a szart is kipaskoljam belőle, aztán az íróasztalomon dugjam meg úgy, hogy a keze hátra van kötözve. Ez megválaszolná a kérdést. Hogy lehet ilyen idegesítő egy nőszemély? Mély lélegzetet veszek, azzal nyugtatom magam. Gonosz örömöt jelent a számomra, hogy a lány szemlátomást ugyanolyan zavarban van a saját kérdése miatt.
– Nem, Anastasia. Nem vagyok meleg. – Fölvonom a szemöldököm, de kifejezéstelen marad az arcom. Anastasia, milyen bájos név. Öröm kimondani.
– Elnézést kérek… ez ide van írva. – Idegesen tuszkolja a haját a füle mögé.
Nem tudja, mit kérdez? Talán nem is az ő kérdései. Rákérdezek, és a lány elsápad. A fenébe, tényleg nagyon vonzó, a maga szelíd módján. Sőt, még azt is ki merném jelenteni, hogy szép.
– Ööö… nem. Kate… Mrs. Kavanagh – állította össze a kérdéseket.
– Együtt dolgoznak a diákújságnál?
– Nem, ő a lakótársam.
Nem csoda, ha ilyen ideges. Megvakargatom az állam, és azon tűnődőm, hogy igazán megszorongassam-e.
– Ön jelentkezett erre az interjúra? – kérdezem, és igazi alávetett pillantás a jutalmam. A szeme tágra nyílt, idegesen lesi a reakciómat. Élvezem, hogy ilyen hatással vagyok rá.
– Kénytelen voltam. Kate beteg – mondja halkan.
Ez sok mindent megmagyaráz.
Kopogtatnak. Andrea dugja be a fejét.
– Mr. Grey, bocsásson meg, hogy félbeszakítom, de két perc múlva kezdődik a következő megbeszélése.
– Még nem végeztünk, Andrea. Kérem, mondja le a következő megbeszélést.
Andrea habozik, döbbenten néz rám, én pedig kemény pillantással válaszolok. Kifelé. Azon nyomban. Most Miss Steele-vel foglalkozom. Andrea vérvörös lesz, de gyorsan összeszedi magát.
– Természetesen. Rendben, Mr. Grey – mondja. Sarkon fordul, és magunkra hagy minket.
Újra a fotelben ülő, bosszantó, izgató kis teremtés felé fordítom a figyelmemet.
– Hol is tartottunk, Miss Steele?
– Nem akarom feltartani.
Ó, bébi. Most én jövök. Tudni akarom, rejtőznek-e felfedezendő titkok a szép szempár mélyén.
– Meg akarom ismerni magát. Azt hiszem, ez így fair. – Hátradőlve az ajkamhoz nyomom az ujjam, a lány szeme pedig az ajkam felé villan. Nagyot nyel egyet. Ó, igen, a szokásos hatás. Jólesik a tudat, hogy Miss Steele nem teljesen ellenálló a sármom iránt.

A Kiadó engedélyével.