Beleolvasó - Laura Bazzicalupo: Kevélység
Írta: ekultura.hu | 2013. 01. 09.
Fülszöveg:
Kevélység, fösvénység, bujaság, irigység, torkosság, harag, jóra való restség ez a hét kifejezés a bűnök egész univerzumát foglalja össze. A hét főbűnre az ókori világban a gonosz megtestesüléseként tekintettek, a zsidókeresztény kultúrkörben pedig az erkölcstelenség megfékezésének egyik főpilléreként kapott kiemelt szerepet. Mit mondanak ezek a kifejezések napjainkban? Mi maradt meg egykori végzetes és veszedelmes természetükből?
Vajon szerepet kapnake korunk társadalmában is, vagy netán már elavultnak számítanak egy olyan világban, ahol "minden elmegy", ahol már minden határt megszegtünk. Feleleveníthetők és újraértelmezhetők, netán beépíthetők a pszichológiába és a pszichoanalitikus terápiákba? Egy biztos: vétekről és bűnről lehet időszerűen beszélni. Ebben az új sorozatban hét tudós kutat az újabb válaszok után. A főbűnöket egészen szokatlan, mai szemlélettel vizsgálják, amely már távol áll attól a vallásos hagyománytól, amelyben eredetileg megformálódtak. Korszerűen, inkább kiállhatatlan szenvedélyként értelmezik őket
Részlet a könyvből:
Mi maradt mostanra?
Az út véget ért. Szemem előtt még rengeteg kép lebeg. Mi köt össze vakmerő és közönségesen önhitt, hiú alakokat; fennhéjázó, agresszív, ki?nomult vagy ironikus embereket, büszkéket vagy gyávákat, felszíneseket vagy lázálmot kergetőket és meta?zikusan ingadozó ?gurákat, titáni, luciferi embereket? A gőg folyamának ezernyi mellékágából hol az egyik nézőpont kerekedik felül, hol a másik. Hogy alakulnak át ezek a mai világban? Mit veszítenek, miben gyarapodnak? Mi maradt mára abból, ami összefűzi őket, amit kevélységnek hívunk?
A sznobság néhány nyoma megőrződött sok mai „híresség” különc exhibicionizmusában, az entellektüel iróniájából megmaradt valamennyi az ügyeletes véleményformáló nagyképűségében. Sok van még a cinizmusból, mely ma ráadásul terjed is: megrögzött ateisták, a béke szónokainak alakjában megjelenő háborús uszítók és így tovább. Jelen van egyfajta cinikus, felelőtlen versengés, hogy az elfogadhatóság határait egyre kijjebb tolják, ahogy a reklám is mondja, egy határok nélküli (no limits) univerzumban.
Továbbra is él, fausti vonásai nélkül, a tudományos önhittség, melynek nemhogy az ördöggel kötött szerződésre, de még hivalkodásra sincs szüksége, de elbizakodottságra sem, mivel saját magával kiegyezve indítja el a genetikai kód lényegének felbontását. Most inkább a társadalmi és politikai események ismeretének keretében van jelen – melyeknek mindenki számára láthatóknak kellene lenniük, és a tekinteteknek ezen a kereszttüzén át a valódiság ellenőrzése alatt kellene állniuk – az, hogy a látványosság társadalmában felerősödik és beérik a lemondás az összefüggések és az ellenőrzés biztonságáról. Minden megállapításban vagy az összefüggések és az ellenőrzés alól arcátlan módon kivont nyilvános tanúságban átlépik a jóhiszeműség határát, korlátját, és arrogánsan, szégyentelenül (ezek a gőg meghatározói) rátérnek a csalás és a manipuláció útjára.
Aztán a kegyetlenség biztosan megmaradt: bűnök végtelen sora bármiféle mentség nélkül, nemi erőszak, kínzás, gyilkosság. A galeri értelmetlen kegyetlensége egy védtelen hajléktalannal vagy egy lánnyal szemben. Nem a nagyvárosok külterületein pusztító és önpusztító erőszakhullámokra gondolok, hanem az új, sorozatos, névtelen, rideg bűnök láncolatára, melyek megdöbbentenek, csodálkozásra késztetnek minket, viszont azt a meggyőződést keltik bennünk, hogy ezek szörnyű módon kifejezik az új erkölcsi valóságot, amelyben élünk: rácsodálkozunk a felismerésre, hogy mivé is válunk, rácsodálkozunk a mások élete iránti megvetés fagyos szelére. Még megmaradtak – ez várható is volt – a végrehajtók, a bürokraták közönséges, nyájszellemű arroganciájának nyomai, az egyenruhás visszaélések és túlkapások. És ezzel párhuzamosan az igazgatótanácsok asztalainál növekszik a csíkos zakósok büntetlen nagyképűsége, azoké, akik új fejedelmekként országok és embercsoportok gazdagságáról vagy szegénységéről döntenek, bármiféle személyes felelősség nélkül, anélkül, hogy kitennék magukat az elismertetés és a beleegyezés küzdelmének. Előnyök, részvényopciók, árjegyzékek alapján döntenek, de a csoport, amelynek az életét irányítják, nem ismeri a nevüket, még csak gőgösnek sem nevezheti őket.
Manapság még a politikai gőg nagy alakjai is találnak ellenvetést, ha parodisztikusat is, annak ellenére, hogy az ideológiák ideje már lejárt; a magánszektorba való erős visszaáramlás ellenére is. És mégis újból a luciferi követelések lépnek fel, hogy egy másik renddel váltsák fel a méltatlanul uralmon levőt, hogy felrobbantsák a bolygót, és egy terrorcselekménnyel semmisítsék meg az ellenséget. Kevélység, mely felfedi tragikus, önpusztító jellegét, az egyértelmű vereséget, miközben ennek ellenére és ennek tükörképeként megjelenik az önteltség: ő a jót képviseli a gonosszal szemben. Újra egy olyan torony épül, mely az egekig ér majd, hogy egy népet alkossanak, mely hatalmasabb Istennél. Mintha nem szóródtunk volna már szét többször is a föld színén! Bin Laden arca az egész bolygó képernyőin egy próféta képmását idézi: egy másik szent barát, aki kivetkőzve összes javaiból, kimerítő visszavonultságban kínozva magát és szegényes menedékekben élve, magának hiszi a jogot, hogy igazságtevővé váljon. Nem számít az egek elleni támadás ára. Aztán a szuperhatalom, mely elkerülhetetlenül gőgös, mivel a leghatalmasabb a földön, és nincs ellenfele, háborút hirdet a gonosz ellen, és nem veszi észre az arctalan, névtelen halottak százezreit. Az újdonság a harci jelenet médiák által közvetített, valótlan alapja, mely a valóság lázas tagadásának kedvez, ez pedig a gőg sajátja (nemde olyan bűnről van szó, melynek igencsak köze volt a valósághoz?), egészen odáig, hogy kiüresítik a borzalom észlelését, kivéve persze az áldozatok számára. Hogyan lehetne azt gondolni, hogy a tévé előtt ülő baseballsapkás, chipset rágcsáló alakok kevélyek?
Egészen más – már csak árnyéka, karikatúrája Lucifer felkelésének – a lázadás, akár az „ellenérdekű csoportok” galaxisáé, akár a rockzenéé. Valójában csak azokban a csetreszekben sátáni, melyeket Marilyn Manson aggat magára: koponyák, szögek, láncok. Isten, az egész világ, az olyanok ellen ordított káromkodások ezek, akiket egy időben helyesen gondolkodónak hívtak. De ez hatástalan, erőtlen: a lázadást egy pillanat alatt felszívja a piac.
A nyomok tehát megvannak, némelyik típus hasonló, de vannak másfélék is.
A Kiadó engedélyével.
Kevélység, fösvénység, bujaság, irigység, torkosság, harag, jóra való restség ez a hét kifejezés a bűnök egész univerzumát foglalja össze. A hét főbűnre az ókori világban a gonosz megtestesüléseként tekintettek, a zsidókeresztény kultúrkörben pedig az erkölcstelenség megfékezésének egyik főpilléreként kapott kiemelt szerepet. Mit mondanak ezek a kifejezések napjainkban? Mi maradt meg egykori végzetes és veszedelmes természetükből?
Vajon szerepet kapnake korunk társadalmában is, vagy netán már elavultnak számítanak egy olyan világban, ahol "minden elmegy", ahol már minden határt megszegtünk. Feleleveníthetők és újraértelmezhetők, netán beépíthetők a pszichológiába és a pszichoanalitikus terápiákba? Egy biztos: vétekről és bűnről lehet időszerűen beszélni. Ebben az új sorozatban hét tudós kutat az újabb válaszok után. A főbűnöket egészen szokatlan, mai szemlélettel vizsgálják, amely már távol áll attól a vallásos hagyománytól, amelyben eredetileg megformálódtak. Korszerűen, inkább kiállhatatlan szenvedélyként értelmezik őket
Részlet a könyvből:
Mi maradt mostanra?
Az út véget ért. Szemem előtt még rengeteg kép lebeg. Mi köt össze vakmerő és közönségesen önhitt, hiú alakokat; fennhéjázó, agresszív, ki?nomult vagy ironikus embereket, büszkéket vagy gyávákat, felszíneseket vagy lázálmot kergetőket és meta?zikusan ingadozó ?gurákat, titáni, luciferi embereket? A gőg folyamának ezernyi mellékágából hol az egyik nézőpont kerekedik felül, hol a másik. Hogy alakulnak át ezek a mai világban? Mit veszítenek, miben gyarapodnak? Mi maradt mára abból, ami összefűzi őket, amit kevélységnek hívunk?
A sznobság néhány nyoma megőrződött sok mai „híresség” különc exhibicionizmusában, az entellektüel iróniájából megmaradt valamennyi az ügyeletes véleményformáló nagyképűségében. Sok van még a cinizmusból, mely ma ráadásul terjed is: megrögzött ateisták, a béke szónokainak alakjában megjelenő háborús uszítók és így tovább. Jelen van egyfajta cinikus, felelőtlen versengés, hogy az elfogadhatóság határait egyre kijjebb tolják, ahogy a reklám is mondja, egy határok nélküli (no limits) univerzumban.
Továbbra is él, fausti vonásai nélkül, a tudományos önhittség, melynek nemhogy az ördöggel kötött szerződésre, de még hivalkodásra sincs szüksége, de elbizakodottságra sem, mivel saját magával kiegyezve indítja el a genetikai kód lényegének felbontását. Most inkább a társadalmi és politikai események ismeretének keretében van jelen – melyeknek mindenki számára láthatóknak kellene lenniük, és a tekinteteknek ezen a kereszttüzén át a valódiság ellenőrzése alatt kellene állniuk – az, hogy a látványosság társadalmában felerősödik és beérik a lemondás az összefüggések és az ellenőrzés biztonságáról. Minden megállapításban vagy az összefüggések és az ellenőrzés alól arcátlan módon kivont nyilvános tanúságban átlépik a jóhiszeműség határát, korlátját, és arrogánsan, szégyentelenül (ezek a gőg meghatározói) rátérnek a csalás és a manipuláció útjára.
Aztán a kegyetlenség biztosan megmaradt: bűnök végtelen sora bármiféle mentség nélkül, nemi erőszak, kínzás, gyilkosság. A galeri értelmetlen kegyetlensége egy védtelen hajléktalannal vagy egy lánnyal szemben. Nem a nagyvárosok külterületein pusztító és önpusztító erőszakhullámokra gondolok, hanem az új, sorozatos, névtelen, rideg bűnök láncolatára, melyek megdöbbentenek, csodálkozásra késztetnek minket, viszont azt a meggyőződést keltik bennünk, hogy ezek szörnyű módon kifejezik az új erkölcsi valóságot, amelyben élünk: rácsodálkozunk a felismerésre, hogy mivé is válunk, rácsodálkozunk a mások élete iránti megvetés fagyos szelére. Még megmaradtak – ez várható is volt – a végrehajtók, a bürokraták közönséges, nyájszellemű arroganciájának nyomai, az egyenruhás visszaélések és túlkapások. És ezzel párhuzamosan az igazgatótanácsok asztalainál növekszik a csíkos zakósok büntetlen nagyképűsége, azoké, akik új fejedelmekként országok és embercsoportok gazdagságáról vagy szegénységéről döntenek, bármiféle személyes felelősség nélkül, anélkül, hogy kitennék magukat az elismertetés és a beleegyezés küzdelmének. Előnyök, részvényopciók, árjegyzékek alapján döntenek, de a csoport, amelynek az életét irányítják, nem ismeri a nevüket, még csak gőgösnek sem nevezheti őket.
Manapság még a politikai gőg nagy alakjai is találnak ellenvetést, ha parodisztikusat is, annak ellenére, hogy az ideológiák ideje már lejárt; a magánszektorba való erős visszaáramlás ellenére is. És mégis újból a luciferi követelések lépnek fel, hogy egy másik renddel váltsák fel a méltatlanul uralmon levőt, hogy felrobbantsák a bolygót, és egy terrorcselekménnyel semmisítsék meg az ellenséget. Kevélység, mely felfedi tragikus, önpusztító jellegét, az egyértelmű vereséget, miközben ennek ellenére és ennek tükörképeként megjelenik az önteltség: ő a jót képviseli a gonosszal szemben. Újra egy olyan torony épül, mely az egekig ér majd, hogy egy népet alkossanak, mely hatalmasabb Istennél. Mintha nem szóródtunk volna már szét többször is a föld színén! Bin Laden arca az egész bolygó képernyőin egy próféta képmását idézi: egy másik szent barát, aki kivetkőzve összes javaiból, kimerítő visszavonultságban kínozva magát és szegényes menedékekben élve, magának hiszi a jogot, hogy igazságtevővé váljon. Nem számít az egek elleni támadás ára. Aztán a szuperhatalom, mely elkerülhetetlenül gőgös, mivel a leghatalmasabb a földön, és nincs ellenfele, háborút hirdet a gonosz ellen, és nem veszi észre az arctalan, névtelen halottak százezreit. Az újdonság a harci jelenet médiák által közvetített, valótlan alapja, mely a valóság lázas tagadásának kedvez, ez pedig a gőg sajátja (nemde olyan bűnről van szó, melynek igencsak köze volt a valósághoz?), egészen odáig, hogy kiüresítik a borzalom észlelését, kivéve persze az áldozatok számára. Hogyan lehetne azt gondolni, hogy a tévé előtt ülő baseballsapkás, chipset rágcsáló alakok kevélyek?
Egészen más – már csak árnyéka, karikatúrája Lucifer felkelésének – a lázadás, akár az „ellenérdekű csoportok” galaxisáé, akár a rockzenéé. Valójában csak azokban a csetreszekben sátáni, melyeket Marilyn Manson aggat magára: koponyák, szögek, láncok. Isten, az egész világ, az olyanok ellen ordított káromkodások ezek, akiket egy időben helyesen gondolkodónak hívtak. De ez hatástalan, erőtlen: a lázadást egy pillanat alatt felszívja a piac.
A nyomok tehát megvannak, némelyik típus hasonló, de vannak másfélék is.
A Kiadó engedélyével.