Főkép

A Matterhorn gyönyörű tabló az emberségről, a kitartásról és a küzdeni tudásról. Olyan emlékekről, amelyek túlélnek egyes korokat, nem avulnak el, és remélhetőleg sokáig fennmaradnak. Egy újabb háborús gyöngyszem azon irodalmi remekekből fűzött láncra, ami az Iliásszal kezdődik és a jövőbe tart.

Már a kötet keletkezéstörténete is érdekes. A 70-es évek elején Karl Marlantes, a súlyos sebesüléséből lábadozó fiatal hadnagy Washingtonba repült, hogy harctéren mutatott bátorságáért átvegyen egy kitüntetést egyik felettesétől. Itt beleütközött a háború ellen tüntető fiatalok csoportjába, akik szidalmazni kezdték, többek között gyerekgyilkosnak nevezve őt. Így emlékszik rá vissza Marlantes: „Sebesült és zavarodott voltam. Tudtam, fogalmuk sincs, hogy ki vagyok... Igen, le akartam lőni őket. Hat héttel korábban még észak-vietnami srácokat öltem a háborúban.” Ekkor úgy érezte, hogy el kell mondania a történetét, a világnak meg kell ismernie az igazságot a háborúról, azt az igazságot, amit csak a katonák ismerhetnek. Nem sokkal ezután már el is készült egy első személyben írt memoár, de úgy ítélte meg, hogy nem üti meg azt a mércét, amit saját magától elvár. Végül több mint 30 év kellett ahhoz, hogy a Matterhorn megszülessen, de az akkor még 1600 oldalas monstrumot több tucat kiadó is visszautasította. A szöveg jelentős megkurtítása után (az 1600 oldalból végül 600 lett), egy kis kaliforniai kiadó jelentette meg a regényt, amely rövid időn belül az egyik legnagyobb bestseller lett országszerte.

Maga a könyv alig 60 nap története. Mellas, a zöldfülű hadnagy a Matterhorn fantázianévre hallgató hegycsúcsra érkezik, ahol neki kell átvenni a Bravo század egyik szakaszát. Az amerikaiak számára oly szokatlan és ellenséges terepen kell járőrözniük, erődöket építeniük, rajtaütéseket vezetniük, mindezt nehezíti a bürokrácia, a felettesek dilettantizmusa és az akadozó ellátás; majd egy nagyobb hadművelet kedvéért kiürítik a hegyet, de néhány nap múlva vissza kell térniük, hogy megharcoljanak az időközben betelepedett vietkongokkal. Ez a könyv azonban nem csak erről, hanem más harcokról is szól: ugyanis ellenségeskedés van a közkatonák és tisztek, az újoncok és a veteránok, a hivatásosak és a 13 hónapra besorozottak, a fehérek és a feketék között is.

A könyv egyik nagy erénye az, hogy terjedelménél is fogva rengeteg dolgot tud magába sűríteni anélkül, hogy erőltetettnek tűnne. Emiatt és stílusa miatt is leginkább Jonathan Franzenhez tudnám hasonlítani. A maga visszafogott, egyszerű nyelvezetével, a rengeteg kidolgozott, motivációkkal és jól felépített pszichológiai háttérrel rendelkező karakterével kitűnő példája a mostanában újraéledni látszó nagy amerikai regényeknek. És már ha Franzent hoztam fel példának: ahogy fiatalabb írótársa megidézi Szabadság című kötetében a 21. századi USA főbb problémáit, jellemző hibáit, úgy Marlantes pedig a 60-as évekéit.

Az egyik ilyen a rasszizmus jelenléte. A társadalom jelentős része ebben az időben még nyíltan rasszista volt, a zömében Délről érkezett katonák nem igazán tudtak mit kezdeni a fegyvert viselő, és ekkorra már egyenrangú feketékkel. Mint ahogy ők sem a fehérekkel. Volt olyan fehér, akit nem zavart a másik színe, volt olyan, aki nyíltan barátkozni akart, nehogy rásüssék a rasszista jelzőt és volt, aki akkor tolt ki velük, amikor csak alkalma adódott. A feketék általában vagy elkülönültek, vagy ugyanolyan rasszista elveken működő szervezetekbe tömörültek, mint egyes fehérek. Szerencsére Marlantes nem akart politikailag korrektnek lenni, mindkét oldalon egyaránt ábrázolt seggfejeket és olyanokat, akik igyekeztek megoldani a helyzetet.

A másik jelentős motívum az elárultság, a magára hagyatottság érzése. Talán a vietnami volt az első háború, ahol már minden egyes rajnál volt rádió, amin keresztül parancsokat kaptak feletteseiktől, így ad absurdum előfordulhatott, hogy egy pár fős különítményt, persze szigorúan csak az éteren keresztül, egy, a saját érdekeit szem előtt tartó ezredes irányítson. Minden szálat a politika mozgatott, a bakák élete és testi épsége pedig nem tartozott a legfontosabb dolgok közé. Bár ez korábban is így volt, de eddig ezzel a katonák nem szembesültek közvetlenül. Ebben a háborúban tudatosult bennük először, hisz saját fülükkel hallhatták, hogy a náluk korántsem okosabb vagy képzettebb tisztek gondolkodás nélkül a halálba hajtják őket, ha az érdekük úgy kívánja. Ebben háborúban fordult elő először az is, hogy a legfontosabb dologgá a statisztika, az ellenfélnek okozott számszerű veszteség lett. A parancsnokok számára fontosabb volt megszámláltatni a halott vietkongokat, mint kimenteni a saját beosztottjaikat.

A Rendszert pedig, nem meglepő, emberek irányították. Ezért is nagyon fontos Marlantes karakterábrázoló készsége. Még két olyan tisztet is, akik megnyilvánulásaik alapján szinte egymás klónjai, belülről teljesen eltérő motivációk irányítanak, máshogy élik meg az eseményeket, de rájuk is érvényes a „fogaskerék-elv” (a hadseregben lebomlik/lebontják a személyiség(et), szinte mindenki, a külső szemlélő számára, gépként funkcionál), ezért mégis hasonlóan viselkednek. És bár az író elég sok, körülbelül 30 szereplőt mozgat, egyikük sem sablonos, mindegyikük életszerű, saját vágyakkal, ábrándokkal, előtörténettel.

És ami miatt ma is aktuális ez a több mint 40 éve kirobbant háborúról szóló regény, persze amellett, hogy az emberek felejtésre programozott agyába belevésse: minden háború maga a pokol, az az, hogy – különösen a 2008-as gazdasági összeomlást követően – a mai kor emberei is sokszor érezhetik ezt az abszurd magukra hagyatottságot és elárultságot, azt, hogy ugyanúgy bedarálták az egzisztenciájukat, az életüket valami felsőbb hatalmi ügyeskedés érdekében, mint az egykori tengerészgyalogosokét; csapdába estek, vergődnek, egyedül vannak és a segítség illúziója csak egy szörcsögő, távoli, a tapasztalt fülek számára gunyoros rádióüzenet: Tartsatok ki, majd holnap megmentünk.