Főkép „– Tegyél le, Kórász! – ordította Fikarc, miközben az öccse roppant vállán imbolygott.
– Ne haragudj – fújtatott Kórász –, de apu már a pöttömtanyán van, és mindenképpen szeretném látni, hogy kapja el az ökröt. Olyan izgalmas!
Fikarc Kórász hajába csimpaszkodott, ahogy az öccse vágtázott le a hegyoldalon, a birkák fejvesztve menekültek az útjából.
Ez volt az első vadászatuk. A nagy pöttömháborúig, amely évszázadok óta az első ilyen összecsapás volt, csak az apuhoz hasonló vadászokat engedték ki Morajló-hegyből, s nekik is az éj leple alatt kellett kisurranniuk. De most, hogy megfutamították a pöttömöket, XIII. Félkegyelmes király elrendelte, hogy mindenki akkor megy ki, amikor csak akar, akár fényes nappal is!”
 
A fenti részlet is jól mutatja, hogy bizonyos dolgok megváltoztak az előző rész óta. Kórász már nem szekálja a testvérét, inkább segít neki, az óriások pedig már nem rejtőznek kizárólag a hegy belsejébe, hanem szabadon járnak-kelnek, hiszen elüldözték a pöttömöket. Legalábbis ők így hiszik, amíg Fikarc, az új Őbölcsessége (bár a hivatalos kinevezés még nem történt meg) egy véletlen találkozás során meg nem tudja az igazságot Emmától. Ettől kezdve szegény kicsi óriás mindent elkövet annak érdekében, hogy meggyőzze az óriásokat, menniük kell, ha nem akarnak meghalni. Mondjuk az egyre szaporodó furcsaságok is segítenek neki…
 
Fikarc nem tipikus hős, legalábbis nem abban az értelemben, ahogy általában a hősöket definiáljuk. Az még csak-csak igaz rá, hogy a többieknél kiválóbb jellem, de a tulajdonságai nem rendkívüliek, mint ahogy nem felel meg az adott kultúrában jónak és nemesnek tekintett eszménynek sem. Sőt, igazából a többiek szemében ő selejt, már csak méreténél fogva is. Persze lehet, sőt, biztos, hogy éppen ezért tud másként gondolkodni, mint a többiek, de ők ezzel nem tudnak mit kezdeni, mert egy olyan társadalomban élnek, ahol a méret és az erő a legfontosabbak, ahol esélye sincs egy ilyen apróságnak, mint Fikarc, a dolgok valahogy mégis úgy alakulnak, hogy csak ő mássága képes megmenteni népét a pusztulástól. Ebben az esetben ugyanis nem az számít, hogy óriáshoz méltó méretekkel rendelkezik-e, hanem hogy helyén van-e az esze és a szíve ahhoz, hogy megtegye, amit meg kell tennie. És ebből a szempontból Fikarc igenis hős.
 
Janet Foxley Fikarc-meséje alapvetően a 7-10 éves korosztályt célozza meg, hiszen nekik már nem kell felolvasni a történetet, amit a szülők a „gusztustalan” részletekkel együtt nem biztos, hogy megtennének, inkább egyszerűen csak eltiltanák tőle az ifjoncot, mondván, hogy ez ártalmas, ráadásul ők talán még képesek meglátni a felszín alatt az értékeket, mégpedig a maguk valójában. Persze lehet, hogy tévedek, és már ez a korosztály sem elég ártatlan ehhez. Mindegy, mert nem is ez a lényeg, hanem az, hogy Fikarc minden furcsasága és csúnyasága ellenére egy szerethető figura, akit a gyerekek nagy valószínűséggel azonnal a szívükbe zárnak, amint jobban megismerik, ebben pedig sokat segít, hogy immáron másodszor találkozhatnak vele, így egyre több részletet tudnak meg róla. Ha jobban belegondolunk, azért az óriások társadalma annyira nem is különbözik a pöttömökétől, bocsánat, az emberekétől, legfeljebb csak mások a méreteik és egyes szokásaik, ám van egy valami, ami alapvetően eltérő: az óriások lovak helyett sárkányokat tartanak az istállókban, amiknek – minő véletlen – komoly szerep jut ebben a részben. Különösen Lángosnak, de hogy miért, azt nem árulhatom el.
 
A humor és a fantázia továbbra is fontos szerepet játszanak a groteszk tanmesében, mint ahogy az illusztrációk is tökéletesen illeszkednek a szöveghez, így hát nem marad más hátra, mint elindulni az úton, melynek végén újabb adalékokkal gazdagodunk a furcsa lények világáról, és talán egy kicsit másként fogunk tekinteni azokra, akik bármiben is, de különböznek tőlünk. Én legalábbis így voltam ezzel. Számos lehetőség rejlik a történet befejezésében, remélem, legalább egyet-kettőt olvashatunk még a jövőben. Vagy akár többet is, nem vagyok én semmi jónak elrontója…
 
Részlet a könyvből