Főkép

A szerepjátékos fantasztikus irodalomban viszonylag ritkán születnek klasszikusok. Akadnak persze szép számmal olyan alkotások, melyek hamar nagy népszerűségre és rajongói táborra tesznek szert (mint mondjuk R. A. Salvatore Drizzt-ciklusa), de kevés az igazán maradandónak és hosszú távon is meghatározónak kikiáltott regény. Talán a kevesek egyike a Dragonlance világ alaptrilógiája Margaret Weis és Tracy Hickman tollából – és talán ilyen a Warhammer 40.000 regénysorozatainak nyitánya, az Inkvizítor-trilógia is. Ian Watson ugyanis nemcsak hogy szórakoztató formában mutatta be az elképzelt galaxis történelmének eseményeit, de ki is színezte, tovább árnyalta a kissé száraz szabálykönyveken keresztül nehezen elképzelhető univerzumot, minden korábbinál sötétebb hangulatot kölcsönzött neki.
 
Jaq Draco, az Istencsászár hűséges inkvizítora alig ébredt fel a hosszú űrutazás miatt szükséges sztázisból, újabb problémákkal kénytelen szembenézni. Hogy megismerhesse az elmúlt évtizedek történéseit, és megtudja, hogyan végződött a leleplezett összeesküvés, kapcsolatba kell lépnie egy asztropatával, akin keresztül képes lenne üzenetet küldeni a galaxis távoli szegleteibe is. De régi navigátora, Vitalij Gugol mintha nem lenne a régi a kényszerű kóma után, ráadásul a Jaq mellé kirendelt orgyilkosnő, Ey’Lindi is szenved az őt ért műtétek hatásaitól. A titokzatos Harlekin azonban nem hagyja pihenni a kompániát, újabb kérdések merülnek fel – végül vissza kell térniük a Sztálindrómra, ahol épp véres csatát vív a Birodalom és az eldák népe, megnehezítve a csapat dolgát a válaszok keresése közben.
 
Ian Watsonnál minden fejezet olyan, mintha valamilyen gonosz látomást, rémálmot vagy borzalmas disztópiát olvasnék. Egymást érik a sötét események, brutális és perverz Káoszlények jelennek meg, a súlyos tragédiákat szenvedéssel teli halálesetek váltják. Mintha minden jó és tiszta eltűnt volna a világegyetemből, talán csak a hit maradt meg egyedüliként – az is csak kevesekben. Ezzel szemben viszont az őrület minden elborít, legyen szó elmeháborodott karakterekről, erőszakos démonokról, a mindenhol pusztító anarchiáról vagy akár a főszereplő gondolatairól, a káosz uralkodik. Kuszák és megfoghatatlanok a történetszálak, mintha semmi sem lenne biztos, az utolsó pillanatban minden elmélet vagy ötlet kicsavarodik, és valami őrületesen furcsa veszi át a helyét.
 
Ezért olvasni is érdekes élmény. Nem vehetünk semmit sem készpénznek, az egyébként ügyesen bemutatott és többé-kevésbé részletesen ábrázolt szereplők egyik sorról a másikra valami teljesen döbbeneteset cselekedhetnek, váratlan helyzetben találhatják magukat – ahonnan sokszor nincs is menekvés. Mindez állandóan mozgásban tartja az elmét, odafigyelést igényel a regény, ami nem különösebb probléma, hiszen a lenyűgöző leírások és az izgalmas, különös hangulat azonnal megragadja az olvasót. A cselekmény már-már másodlagos, noha arra sem panaszkodhatunk, ugyanis a rejtélyes és szövevényes történet kellemesen szórakoztatóra sikerült. Bár néhány jelenetet erősen feleslegesnek gondolok, a borzalmakkal teli atmoszféra fokozására tökéletesen megfeleltek, így egyedül a figurák személyiségében történt változások bemutatását hiányoltam, azt is csak a mellékkarakterek esetében.
 
Immár a harmadik magyar megjelenést köszönthetjük, szép modern külsővel tehetjük fel a polcra a (megérdemelten) lassan kultikusnak nevezhető regényt, s valószínűleg a trilógia befejezésének, a Káoszgyermeknek az újrakiadásáig sem kell sokat várnunk. Addig is élvezhetjük a Káosz örök harcának látványát, elmerülhetünk a démonok seregének pusztító küzdelmében, a sötét és minden alkotóelemében kegyetlen környezet szédítő forgataga minket is beszippant. Nem csak szerepjátékosoknak vagy a szerepjátékos irodalom olvasóinak merem ajánlani, a fantasztikum kedvelői minden bizonnyal megtalálják számításukat, és nagyszerűen fognak szórakozni.