FőképFülszöveg:
Egy tizenhat éves kamasz, Scott O`Toole meggondolatlanul rááll, hogy barátja repülőgépével elmenjenek egy késő esti rockkoncertre. Hatalmas hóviharba kerülnek, a Cessna lezuhan, a pilóta meghal. Scott pedig ott találja magát a fagyos téli rengetegben egyedül, élelem nélkül, távol a civilizációtól. Mindent ki kell hoznia magából, hogy életben maradjon, mert a vadon nem ismer kegyelmet. Mialatt az apja kétségbeesetten a megmentésén fáradozik, Scott egy különös alak vendégeként egy távoli faházban talál menedéket, és azt hiszi, megpróbáltatásai véget értek. Ám kiderül, hogy egy szörnyű bűncselekmény közepébe csöppent, amelyet csak ő tud megakadályozni. A fiúnak hamarosan rá kell jönnie, hogy az igazi borzalom sajnos most kezdődik el...

Részlet a regényből:
A Cessna keresztültáncolt az égen.
A pilóta a motorzajon át odakiáltott Scottnak: — Minden rendben lesz! A vihar csak egy kicsit erősebb, mint vártam.
Csak egy kicsit erősebb. Mint ahogy a Grand Canyon falai is csak egy kicsit meredekek.
A pilóta próbált jó képet vágni a dologhoz: — Felejtsd el! Kilencven perc múlva vérezni fog a fülünk a zenétől!
Scott oldalról rápillantott: — Már fél órával ezelőtt is azt mondtad, hogy kilencven perc van hátra.
A pilóta feszülten rándított egyet a vállán: — Mondtam már, hogy a vihar rosszabb, mint gondoltam!
A Metallica a Delta Központban lépett fel Salt Lake Cityben, és a pilóta — egy Cody Jamieson nevű pályafelügyelő — valahogy felhajtott két jegyet néhány főiskolás sráctól, akik hagyták, hogy a hóvihar megijessze őket. Senki, akinek csak egy csöpp esze is van, nem kockáztatta volna meg, hogy ilyen időben elakadjon Wasatch megye mellékútjain.
Codynak azonban az útviszonyok nem számítottak. Volt egy saját repülőgépe — egy huszonöt éves kisrepülő, amit egy dalért vett, és maga tartotta fent a SkyTop magánrepülőtér hangárjának egyik kis sarkában. Az volt az elképzelés, hogy kirepülnek a viharból, aztán Salt Lake Cityben landolnak. Arra az esetre, ha ott ragadnának a koncert után, Cody ismert néhány embert a Brigham Young Egyetemen, akik egy csapásra elszállásolták volna őket.
Akkor jó ötletnek tűnt.
A repülő vadul himbálózott, aztán egy erős lökéstől Cody repülős térképe Scott ölébe zuhant. — Légáramlatok — magyarázta, mielőtt Scott bármit is kérdezhetett volna.
Az egész ügy kezdett marhaságnak tűnni. Kevesebb mint egy hete találkoztak, amikor Cody felírta Scottot veszélyes síelésért a Siratón. Aztán kiderült, hogy a felírás alig volt több, mint egy figyelmeztetés a féktelenségért, de Scott amúgy is úgy húzott el, mint a nyíl. De hát az ég szerelmére, ő volt az egyetlen síelő, aki féken tudta tartani magát! Mindegy, ez elvi kérdés volt. Ledobta botjait, sapkáját, lerúgta magáról a síléceit, és elhatározta, hogy nem hagyja annyiban a dolgot: — Miért nem azokat a seggfejeket írod fel, akik három kilométer per órával tötyörögnek a fekete pályán?!
Cody rá sem hederített, hanem megkérdezte, milyen hangszeren játszik.
— Micsoda?
A pályafelügyelő odabiccentett Scott hajára: — A hajad. Gondolom, biztos valami együtteshez tartozol.
Scottot kócos, rövidre nyírt, kék haja miatt Hupikék törpikének hívták a focicsapattársai. — Gitározom — felelte, a váratlan kérdés miatt megfeledkezve magáról. — Szólógitáron. — És máris odavolt a helyzet éle.
Cody huszonegy éves volt, öt évvel több, mint Scott, és szintén gitáros volt — méghozzá csakis heavy metálos. Mivel első éve volt a mentősöknél, a fiú kétségbeesetten próbált találni valakit, akit móresre taníthatna, Scott viszont megszégyenítette. Fizetségképpen a rögtönzött leckéért Cody bemutatta új haverját a bandának, s így Scott leguríthatott néhány illegális sört, és részt vehetett a pályafelügyelők késő éjszakai hómobilversenyein. De a legjobb az volt benne, hogy ez jó ürügy volt Scottnak arra, hogy minél többet legyen távol az anyjától. A mentősök elnevezték kabalájuknak, és Cody elismerő szavainak köszönhetően a brancs teljes jogú tagjaként kezelték — szinte még inkább, mint Codyt, aki újoncként könyörtelen ugratások célpontja volt.
Így hát, amikor meglettek a Metallica-jegyek, Cody Scottot választotta.
De ez a hóviharcirkusz már több volt a soknál. Ennél még a rodeósok is gyöngédebben ugrattak. — Van fogalmad arról, mégis mit csinálsz idefent? — kiáltotta Scott.
A kérdést ideges pillantás követte: — Ahhoz eleget tudok, hogy megtaláljam a repteret és letegyem magunkat.
— Akkor hogy lehet az, hogy még mindig a levegőben vagyunk?
— Azt hiszem, a szél egy kicsit félrefújt bennünket — ismerte be Cody.
Volt valami a hangszínében, ami félelmet keltett Scottban: — Ez azt jelenti, nem tudod, hol vagyunk?
— Ez azt jelenti, nagyjából tudom, hol vagyunk. Ha csak egy gyors pillantást vethetnék a földre, az sokat segítene.
A realitás pofonként érte Scottot. Egyedül úgy tudták volna megpillantani a földet, ha közelebb ereszkedtek volna hozzá, ám itt a hegyekben jó esély volt rá, hogy egy szikla lekapja őket az égből. — Miért nem telefonálsz a rádión? Megnézik a radar képernyőn a pozíciódat, és megmondják, hol vagy. — Scott elég filmet látott már ahhoz, hogy tudja, hogyan működik az ilyesmi.
Úgy tűnt, Cody Jamieson nem hallotta a kérdést. Amikor Scott megismételte, felcsattant: — Nincs transzponderem, oké? Nem látnak engem a képernyőjükön!
— Hát akkor küldjél S.O.S. jeleket!
Ismét úgy tűnt, Cody nem hallotta.
— Cody?
— Nem működik a rádió.
— Micsoda?
Cody nem bajlódott azzal, hogy megismételje a választ.
Scottnak zúgott a feje ettől az egész hülyeségtől. Egy tökkelütött társaságában volt, de lenyelte a mérgét. Sose hergeld fel az egyetlen fickót, aki tudja, hogyan kell vezetni a repülőt! — Legalább be tudod kapcsolni a fűtést? — kérdezte. — Megfagyok!
Ezúttal nem is várt választ. Ráhúzta kötött sapkájára discmanje fülhallgatóját, ráütött a Playre, és felnyomta a hangerőt. Amikor ez megvolt, szorosabbra húzta biztonsági övét, felvette a kesztyűjét, és megpróbált nem gondolni az őt kerülgető hányingerre.
Csukott szemmel megpróbált eggyé válni a zenével, hogy elfeledkezzék a veszélyről. A Stones-CD-t az apukája gyűjteményéből lopta el — nem ez a zene volt a legalkalmasabb arra, hogy szembenézzen a halállal, de nem volt abban a helyzetben, hogy előhalásszon valami újat. Miközben megpróbált Keith Richards gitárszólóira koncentrálni, Scott teljes gőzzel azon volt, hogy ne törődjék hangosan dübörgő szívverésével.
Cody Jamieson rémült sikolya úgy hasított keresztül a zenén,
mint borotva a húson. Ekkor Scott szeme előremeredt, és ő is üvölteni kezdett, mielőtt még meglátta volna az akadályt, ami felbukkant előttük a sötétségből.
Mire rájött, hogy az egy fa volt, már nekimentek.

Sherry Carrigan O’Toole a Fehér Csúcsok bárnak egy távolabbi sarkában üldögélt. Úgy gondolta, ez az a pont, ahonnét egyetlen pillantással be tudja látni az egész helyiséget. A hely zsúfolásig volt, noha kilenc dollárért kínálták az italokat, és a légkör izgalmasan vibrált a hóviharról érkező hírektől. Sherry úgy hallotta hallgatózásra kiszemelt célpontjaitól, hogy amilyen jók voltak a pályák az elmúlt pár napban, még harminc-negyven centi friss hó, és akkor ez maga lesz az életre szóló vakáció. Ehhez még hozzájön az Egyesült Államok elnökének jelenléte, aki úgy nyilatkozott, hogy SkyTop Village a családja régi nagy kedvenc üdülőhelye, s emiatt a pletykálkodók lelkesedését alig lehetett féken tartani.
Hát, ez aztán óriási, nem?
Az alatt a negyvenöt perc alatt, amíg Sherry arra várt, hogy Larry felbukkanjon, kétszer is jól megnézték: egyszer egy pályafelügyelő, aki úgy nézett ki, mint a Marlboro-fickó, másodszor pedig egy hatvan körüli férfi, akinek rengeteg pénze lehetett, mert az ilyen ronda férfiaknak mindig rengeteg pénzük van. Egy másik napon talán még hízelgett is volna neki a kitüntetett figyelem, de nem ma. Ez az egész utazás már az elejétől kezdve katasztrófa volt. Brandon annyira átmosta Scotty agyát, hogy Sherrynek esélye sem volt soha, hogy közelebb kerüljön a fiukhoz.
Valójában a síelők paradicsomában (Sherry személyes poklában) eltöltött ötödik napjuk estéjén távolabb voltak egymástól, mint amikor megérkeztek. Mi volt a hála? Megbeszélte a fiával, hogy egy hetet kimaradhat a suliból, ő állta a számláját, hogy egy hetet eltölthessen azon a helyen, amiről mindig is álmodott, aztán a fia megsértődött, mert ő viszont nem akart síelni. Mintha ez valami óriási meglepetés lett volna! Ő sohasem szeretett síelni.
Így aztán a hét nagy részében alig látták egymást, kapcsolatuk többnyire a reggelikre szorítkozott — nem sokkal Scotty késő esti hazatérései után, sörtől bűzlőn. Tegnapelőtt este megesküdött volna, hogy a fia direkt lehelt rá, hogy felbosszantsa. Nem rossz próbálkozás. Majd hülye lesz eljátszani a fürdőskurva szerepét, aminek a volt férje, Brandon szánta. Ha Scotty kiskorú ivászattal akar kísérletezni, akkor Sherry nem is találhatott volna jobb, biztonságosabb helyet, hogy a szárnyait próbálgathassa.
Nagyot húzott a második Cosmopolitanjéből, s megállapította, hogy Carmella, az aznap esti pincérnő őt figyelte. Sherry jelzett, hogy még egyet kér.
A Fehér Csúcsok bár olyasféle hely volt, amelyik fiatal éveiben még nem tudta, mi lesz belőle, amikor felnő. Az 1930-as években építették rusztikus bár-stílusban, de láthatólag a fiatalabbakat igyekezett magához vonzani. Sajnos a kicsi koktélasztalok és a krómlábú bőrszékek nem annyira modern hatást kölcsönöztek a helynek, mint inkább egy retró bolhapiac benyomását keltették.
Az elmúlt öt percben Sherry azzal szórakozott, hogy egy negyven körüli, kopaszodó fickó tekintetét próbálta elkerülni, aki gipszet viselt a karján. Valahányszor magán érezte a férfi pillantásának tüzét, pont akkor nézett fel, amikor az már másfele nézett. Ez a kamaszos hülyeség megőrjítette Sherryt. Ha ki akar kezdeni vele, akkor egyszerűen kapja össze magát és jöjjön oda, hogy minél gyorsabban túlessen a kikosarazáson.
Ó, a francba, már jön is.
Körülbelül a harmadik martinijával felfegyverkezve a fickó leperdült a bárszékről és kényelmesen elindult felé. A többi ortopéd áldozattal ellentétben, akiket az elmúlt öt napban látott, ennek a fickónak atletikus alkata volt, ami alapján Sherry arra tippelt, biztosan valami merész dolgot csinált, úgy szerezte a sérülését. Amint közeledett, végig tartotta a szemkontaktust, Sherry pedig mosollyal viszonozta a férfi mosolyát. Az is lehet, hogy a kikosarazás nem volt számára megírva a nagykönyvben.
— Elnézést — mutatott az üres székre. — Foglalt? — A fickó szélesen vigyorgott az italtól.
Sherry elővette legszendébb mosolyát: — Az asszisztensemnek foglaltam, de úgy tűnik, egy kicsit késik.
A Szőke Herceg kihúzta a széket: — Szabad?
Sherry vállat vont.
— A nevem Bernard Caplan. De Bernie-nek hívnak. — Kezet nyújtott az asztalon át, Sherry megrázta.
Honnan volt neki ismerős ez a név? — Örvendek. Én...
— Maga Sherry Carrigan O’Toole — vágta rá Bernie.
Sherry elvörösödött. Ah, egy rajongó...
— Olvastam a könyveit. Maga észrevette, hogy bámultam, úgyhogy úgy gondoltam, nem játszom a titokzatost, hanem idejövök, hogy személyesen találkozzunk.
Sherry elővette a hízelgő hódolóknak fenntartott nevetését:
— Annyira örülök, hogy idejött. És mi történt a karjával?
Bernie arcáról le lehetett olvasni, hogy a sérülés semmiség. — Valami kezdő idióta rám rontott tegnap hátulról, a Sötét átjárón eltörtem a csuklómat. Tudja, időnként elkapom magát a rádión is.
Sherry nevetése ezúttal szívből jött. Jóképű, atletikus és egy rajongó! Ebben igazi lehetőségek rejlettek.
— Nem ismeri esetleg az én nevemet? — kérdezte a férfi.
Sherry összehúzta a szemét, úgy próbálta elősajtolni emlékezetéből a Bernard Caplan nevet. Valami rémlett neki, az biztos. Valami mintha...
— Semmi gond, ha nem megy — legyintett Bernie lemondóan. — Tulajdonképpen Doktor Bernie Caplan, és én vagyok a pszichiátriai tanulmányok vezetője a Virginia Egyetemen.
Valami megváltozott Bernie tekintetében, amitől Sherrynek összeugrott a gyomra.
— Megláttam magát, és arra gondoltam: „Mikor lesz még egy ilyen alkalom?” Úgyhogy idejöttem. — És ezzel el is szállt minden humor dr. Bernard Caplan arcáról azzal a precizitással, amivel csakis egy mentálhigiénés szakember rendelkezik: — Azt akartam, hogy tudja, hogy szerintem a maga moralizáló populáris pszichológiája napi szinten több embernek okoz kárt, mint a világ összes téves diagnózisa együttvéve. Csak a múlt évben két tinédzser lányt kezeltem, akik egészen az önrombolásig összeomlottak, mert nem tudtak megfelelni a tökéletesség minimális követelményének, amit maga a Nem a tükör a hibás című könyvében felállított.
Sherry érezte, ahogy mellkasa és gyomra csatára készen megfeszül. — „Minimális elérendő célokról” beszéltem — javította ki. — És a Tükör... kemény kötésben majdnem egymillió példányban kelt el.
Bernie elmosolyodott. Ezt a valódi mosolyt már korántsem találta a nő olyan vonzónak, mint azt, amellyel korábban a férfi levette őt a lábáról. — Ezt most úgy mondja, mintha erre büszkének kellene lennie. Naponta több millió embert vágnak át a sarlatánok.
— Na, idefigyeljen...
— Nem kell azonnal védekeznie — emelte fel Bernie a kezét. — Csak megláttam magát, ahogy itt pihenget, jól érzi magát, és arra gondoltam, megosztom magával, min ment keresztül egy igazi doktor azóta, hogy maga az önsegítés ügyeletes kuruzslója lett.
Árnyék vetült az asztalra. — Valami baj van? — Végre megérkezett Larry. Száznyolcvan centi magas volt, ha teljesen kiegyenesedett, és legkövérebb napjaiban is csak hetven kiló körüli. Larry Chinn teljes életét Sherry O’Toole és a Gentlemen’s Quarterly uralta, bár nem feltétlenül ebben a sorrendben. Rövidre nyírt, szőkített, tüsi hajával és keskeny, szögletes szemüvegével a titkolt melegek poszterarca lehetett volna. Ma este a hegyi házak eleganciája szerint öltözködött — kék farmerben garbóval, egy pamutpulcsit lazán átvetve a vállán —, és mivel megérezte a feszültséget az asztal körül, mindent megtett, hogy félelmetesnek tűnjék.
— Azt hiszem, Mr. Caplan épp indulni készült — mondta Sherry. Direkt nem tette hozzá a doktori címet.
Caplan egyetlen szánakozó pillantással végigmérte Larryt: — Valóban — felelte. — De ne feledje, Sherry, hogy egy nap a közönség rá fog ébredni a maga sületlenségeire, és akkor szembe kell majd velük néznie. — Ekkor Bernie már állt. — Amikor eljön az a nap, én ott fogom várni magát.
Most Sherryn volt a sor, hogy fölényeskedjék: — Csak álmodozzon, Caplan — felelte. — Ha holnap úgy döntenék, hogy nyugdíjba megyek, a dédunokáim azt sem tudnák, hogyan költsék el a pénzt, amit idáig kerestem.
Caplan gúnyosan tósztra emelte a poharát: — Csakis addig, amíg tart a félrevezetés.
Larry figyelte, ahogy visszament a bárpulthoz, aztán leült a férfi helyére: — Ez igaz? — kérdezte.
— Mi? A félrevezetés?
— Nem, hanem, hogy az unokáid azt se tudják majd, hogyan költsék el mindazt a pénzt, amit kerestél.
Sherry mérgesen összevonta a szemöldökét: — Hát persze, hogy nem! — Aztán haragos tekintetéből vigyor lett: — Ahhoz még két könyvet kell írnom.
Larry a Sherry poharában lévő seprő felé biccentett: — Mennyivel vagyok lemaradva?
— Kettővel. — Aztán, mintha csak végszóra érkezne, Carmella jelent meg egy újabb italt egyensúlyozva tálcáján. — Mindjárt hárommal.
Larry egy Fehér Oroszt rendelt („több orosszal és kevesebb fehérrel”), majd végre egyedül voltak a tömegben.
— Gondolom, kíváncsi vagy, miért hívtalak ide — kezdte Sherry.
— Nagyon remélem, hogy nem egy sor közhelyes kérdésért, mint ez a „Gondolom, kíváncsi vagy, miért hívtalak ide.” Na, tudni akarod, milyen jegyben születtem?
Sherry olyan képet vágott, mintha vicsorogna. Ráhajolt az asztalra, Larry követte: — Voltál már abban a telefonfülkében, amit van pofájuk könyvesboltnak nevezni? — kérdezte.
— Őszintén szólva még nem. És mivel Észak-Amerika öt legjobb síparadicsomának egyikében vagyunk a legjobb hóviszonyok közepette, amivel valaha dolgom volt, nem is értem, miért nem.
Sherrynek most semmi humora nem volt ironizálni. — Csak három könyvük van tőlem — sziszegte. — Illetve, hogy pontosan fogalmazzak, csak három példányuk van egyetlen könyvből, a Tükörből, és az is csak a puha fedelű. Egyetlen példányuk sincs a Tükör II-ből. Tudod, mennyire kellemetlen ez? Két nap múlva kezdődik a szemináriumom, és csak három puha fedelűt szereztek be.
Larry úgy nézett Sherryre, mint akinek két feje nőtt: — Sherry, szállítanak ide egyáltalán bármilyen kemény fedelűt?
Sherry kortyolt egyet a Cosmójából. — Fogalmam sincs.
— Hát, ha a bolt tényleg olyan kicsi, mint ahogy mondod, akkor valószínűleg nem.
— És mi van a Minden a mosolyodban van vagy A mikrohullámú mama könyveimmel? — tiltakozott Sherry. — Mindkettő puha fedelű, és egyik sincs meg a boltban!
Larry nagyot sóhajtott, és hátranézett a válla fölött, hogy mi van az italával. — Úgy értem, az isten szerelmére, Sherry, egy kicsit ki kellene itt kapcsolódnod!
— Nem veszek részt olyan sportokban, ahol a gravitáció és a fák halálos ellenségként leselkednek rám.
Larry elnevette magát: — Akkor miért vagy itt? Miért vállalsz el egy hakni-szemináriumot egy síparadicsomban, ha utálod a síelést?
— Nagyon is jól tudod, hogy miért.
Larryt fárasztotta a nő. — Persze. Brandon és Scott. Isten ments, hogy együtt mulassanak! Tudod, van ebben valami nagyon erőltetett.
— Mi az erőltetett? — kérdezte Sherry. — Arra a marhaságra gondolsz, hogy „férficsapat”? Én ettől hányok.
Sherry próbált nagyon dühösnek látszani, de tudta, hogy Larry ezt nem veszi be. Túl régóta ismerték már egymást, túl sok kalandon mentek keresztül együtt. Senki sem értette teljesen a kapcsolatukat Larryvel — ám Sherry egészen biztos volt benne, hogy ő maga érti. Larry volt az egyetlen ember, aki megértette őt. Többnyire az asszisztensének nevezte, mert a világ nem nézte jó szemmel a fizetett társak intézményét. A hivatásos kiadói világ fele azt hitte, szeretők, a másik fele pedig azt hitte, mindketten melegek. Sherry őszintén szólva leszarta, mit gondoltak.
— Hát, azt még érteném, ha olyasmiben vernél rá Brandonra, amit még élvezel is, de így... Ki nevet a végén... Ugye érted, mire gondolok?
Sherry felsóhajtott. — Pontosan tudom, mire gondolsz. — Épp akkor érkezett meg a Fehér Orosz Larrynek, amikor Sherry még egyet kortyolt az italából: — Tudod, hogy nem vagyok teljesen szipirtyó. Igazából azt reméltem, hogy talán Scottyval egy kicsit jobban megismerhetjük egymást. De sosem látom.
— Sherry, ez azért van, mert síel. Síparadicsom. Síelés. Látod az összefüggést?
Sherry magáról megfeledkezve felnevetett. — Hát, a nap folyamán lehet. De még esténként sem látom őt. Isten tudja, mitől van oda.
— Tizenhat éves. Gyűlöli a világot.
Ezen Sherry elgondolkodott. A kamaszkort szerte a világon a lázadással definiálták. Minden kultúrában, minden emberfajnál, minden vallásban ugyanúgy. Hallott néhány érdekes elméletet, hogy ez minden fajra jellemző. Néha még azon is eltűnődött, vajon a kamaszok nem váltak-e maguk is rövid időre egy külön fajjá.
Az órájára pillantott. — Mint például ma este is — mondta. — Utoljára azt beszéltük meg, amikor elindult a pályák felé, hogy vacsoránál találkozunk. Úgy volt, hogy felhív, vagy legalább üzenetet hagy a faházban, de semmi. Egy árva szót sem írt. — Észrevette, hogy Larry elfordította a tekintetét. — Mi az?
— Pardon?
— Te tudsz valamit.
Olyan képet vágott, mintha azt gondolná, Sherry megbolondult, de közben feszengett a székén. — Sok mindent tudok.
Ezt Sherry nem vette be. — Lerí az arcodról a bűntudat, Larry. Na, hadd halljam!
— Megígértem Scottnak, hogy nem mondom el — próbált a férfi kibújni. Csak így tudja a végsőkig állni a sarat.
— Larry!
A férfi felsóhajtott: — Salt Lake Citybe ment.
Sherrynek leesett az álla: — Mit csinált?
Larry még jobban feszengett. — Van ott egy koncert. Egy pályafelügyelő sráccal ment, akivel most találkozott. Rendes gyerek. Mindkettőjükkel síeltem pár kört.
Sherry nem hitt a fülének: — Láttad, milyen idő van arrafelé?! Hogy a fenébe fognak elvezetni Salt Lake Cityig?
Még jobban feszengett. — Igazából, ööö... nem autóval mentek. A barátja magánpilóta. Van saját repülője.
Ezúttal Sherry valóban dühös volt: — Jesszusom, Larry, mióta tudsz te erről?!
A nő haragja meglepte. — Ma reggel óta.
— És egy szót sem szóltál?
— Mit kellett volna szólnom?
— Hát, fogalmam sincs, valami olyasmit, hogy „Hé, Sherry, a fiadnak elment az esze!” Istenem, repülnek ebben az időben?
Larry csak legyintett egyet, majd húzott még egyet az italából. — Lenyugodnál? Ha nem lenne biztonságos, eleve nem engednék őket felszállni.

A Kiadó engedélyével.