Főkép

Felettébb tanulságos végigkövetni egy nagyjából két évtizedes írói pályafutást a közben született novellák és elbeszélések többé-kevésbé kronologikus válogatásának tanulmányozásával. Azt azonban már elöljáróban le kell szögeznem, hogy az itt közreadott kollekció a legnagyobb jóindulattal sem nevezhető ténylegesen reprezentatívnak, hacsak nem arra gondolunk, hogy a Fitzgerald írásművészetét leginkább jellemző témák, motívumok és stílusok döntő többsége megtalálható bennük. Ám az először többnyire magazinokban megjelent kisprózák nagy száma egyszerűen lehetetlenné teszi, hogy bármely válogató valóban kimerítő képet tárhasson az olvasó elé a szerző életművének nem regényíróként létrehozott részhalmazáról.
 
Fitzgeraldot a jazz-korszak krónikásaként szokás emlegetni, de ez az epitheton ornans szigorúan véve csak a húszas években született elbeszélések alkotójára igaz. Az első világégés kiábrándító borzalmai és a nagy gazdasági világválság sokkja közötti periódus köztudottan a (ma már meghasonlottnak tetsző) felszabadultság, némelykor az akkori szemmel nézve egyértelmű és sokak számára felháborító szabadosság évtizede volt, amikor az egyéni ambíció, a munka és a tanulás a szerelemmel, a közel sem korlátlan, de nem is szerény lehetőségek kiaknázásán alapuló érvényesülés a (bolsevista vagy akár nemzeti) szocialista kollektivizmus eszméivel ütközött. Mindehhez az elveszett múlt feltámasztásának keserű megvalósíthatatlansága és a (Magyarországon elsőre meglepő, ámde logikusan levezethető módon a Tanácsköztársaság által bevezetett, az USA-ban azonban 1920-tól egészen 1933-ig tartó) szesztilalom leginkább visszafelé elsülő, társadalomromboló buzgalmának rejtett bírálata párosul.
 
Ugyanakkor amellett, hogy Fitzgerald a kor – valójában persze csupán az amerikai társadalom egy viszonylag szűk szegmensének – különösen hiteles képét rajzolta meg, írástechnikai újításai is számottevőek. Mindenekelőtt a történetek filmszerűsége szembeötlő. A „Május 1. New Yorkban” című hosszú elbeszélés sokáig összefüggéstelenséget sugalló töredezettsége például Bunuel késői nagy alkotásainak egyfajta előképeként beazonosítható, a fitzgeraldi széttagoltság azonban kevésbé szürrealista és álomszerű, sokkal inkább a dimenziók kubista kilapításának eszköze. Annál fantasztikusabb viszont az „Akkora gyémánt, mint a Ritz” műfaji skatulyákba beszoríthatatlan, bizonyos fokig az Ezeregy éjszaka történeteit idéző kisregénye, melyben a mozgókép változhatatlanságának béklyói nélkül jelennek meg előttünk a pár jellemző vonással felskiccelt, mégis teljes és rendkívül életszerű események és alakok. A szerelem, hősiesség, humor és pergő akció elegye a látványos kalandfilmek alapanyaga, és csupán az meglepő, hogy nem készült belőle a Benjamin Button különös életéhez hasonló adaptáció.
 
Mindenképp ki kell emelnem még Fitzgerald stílusának keresetlenségét és közvetlenségét, amely nem annyira a századforduló, a Gilded Age, vagyis a modern művészeti aranykor sokszor cirkalmas kifinomultságának és melodrámájának átvétele, mint egyfajta demotikus elemekkel teli avantgárd irodalom megteremtése, ami később a Kurt Vonneguthoz és Raymond Carverhez hasonló, egészen eltérő habitusú írók műveiben élt tovább, de – főképp nagyvárosi, ugyanakkor meseszerű atmoszférájának – hatása még az olyan, az Atlanti-óceán innenső partján élő szerzők egyes írásaiban is tetten érhető, mint Neil Gaiman.
 
Külön említést érdemelnek az egyazon szereplő életének különálló epizódjait feldolgozó novellák. Rengeteget elmond a szerzőről, ha összevetjük egymással a társaságba nehezen beilleszkedő, tehetséges, de csak nehezen érvényesülő Basil Duke Lee küzdelmeinek portréját a lecsúszott forgatókönyv-író, Pat Hobby zömében szatirikus, ugyanakkor igaz szánalmat keltő vergődésének bemutatásával. Általában megfigyelhető, hogy Fitzgerald történeteiben az édesbús mázzal leöntött csókokat, szerelmet és nagy reményeket egyre inkább kiszorítja az ital, a züllés, a kilátástalanság néha szenvelgő és alapvetően visszafogott naturalizmusa. Ezzel párhuzamosan az is kitűnik, hogy kísérletező, de már rögtön a pálya elején kialakult, markáns és magabiztos stílus hogyan laposodik el némileg a túlírtságban és erőltetett cizelláltságban, majd hogyan tisztul le ismét, ám immár egy sokkal önironikusabb, könnyedebb formában, hogy végül a tárcák tárgyilagosságát vegyítse a már-már vallomásos önéletrajzisággal.
 
Az Egyesült Államok régóta híres elbeszélőiről, akik Washington Irwingtől Mark Twainen és Ernest Hemingwayen át Robert Cooverig és Ann Beattie-ig meghatározó szerepet játszottak nem csupán az USA, hanem az egész nyugati világ irodalmában, és Francis Scott Key Fitgerald egyértelműen közülük is a legnagyobbak közé tartozik. Emellett egy személyes tragédia lenyomata is kirajzolódik a történetekből, ha elejétől a végégi egy szuszra elolvassuk a kötetet. Mindkét okból érdemes megismerkedni e novellákkal és elbeszélésekkel, melyekből persze szemezgetni ugyanígy érdemes. Hatásuk vélhetően így is, úgy is nehezen kitörölhető marad.
 
Tartalom:
I. Indulás és siker
Az ólomkristály (1920)
Május 1. New Yorkban (1920)
Akkora gyémánt, mint a Ritz (1922)
A boldogság seprője (1920)
Ésszerű szerelem (1920)
Téli álmok (1922)
Menyegző (1930)
 
II. Üdv és kiábrándulás
Éjszaka a Vásáron (1928)
A szemtelen fiú (1928)
A póruljárt Lidérc (1928)
Előtted a világ (1929)
Basil és Kleopátra (1929)
A műasztalos előtt (1928)
Az utolsó szépek szépe (1929)
Utazás külföldön (1930)
Összeomlás (1935)
Törött tányér (1935)
Óvakodj a kutyától (1935)
Hosszú út sehova (1937)
Egy író délutánja (1936)
Az író háza (1936)
 
III. Utolsó felvonás
„Forraljatok vizet, de sokat!” (1939)
Zsenik egymás közt (1939–40)
Próba szerencse (1939–40)
Két veterán (1939–40)
Pat Hobby mindent megtesz (1939–40)
 
IV. Epilógus
Párizsból, tizenöt éve (1940)
Elveszett tíz esztendő (1939)
Az alkoholista (1937)
Tanulmány gipszben (1939)