FőképEgy meg nem nevezett balkáni országban Natalia, a fiatal orvos és legjobb barátnője, Zóra egy immáron határon túli árvaházba tart, hogy egyetemi segélyként védőoltásokat osszon a gyermekeknek. Közvetlenül a háború után járunk, az út mentén a pusztítás számtalan mementója, lebombázott hidak, lerombolt falvak, aknamezővé vált szőlőskertek. Natalia út közben kapja a hírt, hogy imádott nagyapja, a valaha köztiszteletben álló orvos furcsa körülmények közt meghalt – a családnak sejtelme sincs, miért kelhetett útra, ahogy azt sem tudják, hogy régóta betegséggel küzdött. Csak Natalia sejti, mi állhatott az utazás mögött, ám ahhoz, hogy magyarázatot leljen, hogy feldolgozza magában a történteket, a régmúlt emlékei, történetei, legendái közé kell visszatérnie.
 
Miközben a fiatal nő útra kel, hogy elhozza nagyapja holmiját a világvégi kórházból, ahol a halál érte, felidézi a gyermekkorában hallott meséket a halhatatlan emberről, a közösen átélt élményeket, és nagyapja múltját. S beleszövi meséjébe azt a történetet is, amit nagyapja sosem mesélt el: a tigris asszonyának legendáját. Míg Natalia az idős ember meséinek felszíne alatt próbál ismét rálelni az igazi nagyapára, hogy méltóképp búcsúzhasson el tőle, mi megismerjük a balkáni háború alatt felnőtt nő gyermek- és fiatalkorát, a háborúval való szembenézés képtelenségét; és bepillanthatunk abba a lehetetlen küzdelembe, amit a babonákkal, mágiával, örökölt hiedelmekkel és félelmekkel teli soknemzetiségű Balkán egyszerű emberei vívnak, miközben fejük felett ki tudja, kik és miért háborúznak.
 
Téa Obreht fiatal korát meghazudtoló profizmussal, ugyanakkor nagyon őszintén és emberien ír erről a feldolgozhatatlan témáról. Olyan szegmensét ragadja meg a „balkáni létnek”, ami némiképp szokatlan a háborút feldolgozni próbáló regényekben – épp ezért lesz különleges és épp ezért mond jóval többet, mint a többi. Obreht világában a politikánál és a szervezett vallásnál sokkal fontosabbak az ősi legendák, babonák: a mora, ami a keresztútnál begyűjti a halottak lelkét, a halott, aki idegen földben nyugszik, ezért átkot bocsát rokonsága tagjaira, a halhatatlan ember, aki egy század háborúin át jár a haldoklók nyomában.
 
Ez a hétköznapi mágia áthatja a történet minden szálát – és a mesék világába repíti a nagyapa halálát éppúgy, mint a háborús pusztítást. Hogy aztán hirtelen váltással rántson vissza minket a realitások talajára. Olykor groteszkbe hajlóan olvashatunk az orvostanhallgatók háború alatti holttestszerzéseiről, a kamaszos kihágásokról és a „hirtelenfelnőtt” problémákról, és arról a bénító dühről, ami ezt a generációt jellemezte. Szokatlanul őszinte és bátor az a hang, ahogy Obreht a háborús felnőtté válásról ír, még akkor is, ha tudjuk, őt már Amerikában érte a kamaszkor.
 
„Tizenhét évesek voltunk, és minden felbőszített minket, mert nem tudtunk mást kezdeni azzal, hogy vége a háborúnak. A sokéves harcnak, s előtte a sokéves várakozásnak, születésünk óta. A konfliktust nem igazán értettük – felháborodtunk rajta, elszajkóztuk mások véleményét, hibáztattuk azért, hogy nem mehetünk sehová, nem csinálhatunk semmit, nem lehetünk senkik –, mégis mindennek a középpontjában állt. Olyan döntésekre kényszerített bennünket, melyek körülményei most eltűntek az életünkből, és mi nem engedtük kicsúszni a kezeink közül ezt a velünk született terhet, amiért boldogan hoztunk áldozatokat.”
 
S mindeközben a történetet áthatja a párhuzamosan mesélt mese a tigris asszonyáról, a nagyapa soha el nem mesélt gyermekkori kalandja, melynek emlékére élete végéig magával hordta A dzsungel könyve rongyosra olvasott példányát. Mely mese ember és állat, két magára hagyott, talajt vesztett, néma áldozat csodás összetartozásáról mintegy mementóként marad velünk – emlékeztetve a háború (minden háború) értelmetlenségére, a gyűlölet irtózatos erejére és az „emberség” fogalmának viszonylagosságára.
 
Téa Obreht nagyon fiatal, mindössze 26 éves volt, amikor megjelent bemutatkozó regénye – mellyel méltán nyerte el a legrangosabb brit női irodalmi díjat, az Orange Prize-t. Kiforrott, nagyon szépen összefogott regény A tigris asszonya – kritika pusztán a főszereplő, Natalia karakterének vázlatosságát, illetve az itt-ott tán túlzó naturalizmust érheti (bár háborúról másképp nehéz írni). Kíváncsi vagyok, mit tartogat még számunkra az írónő – különösen arra, vajon személyes érintettség nélkül is lesznek-e ennyire érzékenyek a művei. Mert ha az önéletrajzi elemek nem is feleltethetőek meg maradéktalanul a valóságnak, az biztos, hogy A tigris asszonyának minden oldalát áthatja a rajongásig szeretett nagyapa emléke.

Részlet a regényből