FőképFülszöveg:
Téa Obreht regénye egy csodálatos világba röpít el minket. A cselekmény már az első sortól lebilincseli az olvasót, és nemcsak a végéig tartja fogva, hanem a könyv elolvasása után is úgy érezzük, hogy ez a világ részünkké vált, a legendák és szereplői örökre emlékezetünkben maradnak... A tigris alakját, aki "éjszakánk erdejében sárga láng", már William Blake versében is misztikum övezte.
Obreht regényében kit Sir Kánra, kit magára az ördögre emlékeztet a tigris, de igazi természetét csupán egyvalaki ismerheti meg. Olyasvalaki, aki közös titkukat sosem fogja elárulni...

Részlet a regényből:
A legelső emlékemben nagyapa kopasz, mint a biliárdgolyó, és elvisz megnézni a tigriseket. Felteszi a kalapját, belebújik a nagy gombos esőkabátjába. Én lakkcipőt és bársonyruhát viselek. Ősz van, négyéves vagyok. Ami tisztán megmaradt: nagyapa keze, a fújtató troli, a reggel nyirkossága, a vár felé sétáló tömeg. S mint mindig, nagyapa mellényzsebében A dzsungel könyve, aranyfüstös borítójában és megsárgult lapjaival. Nem nyúlhatok hozzá, de egész délután az ölében tartja, nyitva, és felolvas belőle. Noha sem a sztetoszkópja, sem a fehér köpenye nincs rajta, a jegyárusnő a bejáratnál „doktor úrnak„ szólítja.
Bent meg a popcornos kocsi, az esernyőtartó, egy kis képeslapárus bódé. Le kell menni a lépcsőn a madárháznál, ahol a hegyes fülű baglyok alszanak, aztán át a kerten a várfal mentén, ketrecek sora mellett. Valaha egy nagy király lakozott itt, egy szultán a janicsárjaival. Most a lőrések állott vízzel teli bemélyedéseket őriznek. Az elgörbült ketrecrácsokat narancsszínűre marta a rozsda. Nagyapa a szabad kezében egy kék szatyrot hoz, amit nagymama pakolt tele, benne hatnapos káposztafejek a vízilovaknak, répa és zeller a juhoknak, őzeknek és a nevezetes jávorszarvasbikának. Nagyapa titkon néhány kockacukrot is dugott a zsebébe, az a szekérhúzó póninak lesz. Ezt nem érzelgősségnek könyvelem el az emlékeimben, hanem emberi nagyságnak.
A tigrisek a külső várárokban laknak. Felmegyünk a lépcsőn, el a vízimadarak, a párás ablakú majomház mellett, túl a téli bundát öltő farkasokon. A szakállas keselyűk ketrece következik, aztán a medvék, akik egész nap alszanak, nedves föld és a halál szaga veszi körül őket. Nagyapa fölemel, és a korlátra támasztja a lábamat, hogy lenézhessek az árokba, ahol a tigrisek vannak.
Nagyapa sosem említi a tigris asszonyának a nevét. Ahogy a karjában tart, a lábam a korláton, ő csak annyit mond:
– Ismertem egy lányt, aki annyira szerette a tigriseket, hogy majdnem tigris lett belőle is.
Mivel kicsi vagyok, és a tigrisek iránti rajongásomat neki köszönhetem, azt hiszem, hogy rólam beszél, tündérmesét fest körém, amibe beleképzelhetem magam – és így is lesz hosszú éveken át.
Üres tér húzódik a ketrecek előtt, s miután lemegyünk a lépcsőn, sorra járjuk őket. Van egy párduc is, csillogó sima bundáján épphogy látható a rajzolat; meg egy álmatag, püffedt oroszlán Afrikából. A tigrisek viszont nagyon is éberek, bőszek; ádáz kedvükben vannak. Csíkoktól szabdalt vállukon táncolnak az izmok, ahogy oldalról támadva űzik egymást a keskeny, köves töltésen, a szaguk savanyú és meleg, betölt mindent. Egész nap, még fürdés és lefekvés után is az orromban marad, s váratlan helyzetekben tér majd vissza: az iskolában, egy születésnapi zsúron, s még sok évvel később is, a boncteremben, vagy épp az úton Galinából hazafelé tartva.
Még valamire emlékszem: egy incidensre. A tigrisketrec előtt kisebb csoport ácsorog. Köztük egy fiú papagájos léggömbbel, egy lila kabátos nő és egy szakállas férfi az állatgondozók barna munkaruhájában. Az utóbbi a kezében seprűt és egy hosszú nyelű lapátot tart, a ketrec és a korlát közti sávot takarítja. Fel-alá lépked, összesöpri az üdítősdobozokat, cukorkáspapírokat, a pattogatott kukoricát, amivel az emberek a tigriseket dobálták. A tigrisek a rács túloldaláról követik a mozgását. A lilába öltözött nő mosolyogva mond neki valamit, a férfi visszamosolyog. A nőnek barna a haja. A seprűs ember megáll, a nyélre támaszkodik, közben a nagy tigris morogva a rácshoz dörgölőzik mellette, mire a férfi átnyúl a rácson, és megérinti az oldalát. Egy pillanatig nem történik semmi. Azután elszabadul a pokol.
A tigris ráveti magát, a nő sikít, a seprűs ember válla egyszerre a rácsok közé vágódik, kétségbeesetten vergődve forgatja a fejét, a korlát felé kapkod a másik karjával. A tigris úgy fogja a takarító karját, mint a kutya egy óriási csontot: függőlegesen a két mancsa közt, a tetejét rágva. Két férfi, aki a gyerekével álldogált ott, most átveti magát a korláton, és megragadja a seprűs ember derekát és kapálózó karját, megpróbálják elrángatni. Aztán egy harmadik átdugja az esernyőjét a rácson, és a tigris bordái közé döf vele újra meg újra. A bestia dühödten felvonít, felágaskodik, magához öleli a seprűs ember karját, s úgy rázza a fejét, mintha kötélen rángatnák. Fülét hátrasunyítja, s valami gőzmozdonyszerű hangot hallat. A seprűs ember arca falfehér, s egész idő alatt meg se mukkan.
Aztán a tigrisnek egyszerre elmegy tőle a kedve, s elereszti. A három férfi félreugrik, vér fröccsen. A tigris a farkával csapkod, a seprűs ember kimászik a korlát alatt, és feltápászkodik. A lila ruhás nő elillant. Nagyapa egy pillanatra sem fordította el a fejét. Én csak négyéves vagyok, de engem sem próbált megóvni a látványtól. Végignéztem a dolgot, s később nyilvánvaló lesz: nagyapa azt akarta, hogy lássam.
A seprűs ember szapora léptekkel jön felénk, ingfoszlányt teker a karjára. Égő, haragos arccal siet az elsősegélyhez. Akkor és ott félelemnek olvasom ezt, de idővel megértem, hogy ez a zavar a szégyen képe. A felzaklatott tigrisek ingerülten a ketrec rácsozatának rontanak. A seprűs ember sötét csíkot húz maga után a kavicson. Amikor elhalad mellettünk, nagyapa azt mondja:
– Uramatyám, maga nem normális!
A férfi visszafelesel, valami csúnyát mond, amilyet nekem nem szabad.
Helyette átható hangon, a lakkcipő adta gőggel és a nagyapám keze nyújtotta bátorsággal így szólok:
– Nem normális, ugye, Papa?
De nagyapa már a seprűs ember nyomában lohol, engem is magával vonszolva, s rákiált a férfira, hogy álljon meg, hadd segítsen.

A Kiadó engedélyével.