Főkép

Bevallom, én magam soha (és ebben majdnem teljesen biztos vagyok) nem kerültem volna közelebbi ismeretségbe a könyvvel, ám a sors úgy hozta, hogy nem tehettem mást, így az idei nyaralás egy részét együtt töltöttük. A kötet nem panaszkodott (ezen mondjuk alaposan meglepődtem volna), de azt hiszem, nekem sincs okom rá – kellemes volt az a néhány óra, bár sokkal inkább az utána következő napokat élveztem, amikor az olvasottak ott kavarogtak bennem, folyamatosan formálódva, átalakulva, mígnem képes voltam szavakba önteni. Ezek következnek most.
 
Nicholas Evanst legtöbben A suttogó szerzőjeként ismerik, pedig ezen kívül az ő nevéhez köthető A csapda, a Viharhegy és A füstlovag is. Egyesek azt mondják, hogy Evans patikamérlegen méri ki az összetevőket és úgy adagolja azokat, hogy egyszer könnyek csorognak az arcunkon, máskor meg mosolyra húzódik az ajkunk. Én inkább úgy vélem, hogy Evans minden egyes könyvében egy-egy érzelmi hullámvasútra ültet fel bennünket, és csak rajtunk, az éppen aktuális érzelmi- és lelkiállapotunkon múlik, hogy a szintkülönbségek kicsik, közepesek, nagyok vagy éppen óriásiak. A Semper fortis számomra egy nyugis menetet jelentet, ami valószínűleg nem a hegyek és völgyek intenzív váltakozása miatt érintett meg mégis, hanem azért, mert zseniálisan ragadja meg és mutatja be az angliai bentlakásos fiúiskolák kegyetlen, rideg, zárt világát, az ötvenes évek Hollywoodját, amikor a western még menő volt, valamint az iraki háború egyes momentumait, illetve mindazt, ahogyan ezek a dolgok, események, élmények a szereplők jelenére és jövőjére hatottak, vagy éppen ahogy általuk a múlt egyes elemei a helyükre kerülnek. Minden mindennel összefügg, minden hat valamire, és senki nem tudja megmondani, hogy egyes részleteknek mi lesz a rövid illetve hosszú távú következménye – ez legalább annyira ijesztő, amennyire lenyűgöző.
 
Bár a történet főszereplője Tommy, hiszen ő köti össze a múltat, a jelent és a jövőt, számomra mégis Diane a kulcsfigura, akinek élete, majd később, túlságosan fiatalon bekövetkezett halála is személyiség- és eseményformáló hatással volt. Mintha ő lenne az ok és az okozat egyben. Hiszen ha ő annak idején nem tagadta volna meg a gyermekét, és nem hitette volna el a világgal, hogy ő csupán a nővére, valószínűleg minden másként alakult volna. Tommy nem került volna bentlakásos fiúiskolába, majd később Hollywoodba, és nem úgy veszítette volna el az anyukáját, ahogy. De minden így történt, és az életben maradt szereplőknek ezekkel a lelki terhekkel kell együtt élniük minden nap, remélve, hogy hamarosan elérkezik a „megváltás”, és minden sokkal könnyebb lesz. Furcsa, hogy a Semper fortis esetében éppen egy újabb tragédia hozza el az enyhülést, de talán érthető is, ha valaki jobban beleássa magát Nicholas Evans életébe és munkásságába. Számomra mondjuk éppen ez volt az a fordulat, amitől besokalltam, amitől úgy éreztem, hogy az addig aránylag realisztikus, életszerű történet beleveszett a rózsaszínes-lilás árnyalatú ködbe. Mivel utánajártam kicsit, már tudom, hogy miért így alakult, és talán meg is értem, de elfogadni nem tudom. Valahogy nem ilyen katarzist vártam, ha vártam egyáltalán.
 
Ennek ellenére nem bántam meg, hogy közelebbi ismeretségbe kerültem a könyvvel, sőt, igazából hálás vagyok neki, hiszen általa kerültek helyükre bizonyos dolgok a fejemben, és erősödött meg bennem az érzés, hogy az életünk során folyamatosan, vagy majdnem folyamatosan elénk állított problémák, akadályok nem azért vannak, hogy megkeserítsék az életünket, hanem hogy a megoldásukkal jobbá, többé, erősebbé váljuk, hogy tanuljunk mások, illetve önnön hibáinkból, és soha, de soha ne adjuk fel.
 
Részlet a regényből