Főkép 95 százalékig biztos vagyok benne, hogy rátaláltam a hónap könyvére. Ez egyszerűen zseniális, csak ámulok és bámulok, egyszerre vagyok zavart és hálás a szerzőnek, mert amit a történet ürügyén művel, az igen, az már valami. Ugyanakkor az a gondolat is motoszkál bennem, hogy a könyv csak bizonyos életkor felett élvezhető teljes mélységében, esetleg megfelelő hangulat szükségeltetik a befogadásához. Pedig látszólag nincs benne semmi különös: egy öreg hölgy mesél az életéről, ami úgy alakul, hogy nyolcvan és a halál között ismét gyászolni kénytelen, s miközben az elhunytra gondol, óhatatlanul felidéződik benne a gyerekkora, miként élt családjával, rokonaival és milyen volt Írország akkoriban, a Nagy Háború előtt, alatt és után.

Ez a rész nagyon erősre sikerült, számomra ez jelentette a csúcspontot, köszönhetően annak a mesterségbeli fortélynak, aminek eredményeként lapozgatás közben óhatatlanul bekattan valami az olvasóban, és mire észreveszi magát, már javában sorolja saját gyerekkora élményeit, milyen csínyeket követtek el testvéreivel, milyenek voltak a családi ebédek, milyen volt az iskola, a szomszédok, a közeli-távoli rokonok, a nyaralások. Mindezt nagyon rafináltan, semmi felszólítás nincs a történetben, hogy most aztán tessék megállni, és idézd fel, mi az első emléked az oviból, az iskolából, kibe voltál halálosan szerelmes – nem Barry nem tesz ilyet. Csupán úgy érzed, válaszolnod kell a nagyinak, hiszen hasonló élményeid neked is vannak, elvégre édesapádnak megvolt a maga rituáléja ebéd előtt, kedvenc mondata, gesztusa, jól emlékszel az első randevúdra, vagy nagyapád háborús élményeire, fotókra – és bizony tetszik, nem tetszik, a halottaidra. Akik már nincsenek veled, nem örülnek a sikereidnek, de ha van valami a halál után, akkor büszkék rád, mert viszed tovább a családi hagyományokat, értékeket. Így aztán Lilly Bere jóval több lesz annál, mint egy szépirodalmi szöveg főszereplője, ismerős szomszédasszonnyá válik, akivel a mosolygós köszönésnél már tovább jutott az ember.
 
„Ó, igen, én úgy gondolom, hogy az emberi lélek nagyon kicsi, törékeny valami, és tartok tőle, hogy az evolúció nemigen hagyott rajta nyomot. Homályos, törékeny képzet csupán, még egy rendes zug sincs a testünkben, amely az övé lenne. És mégis, az egyetlen tartozékunk, amely megmérettetik Isten által.”
 
A másik gondolat, ami szintén olvasás közben jött, az nem más, mint az írekkel való lelki rokonságunk. Legalábbis az eddig olvasottak alapján az a kép fogalmazódott meg bennem, hogy múltunk sokban hasonlít, hiszen egyaránt sokat szenvedtünk idegen elnyomóktól, s amikor végre a magunk urai lettünk, hamarjában nem tudtunk mit kezdeni a szabadsággal. Sorsszerűen bekövetkezett az egymással szembeni torzsalkodás – ebből is kapunk ízelítőt a regényben.
 
„Milyen különös, milyen különös! Lehetünk immúnisak a tífuszra, a tetanuszra, a bárányhimlőre, a diftériára, de az emlékeinkre soha. Azok ellen nincs védőoltás.”
 
A kötet második és harmadik részében a múltidézés háttérbe szorul, és helyette Lilly élettörténete kap nagyobb hangsúlyt. Az biztos, hogy szegény lánynak mozgalmas élte volt, ami egyszerre megismételhetetlen (nem hiszem, hogy sok, az övéhez hasonló sors létezik), és mégis, jól mutatja a mintát, azt, hogy milyen volt az élet Amerikában azokban az években. Ezekben a fejezetekben az olvasó már nem kényszerül a saját történetét beleszőni a regénybe, bőven marad idő az odafigyelésre, a drukkolásra Lillyért.
 
„Bármi zajlott körülötte, bármilyen pusztító hatású történelmi eseményről szerzett tudomást, az volt az életfilozófiája, hogy megy tovább, mint a katona, aki útközben elveszette bajtársait, el is temette őket a nekik kijáró szeretettel és kegyelettel, de még feladatok állnak előtte, amelyeket teljesítenie kell.”
 
Ötödik regényében Sebastian Barry (született 1955. július 5.) továbbviszi a Dunne család történetét, akikről korábban a Messze, messze (A Long Long Way) és a The Steward of Christendom című regényekben mesélt. Prózája már-már irodalmi, a történet pedig pont annyira túlzó, hogy abból magunkra ismerjünk. A végeredmény ennek köszönhetően olyan, amilyennek Lilly Bere szokta jellemezni a tökéletes dolgokat.
 
„Kifogásolhatatlan.”