FőképFülszöveg:
Egy ismeretlen, első világháborúban elhunyt katona holttestére bukkannak Belgiumban. A férfinál két drámai hangvételű levelet találnak egy Hester Canning nevű asszonytól, amelyek felkeltik Leah, a szabadúszó újságíró érdeklődését. A lány elhatározza, hogy kideríti a halott férfi személyazonosságát, és felfedi a levelek mögött húzódó történetet.
 
A nyomozás szálai egy vidéki parókiára vezetnek, 1911-be. A kutatás során Leah egyre jobban megismeri a történések középpontjában álló fiatal és naiv Hestert, akinek a nyugodt életét fenekestül felforgatja egy váratlan vendég érkezése. A megnyerő és jóképű Robin Durrant, az okkult tudományok szakértője azért érkezik a faluba, hogy tanulmányozza a környék szellemi lényeinek az életét, és örök halhatatlanságra tegyen szert azzal, hogy lefotózza őket. Célja elérése érdekében semmitől sem riad vissza, még a csalástól sem. Hester a Robin iránt érzett vonzalom és gyűlölet között vergődik, és egyre jobban eltávolodik lelkész férjétől, bár próbálja megérteni a férfi újkeletű lelkesedését az okkultizmus és furcsa rajongását Robin iránt. Miközben Leah szép lassan felfejti, mi is történt azon a forró, fülledt nyáron, egy rég eltemetett titokra és egy sötét bűnre bukkan.
 
Katherine Webb (Örökség) legújabb regénye egy asszony története, aki egy titkokkal és szenvedéllyel teli világban próbálja megtalálni a boldogságot.

Részlet a regényből:
1

1911. május 14.
Drága Amelia!
Csodálatos tavaszi reggel van ezen a nem minden izgalomtól mentes napon. Ma érkezik ugyanis az új szolgáló: Cat Morley. Be kell vallanom, kicsit ideges vagyok a híre miatt, amely megelőzte őt, de remélem, a valóság majd rácáfol mindenre. Albert egyáltalán nem rajongott az ötletért, de nekem végül sikerült találnom egy remek érvet: keresztényekhez méltó jó cselekedet magunkhoz vennünk őt egy ilyen helyzetben, amikor senki más jóindulatára nem számíthat, továbbá épp a híre miatt szinte kötelező, hogy ne fizessük túl, tehát alkalmazása pénzügyi szempontból végső soron bölcs döntésnek mutatkozik. Alkalmazottaink számát megduplázzuk, anélkül hogy a költségeink lényegesen nőnének! Mrs. Heddingly, a házvezetőnő a Broughton Streetről levélben tájékoztatott, mi az, ami rábízható a lányra, és arra is figyelmeztetett, ne engedjük, hogy mindenfélét összeolvasson, amit csak akar. Nem egészen értem, mire gondolhatott, de úgy vélem, nem árt megfogadni a tapasztaltabbak tanácsát. Mrs. Heddingly ismertetett egy különös szóbeszédet is a lánnyal kapcsolatban. Nem tudom, miért is említette egyáltalán. Csak arra tudok gondolni, pusztán a pletyka kedvéért. Mármint azt, hogy Cat apjának származását sok találgatás övezi. Cat bőrének és hajának sötét tónusával kapcsolatban ugyanis azt suttogják, hogy az apja talán egy néger volt. Mikor ennek híre ment, a személyzet odaát a Broughton Streeten mindenesetre Fekete Macskának kezdte szólítani. Én azonban meg vagyok győződve arról, hogy az anyja – bármily alacsony származású is legyen – nem alacsonyodhatott le ennyire, de ha mégis, akkor minden bizonnyal szörnyű bűn áldozata volt. És egyáltalán nem tűnik igazságosnak a sorstól, hogy egy szegény leánynak ilyen szerencsétlen nevet kelljen viselnie! Én ezt nem fogom tűrni, ebben egészen biztos vagyok.
Mindezek ellenére nagyon várom az érkezését. Már csak azért is, mert óriási porcicák vannak szerte az ágyak alatt. Már több hónapja annak, hogy Mrs. Bell – a jó ég áldja meg őt – még képes volt annyira lehajolni, hogy észrevegye őket. Az egész házra ráférne egy alapos takarítás. Ugyanakkor az is nagy örömömre szolgál, hogy magamhoz vehetem Isten egyik elkóborolt báránykáját, aki már majdnem teljesen elveszett. Itt istenfélő otthonra lel, megbocsátást talál, és alázatos munkával, valamint tiszta élettel újra visszatalálhat majd az Úrhoz. Határozott szándékom, hogy ebben minden segítséget megadok neki, és a szárnyaim alá veszem. Ő lesz a kis védencem, gondold el! Micsoda lehetőség! Egy embert teljesen átformálni, és visszaterelni a helyes útra! Biztos vagyok benne, hogy a leány megérti majd, mekkora szerencse érte őt, hogy most új esélyt kap. Összetörten érkezik, és itt egyszerre újjászülethet.
Biztos vagyok benne, hogy mindez számomra tökéletes felkészülési lehetőség az anyaságra. Hiszen mi más is lehet egy anya szerepe, mint hogy gyermekét istenfélő, értékes, erényes emberré nevelje? Látom, milyen jól megy ez neked drága kis unokahúgom, Ellie és unokaöcsém, John esetében. Minden csodálatom a gyengéd, iránymutató nevelésedé. Kérlek, ne nyugtalankodj John viselkedése miatt. Biztos vagyok benne, hogy hamar ki fogja nőni ezt a kissé vad hajlamát: a kisfiúk természete – Isten terve szerint – sokkal harcosabb, mint a kislányoké, és megértéssel kell fogadnunk, hogy vannak késztetései, amelyeket mi egyszerűen nem érthetünk. Mennyire várom már, hogy az én kis saját porontyaimat nevelgethessem!
Amelia! Kérlek, bocsáss meg, hogy újra kérdezem, de attól tartok, legutóbbi leveled nem volt teljesen világos a számomra ezzel a dologgal kapcsolatban. Muszáj ennyire talányosan fogalmaznod, drágám? Tudom, az ilyesmiről nem szívesen beszél az ember, és ha egyáltalán lehet, jobb szóba sem hozni, de nagy szükségem van rá, hogy beszéljünk róla, és ha a nővéremhez sem fordulhatok segítségért és jó tanácsért, akkor kihez, az ég szerelmére? Albert példás férj, mindig kedves és gyengéd. Minden este, amikor aludni térünk, megcsókolja a hajam, és megdicsér, hogy milyen kedves, jó felesége vagyok, de mindezek után elalszik, én pedig csak fekszem mellette, és azon gondolkodom, mit csinálok rosszul, vagy mi az, amit tennem kellene, de nem teszek? Bárcsak meg tudnád mondani nekem feketén-fehéren, hogy mit kellene tennem, és hogy hogyan tudna a testünk „egybeforrni”, ahogy fogalmaztál! Albert olyan csodálatos férj, hogy csak arra tudok gondolni, bennem van valamiféle hiba, és ez az oka annak, hogy még mindig – nos, nem nézünk boldog családi események elébe. Amelia, drágám, kérlek, fogalmazz világosan!
Mindez elég mára. Azt hiszem, jobb, ha most befejezem. A nap már magasan jár, fülsiketítően dalolnak a madarak, én pedig feladom ezt a levelet útközben szegény Mrs. Duff felé, akinek ennél nagyobb problémái vannak. Hatodik gyermeke – megint fiú – születésekor szörnyű fertőzést kapott, még mindig ágyban van. Ebéd után pedig Cat Morley a három tizenötös vonattal érkezik. Cat – micsoda hallatlan név! Kíváncsi vagyok, mit szólna, mondjuk, a Kittyhez? Írj, kérlek, hamar, drága, kedves nővérkém!
Szeretettel: Hester

2011
Amikor Leah először találkozott a férfival, aki később megváltoztatta az életét, az egy acélasztalon feküdt arccal lefelé. Nedves, sárfoltos ruhájából néhol még maradt valami. Nadrágja szárának alsó fele, zubbonyából a vállrész. Leah-t kirázta a hideg, és kissé feszengett a férfi furcsa meztelensége miatt. Feje az ellenkező irányba nézett, fél arca az asztal lapjához préselődött, így Leah nem látott belőle mást, mint a koponyához tapadó sötét hajat és egy teljesen ép, viaszfehér fület. A lány kellemetlenül érezte magát, illetéktelen betolakodónak. Leah elképzelte, hogy ez a hibátlan fül érzékeli a lépteit, a légzését, és az alvó férfi bármelyik pillanatban felébredhet. Egyszer csak kinyitja a szemét, felé fordul, és ránéz.
– Ugye nem fogod kidobni a taccsot? – szakította félbe Ryan hangja a képzelgését. Leah nyelt egyet, és nemet intett a fejével. Ryan csintalanul mosolygott.
– Ki ez? Úgy értem ki lehetett? – kérdezte a lány, miután megköszörülte a torkát, és megpróbálta a karjait lezseren összefonni maga előtt.
– Ha tudnám, nem hívtalak volna ide Belgiumba – vonta meg a vállát lazán Ryan. Fehér köpenyt viselt, mint az orvosok, de az övé gyűrött volt, és pecsétes. Nem gombolta be, így kilátszott alóla kopott farmernadrágja a foszladozó derékszíjjal.
– Még soha nem láttál halottat? – kérdezte Peter, éneklő franciás hanglejtésével. Peter a Régészeti Osztály vezetője.
– Soha – ismerte be Leah.
– Nem mintha hozzá lehetne szokni. Legalább az ilyen régieknek nincs szaguk. Bár az sem kibírhatatlan – próbálta enyhíteni Leah feszültségét. A lány csak most vette észre, hogy mindeddig a száján keresztül vette a levegőt, szinte pihegve, mint aki épp felkészül a legrosszabbra. Most már figyelt rá, hogy az orrán át lélegezzen. A szag jellegzetes volt, olyan, mint a faágakon maradt esőáztatta faleveleké januárban, vagy mint a nedves folyóparti homoké.
Leah a táskájában kotorászott toll és jegyzettömb után.
– Mit is mondtatok? Hol találták?
– Egy ház hátsó kertjében valahol Zonnebeke környékén, Ypres-től északkeletre. Egy bizonyos Mrs. Bichet sírt ásott a kutyájának... – Ryan itt megállt egy pillanatra, és belepillantott a jegyzeteibe. – A kutyát Andrénak hívták, ha jól értettem. – És elmosolyodott azzal a féloldalas mosolyával, amelytől Leah szinte elalélt. De most csak ránézett, semmi több. A tompa fényben Ryan bőre kissé fakónak tűnt, és jól látszódtak a karikák a szeme alatt. De még így is vonzó, gondolta beletörődve Leah. Még így is.
– Sírt akart szegény ásni, és közben egy másik hullára bukkant. Majdnem levágta a jobb kezét a lapáttal, itt van a nyoma – mutatott egy óvatos mozdulattal a halott alkarjára. A bézs színű bőr levált, és kitüremkedett rajta a földbarna, rostos hús. Leah újra nyelt egyet, és úgy érezte, menten elájul.
– Nem a háborús sírok gondozásáért felelős bizottság dolga, hogy azonosítsa őt? Miért engem hívtatok?
– Még mindig rengeteg halott katona kerül elő minden évben: tizenöt, húsz, akár huszonöt is. Megteszünk minden tőlünk telhetőt, de ha nem találunk jelvényt, dögcédulát vagy valamit, ami segíthet az azonosításban, akkor nincs mit tennünk – magyarázta a helyzetet Peter.
– Kap egy szép temetést meg egy szép fehér fejfát, csak nem tudjuk, mit írjunk rá – tette hozzá Ryan.
– Kap egy szép temetést? – ismételte meg Leah. – Ne legyél már megint olyan komolytalan, Ryan!
– Jó. Reménytelen vagyok, tudom – mosolygott pimaszul. Mindig is ilyen volt: még a komoly dolgokból is viccet csinált.
– Akkor... ha nincs mit tenni, miből gondoltátok, hogy én mégis tudnék segíteni? – fordult Leah most Peterhez.
– Hát... – kezdett bele a férfi, de Ryan közbevágott.
– Nem akarod látni őt szemtől szemben? Elég jó állapotban van. A hátsó kert szinte egész évben víz alatt volt, egy patak folyik keresztül a végében. Még jóképűnek is mondanám. Gyere már! Csak nem félsz? Egy régészeti lelettől?
– Ryan, mondd, miért kell így... – De Leah végül feladta, és nem fejezte be a mondatot. A füle mögé tűrte a haját, és óvatosan összefonta maga előtt a karját, majd az asztal túloldala felé indult.
A halott férfi arca kissé gyűrött volt, mintha alvás közben egy párnába fúrta volna. Egy mélyedés futott végig az arcán a szemgödrétől a szájáig. Felső ajka még most is megőrizte hosszú, előkelő vonalát, felette látszódott a borosta. Az alsó ajka és az álla azonban már kivehetetlenné vált. Leah nem is tudott erőt venni magán, hogy közelebbről megnézze. Az orra is ellapult már, szinte zselés állagú volt. Ha Leah kinyújtaná a kezét, ujjának egy mozdulatával le tudná törölni. De a homloka és a szeme teljesen épen maradt. Egy nedves hajtincs rakoncátlanul a homlokába hullott. Szemöldökének nem volt határozott vonala, talán azért, mert még túl fiatal volt, vagy talán azért, mert a bőre kissé feldagadt a nedvességtől. Jóképű lehetett. Leah szinte látta őt maga előtt. Ha kicsit bandzsított, akkor eltűntek az arcáról a roncsolódások, bőrének sötét színe kifakult, és elillant az embertelen szag. Csukott szemét apró fekete szempillák övezték. Ritkásan sorakoztak egymás mellett. Mint azon a napon, amikor közel száz éve meghalt. Szemhéja ezüstös árnyalatot kapott, akárcsak a romlott hús. Vajon teljesen be van csukva a szeme? Leah előrehajolt, hogy jobban lássa. Most úgy tűnt neki, mintha valamelyest nyitva lenne a szeme. Épphogy egy kicsit. Mint amikor az ember álmodik. A lány kalapáló szívvel közelebb hajolt. Szívverésének hangja elnyomta a villanyvezetékek zümmögését. Vajon mozog a szeme a résnyire nyitott szemhéjak mögött? Bennük van még a kép, amelyet legutoljára látott? Vádló tetoválásként az íriszébe írva. Leah visszatartotta a lélegzetét.
– Huh! – kiáltott hirtelen Ryan Leah fülébe. A lány összerezzent, és majdnem elállt a lélegzete.
– Tökfej! – mordult a férfira, majd megfordult, és kivonult a nehéz lengőajtón. Haragudott magára, hogy ilyen könnyen sikerült kibillennie a nyugalmából.
Határozott léptekkel felvonult a lépcsőn, és követve a chips meg a kávé illatát megtalálta a főiskola kávézóját. Csak akkor vette észre, hogy remeg a keze, amikor kávét öntött magának egy papírpohárba. Lerogyott egy műanyag székre, és kibámult az ablakon. Nézte a tájat. Lapos, szürke és barna, mint amilyen Anglia volt, amikor útnak indult. Csak a kerti ösvényt szegélyező tarka krókuszok sora törte meg a szürkeséget. Ő is sápadtan tükröződött az ablak üvegében: halovány bőr, fehér ajkak, szőke haj. A halott embernek több színe volt odalenn a pincében, gondolta beletörődve. Belgium. Hirtelen arra vágyott, bárcsak valahol máshol lenne, csak ne itt. Valahol, ahol a nap fénye megvilágítja a táj körvonalait, és a meleg a csontjáig hatol. Mi az ördögért egyezett bele abba, hogy idejön? Hiszen ez nem kérdés. Mert Ryan kérte meg rá. Mire ezt végiggondolta, a férfi ott állt előtte teljes valójában, majd feszengve leült vele szemben.
– Figyelj, ne haragudj! Sajnálom. Oké? – mondta bűnbánóan. – Tudod, nekem sem könnyű, hogy itt vagy. Idegesebb vagyok, mint máskor.
– Miért is jöttem el, Ryan? – sóhajtott fel Leah.
– Szerintem valóban nagy sztori van benne. Az elveszett katona: névtelen és el nem siratott...
– Honnan tudod, hogy nem siratta el senki?
– Igazad van. Akkor névtelen és titokzatos. Tudom, azt gondolod, már megint poénkodom, de egyáltalán nem. Szerintem elég borzasztó halála lehetett, és úgy vélem, mindenképp figyelmet érdemel. Szerinted nem?
Leah gyanakodva fürkészte, de Ryan őszintének tűnt. Kicsit megnőtt a haja, mióta utoljára találkoztak. Most laza, világosbarna fürtökben keretezte az arcát, és egybeolvadt a három-négy napos szakállal. A szeme barna volt, mint az erdei méz. A lány igyekezett nem túl mélyen beléjük nézni.
– De miért engem hívtatok?
– Miért ne? – kérdezett vissza a férfi. – Nem sok szabadúszó újságírót ismerek.
Ryan egy pillanatig lenézett a kezére, és a hüvelykujja körmét piszkálta. Leah keze már-már elindult, engedelmeskedve a régi szokásnak, hogy megakadályozza.
– Ennyi? – próbálkozott a lány még mindig.
Ryan összeráncolta a homlokát, és felsóhajtott.
– Nem, nem csak erről van szó. Mi az ördögöt akarsz, Leah? Most mondjam azt, hogy csak látni akartalak? Rendben, tessék – vallotta be hirtelen.
Leah elmosolyodott.
– Soha nem tudtad kifejezni az érzéseidet. Mindig úgy kellett őket kihúznom belőled harapófogóval.
– Nem mintha sok esélyem lett volna a javulásra, mióta elmentél.
– Nagyon is jó okom volt rá, te is tudod.
– Akkor most miért jöttél el mégis, ha én egy rémes alak vagyok, és látni sem akarsz?
– Ezt soha nem mondtam... – sóhajtott fel Leah. – De magam sem tudom, miért vagyok itt – gondolkodott hangosan. – Tíz hónapja nincs egy jó sztorim. Nem tudtam írni semmi érdekfeszítőt, már nem is tudom, mióta. Gondoltam, talán te tudsz számomra valami érdekeset, amin dolgozhatom. Na de egy azonosítandó katona! Akinek fel kell kutatnom a kilétét. Ami a te munkád a háborús sírok gondozásáért felelős bizottságnál? Írjak arról, mi történik ezekkel az emberekkel, miután kiástátok őket a földből? Nem mondom, érdekes, de meglehetősen száraz anyag jönne ki belőle...
– Csakhogy nem egészen igaz, hogy nem maradt semmi nyom – bökte ki végül Ryan, a jól ismert magabiztos, kisfiús mosollyal az arcán, miközben Leah-hoz hajolt.
– Ezt meg hogy értsem? Peter azt mondta...
– Odalenn akartam elmondani, de lehurrogtál.
– Miről van szó?
– Majd vacsora közben megmutatom – mondta Ryan.
– Miért nem tudod most megmondani? – tapogatózott Leah.
– Vacsora közben sokkal izgibb.
– Szó sem lehet róla. Nézd, Ryan, szerintem nem jó ötlet, hogy mi most túl sok időt töltsünk egymás társaságában.
Legalábbis nem kellene együtt vacsoráznunk.
– Hagyjuk ezt, Leah! Mi a baj vele? Elég régóta ismerjük egymást...
– Úgy tűnik, mégsem sikerült elég jól megismernünk egymást ennyi idő alatt – válaszolta a lány, és felnézett. Mérges volt a tekintete. Látta, hogy Ryan megrezzen.
– Csak... vacsorázz velem, és kész – suttogta most már gyengédebben. Leah felhörpintette maradék kávéját, az arca eltorzult a keserű íztől.
– Szia, Ryan. Bárcsak azt mondhatnám, örülök, hogy találkoztunk! – Azzal felkelt, és elindult.
– Leah! Várj! Nem is vagy rá kíváncsi, mit találtunk nála? Megmondom most! És akkor el tudod dönteni, maradsz-e, vagy sem. Leah! Levelek voltak nála! Kilencvenöt évet kibírtak a földben! El tudod képzelni? És nem ám akármilyen levelek!
Ryan már kiabált utána. A lány megállt. Tessék. Csak egy apró szikra. A kíváncsiság pislákoló fénye, amelyet akkor szokott érezni, amikor elkezd felgöngyölíteni egy sztorit. Végül lassan megfordult.

A Kiadó engedélyével.