Főkép

1962 egészen különleges év volt az angolszász irodalom történetében. Két olyan, nagy hatású regény is megjelent ebben az esztendőben az Atlanti-óceán két partján, melyek központi metaforái az elgépiesített, óraművé degradált emberi lények, akik közül a renitenseket a társadalom beilleszkedési problémáik miatt ideiglenesen vagy véglegesen kivet magából, s önmagához hasonlatossá igyekszik formálni. Az egyik mű Anthony Burgess botrányos, az Egyesült Államokban cenzúrázott kiadásra kényszerült Gépnarancsa, a másik pedig Ken Kesey első, széleskörű ismertséget hozó regénye, a Száll a kakukk fészkére.

A történet színtere – amint azt Milos Forman 1975-ös, Jack Nicholson és Louise Fletcher főszereplésével készült ugyancsak nagysikerű filmadaptációjából tudhatjuk –, egy elmegyógyintézet. A „tébolyda” mikrokozmosza szimbolikus leképezése a mindent ellenőrizni, mindenkit irányítani óhajtó „Üzemnek” – vagyis a totalitárius mivoltát hevesen tagadó, ám elüzletiesedettségében kizárólag a szabványhoz igazodó egyéneket el- és befogadni képes államnak. S ne tévesszen meg minket a George Orwell 1984 című regénye köré épített mítosz: nem a kommunista szovjethatalmat szándékozott allegorizálni ez a könyv, hanem a hidegháborús Amerikát. Sokkal kevésbé megkérdőjelezhetetlen, mégis jelentős párhuzam fedezhető fel a történet félvér indián elbeszélője, az önmagát süketnémának tettető Bromden főnök, és az állítólagosan ugyancsak félig indián származású, de az indián kultúra iránt kétségtelenül érdeklődő Ken Kesey között, aki 1960-ban önként jelentkezett, hogy kórházi felügyelet mellett tesztelje az akkor még legális LSD, és az ahhoz hasonló pszichedelikus drogok hatását. Mindketten egyszerre az eseményeket elszenvedő és tevékeny megfigyelőként követhették a kezeltek sorsának alakulását.

A történet valódi főhőse az intézetbe kerülésekor még életvidám, nyers és szókimondó Randle Patrick McMurphy, akit szintén Kesey személyiségének részleges tükörképeként foghatunk fel. Talán kifogyhatatlan jókedve miatt, talán, mert McMurphy is tetteti fogyatékosságát (ám az is megeshet, hogy csak mert valóban egyazon személyiség kivetülései), rögtön egyfajta szimpátia alakul ki a börtönből kikívánkozott, s épp ezért tébolyt színlelő rab, és a szokatlanul nagytermetű indián főnök között.

Nem sokáig kell azonban várni a konfliktusra, mely sorsszerűen alakul ki a szabadságot, a megtörhetetlen akarást és erőt képviselő McMurphy, és a tökéletes „Üzem”-vezető, vagyis a Főnéni között. Jóllehet mindenki – McMurphy maga is – sejti, tudja, hogy esélytelenül próbálkozik, az új páciens mégis szembeszegül a hatalommal, és a kilátástalan küzdelembe nem bocsátkozó betegek apátiájával. Lehetséges vajon nem együttérezni e született lázadóval, ezzel az örökké mókázó (sok tekintetben Koltai Róbert figuráiban újjáéledő) alakkal?

A Száll a kakukk fészkére a bele nem törődés, a bolondos anarchia bibliája, melynek – s emellett nem kis mértékben sajátos, a regényben leírtakéhoz hasonló elveket követő életvitelének – köszönhetően Ken Kesey nem csupán a beat-nemzedék, hanem a hippik „szószólójává” is válhatott.
 
Részlet a regényből