Főkép

Mégis mi ez? Nagyjából ezt gondolhatja, aki először – s mindenféle előítéletek és ismeretek nélkül, mintegy szűz szemmel – veszi kézbe Anthony Burgess valószínűleg leghíresebb, de a belőle készült film révén mindenképp leghírhedtebb regényét. Rögtön az első oldalon szembesülhetünk ugyanis azzal, hogy nagyjából semmit nem értünk az egészből, méghozzá annál az egyszerű oknál fogva, hogy a szavak lényegében fele eleve érthetetlen.
 
Alex, aki első személyben számol be a vele történtekről, ezért elbeszélőként teljességgel megbízhatatlannak tekinthető, egyfajta fura, tizenéves zsargont használ, amely a rímes szleng, a hagyományos és a túlzottan is irodalmi nyelv keveredése orosz és egyéb szláv szavakkal. Mindez valójában csupán az angol eredetiben hatásos, ahol például a „horrorshow” kiejtése ténylegesen jól fedi az orosz „??????”-ét, ráadásul jelentése – „horror-bemutató” – kapcsolódik is a mű eszmeiségéhez, szemben a magyar „horrorsó”-val, ami sem hangzásában, sem jelentéstelítettségében nem érheti el, legfeljebb közelítheti a burgessi szándékot. Ennek ellenére érdemes küzdeni ezzel a furcsa tolvajnyelvszerűséggel, hiszen a hangulathoz mégiscsak rengeteget hozzáad: az érthetőség megnehezítésével még így, fordításban is elzárkózást, szándékos másságra törekvést, elidegenedést sugall.
 
Márpedig Alex világa áttörhetetlennek tetsző burokba zárt világ; a közte és a szélesebb értelemben vett társadalom közötti szakadék éppoly ijesztően áthidalhatatlan, mint amilyen a mai felnőttek és tinédzserek átjárhatatlan világai között tátong. Ám a sajátos nyelvezetnél is erőteljesebb jelenlét a Burgess több könyvében felfedezhető, jellegzetesen katolikus probléma, a szabad akarat, vagyis az inkább szabad döntésként fordítandó liberum arbitrium kérdése. Vagyis hogy kényszeríthető-e az ember arra, hogy jót cselekedjen, vagy a jó választásának mindenképp belülről kell fakadnia. Kissé sarkítva pedig: ember-e még egyáltalán az, akit indoktrinálással vagy kondicionálással leszoktatnak a bűnözésről, vagy egyszerűen csak gépezet, lélektelen óramű.
 
Alex ugyanis velejéig romlott fiatalkorú bűnöző, aki rendkívüli szókimondással írja le saját és bandájának kegyetlenkedéseit (a durvaságon legfeljebb az orosszal kevert nyelv tompít valamelyest), ám miután elkapják, intézményesített erőszakkal, negatív reflexek kialakításával ölik ki belőle a durvaságra való vágyat. Ám vajon joga van-e az államnak így beleavatkoznia az egyén életébe, lelke egy részének elpusztításával nevelni belőle törvénytisztelő polgárt? És ugyanígy: joga van-e az állam ellen lázadóknak bábként felhasználni egy elesett, otthonából elűzött, szerencsétlen fiatalt, hogy jobbítson a hatalom módszerein? Burgess egyértelműen amellett áll ki, hogy ilyet senki nem tehet. Önkényesen, vagy valamiféle ránk ruházott világi hatalommal nem ítélkezhetünk, a rossz pedig vagy elmúlik magától, vagy tehetetlenek maradunk vele szemben, de azt elviselve mégiscsak emberek maradunk.
 
Több szempontból sem könnyű olvasmány a Gépnarancs – sokakat kifejezetten felháboríthat a benne ábrázolt, zsigeri gonoszság, a rendpárti ideológiákkal pedig végképp összeegyezhetetlennek tűnhet Burgess megengedő, pelágiánus szemlélete, hosszú távon mégis egy emberségesebb, jobb világhoz vezethetne. Talán.