Főkép 1911-ben, megannyi sikertelen próbálkozás után Burroughs végre olyan vállalkozásba fogott, aminek nem csőd lett a vége, hanem világhír. Ez mindenképpen örvendetes fejlemény, mivel így biztos megélhetéshez jutott, mi pedig gazdagabbak lettünk másfél kultikus figurával. John Carter, a Mars hőseként csak mérsékelt sikert aratott (ezért számítom félnek), de Fehér Bőr, ismertebb nevén Tar-zan népszerűsége nem kérdéses. Ez a siker egyébként a mai napig fura számomra, hiszen Burroughs nagykorúsított Mauglija nem a moralizálásra és a mesére, hanem a kalandra helyezi a hangsúlyt, márpedig kalandregényből akkor is túlkínálat volt. Szerencsére az akkori olvasók felismerték és értékelték azt a pluszt, amit a főszereplő háttere jelent – a többi meg már történelem. A történetek eredetileg a The All Story magazinban jelentek meg, a második részen 1913 júniusától decemberig izgulhatott a nagyérdemű (könyvként első ízben csak 1915-ben adták ki), miközben újsütetű kedvencét egyik kontinensről a másikra, egyik kalandból a másik életveszélyes helyzetbe kísérthette el – persze csak képzeletben.
 
A Tarzan visszatér azért fontos, mert Burroughs gyakorlatilag itt fekteti le azokat az alapokat, amelyek meghatározzák Tarzan világának felépítését, viszonyait és úgy nagyjából minden ezzel kapcsolatos dolgot. Ezek közül a legfontosabb hősünk kapcsolata álmai asszonyával, ami kezdetben teljesen plátói, és nemes érzelmek, valamint önzetlenség jellemzi. Olvasás közben egy pillanatra se tévesszük szem elől, mindez száz évvel korábban íródott, amikor még teljesen mások voltak a társadalmi normák, sokkal szigorúbb kötöttségek szabályozták a hölgyek házasság előtti lehetőségeit, kivált a felsőbb körökben. Némileg meglepő módon Tarzan született angol arisztokrataként bánik szíve választottjával, nem pedig a dzsungelből jött majomemberként. Egy biztos, a női olvasók tobzódhatnak az önfeláldozás és a romantika megnyilvánulásai között.
 
A következő alapvetés, a későbbiekben is rendre felbukkanó motívum szerint az afrikai őserdő tele van elfelejtett városokkal, civilizációkkal, melyek az alapban egzotikus helyszínt még izgalmasabbá teszik. Időnként úgy éreztem, Burroughs történelemkönyvből választja ki következő regénye témáját. Az mindenesetre érdekes, miként képzeli el a szerző a hanyatlást, a zárt közösség szellemi visszafejlődését.

Külön érdekessége ennek a kötetnek a párizsi és a szaharai kitérő. Főként az első meglepő, mert itt Tarzan tökéletesen beilleszkedik az éjszakai életbe, dohányzik, iszik – abból a fura megfontolásból, miszerint olyannak fogadja el a civilizációt, amilyen, nem akar változtatni rajta. A teljesség kedvéért megjegyzem, hogy napközben a múzeumokat és a könyvtárakat bújja, és nagy hatással van rá a felhalmozott tudás. „Mindent elolvasott, amihez csak hozzáfért, és a kultúra és a tudomány eme székhelyén feltáruló óriási lehetőségek láttán valósággal elborzadt, ha arra gondolt, az emberiség által felhalmozott roppant tudásnak milyen jelentéktelen morzsáját sajátíthatja csak el egy-egy ember…”
 
Szintén gyakorta felbukkanó elem, hogy hiába nyit Tarzan a „civilizáció” felé, mindig történik valami, ami rendre meggyőzi arról, hogy jobb a dzsungelben, saját, egyértelmű törvényei szerint élni, mert ott nincs árulás, kegyetlenség és más effélék, vagy ha mégis, akkor minden nézeteltérés bíróság nélkül rendezhető. Ezúttal sincs másként, nagyjából a kötet felénél hősünk ismét ráébred, a nagyvárosoktól távol szebb az élet. A regény mindezeken felül ékes bizonysága annak, mennyire vonzódott Burroughs a „deus ex machina” mindent megoldó alkalmazásához. Akár arról van szó, hogy kimentse kedvenc szereplőjét szorult helyzetéből, akár csak össze akarja terelni a történet fontosabb alakjait egy helyszínre – nem habozik, és különösebb indoklás nélkül úgy viszi tovább a cselekményt, ahogyan jónak látja, függetlenül a logikától és valószerűségtől.
 
Aki mindenáron kötözködni akar ezzel a száz éves sztorival, az legfeljebb a rosszfiú kidolgozatlansága miatt kesereghet. Rokov elnagyolt alak, kis túlzással nincs más dolga, mint olyan helyzeteket teremtsen, amelyekben Tarzan újfent bizonyságát adhatja képességeinek, felsőbbrendűségének. Tény, ha Tarzan rögtön az első afférnál végez az orosz kémmel, akkor megspórolt volna egy rakat szenvedést. Értem én, hogy akkoriban ez az ábrázolás elfogadható volt, illetve nem szépirodalomról beszélünk, hanem ponyváról, de ez ma már bántja a szemet. Ennek ellenére állítom, a Tarzan visszatér a legjobb Tarzan történetek közül való. Az ötletek és helyzetek bősége már-már zavaró, minden fejezetben van miért izgulni, amikor pedig nincs közvetlen életveszély, akkor az érzelmeké a főszerep, mindennek pedig gyönyörű hátteret nyújt a sivatag és a dzsungel.