FőképFülszöveg:
A több évtizedet felölelő családregény lenyűgöző történelmi tabló, amely az első észak-amerikai államokat megalapító angol és holland telepesek közel négyszáz évvel ezelőtti történetét kelti életre.
A regény főhőse egy londoni patikus lánya, Elizabeth Fones, aki önálló gondolkodásával, természettudományos érdeklődésével már egészen fiatalon kiemelkedett a környezetéből. John Winthrop, a Massachusetts-öbölbeli első kolónia kormányzójának unokahúgaként Elizabeth maga is kénytelen volt csatlakozni az Újvilágba elhajózó puritán angolokhoz, akik vállalták a sokak szemében esztelenségnek tűnő utazást, életüket kockáztatva nekivágtak az ismeretlennek, hogy a semmiből városokat teremtsenek.
Elizabeth kivételes szépségével, belső tartásával és függetlenségre való törekvésével kitűnt kortársai közül, ám épp ezen tulajdonságai fordították szembe korával, és sodorták újra és újra veszélybe. A megdöbbentően sok üldöztetést elszenvedő asszony három házasságon keresztül és számos újrakezdést követően kitartóan védelmezte saját és gyermekei boldogságát, hogy aztán megtalálja a megnyugvást egy férfi oldalán, aki méltó társa lehetett.

Részlet a regényből:
Első fejezet

Elizabeth a sövény árnyékát figyelte, amely mindinkább benyúlt a poros útra, miközben a Fones család északi irányba, Groton felé ügetett. Pedig alig néhány perccel korábban a boxfordi templom még tele volt fénnyel.
Amikor Fonesék bérelt kocsija megállt a boxfordi „Gyapjú” előtt, hogy a ló ihasson a kocsma udvarán álló itatóból, a falu utcájának másik oldalán nehézkesen kongott a St. Mary tornyának hatalmas lélekharangja. Nagyon öreg lehetett, aki meghalt, gondolta Elizabeth a kocsi ülésén, miközben az ütéseket számolta, és csodálta a mély, melankolikus harangzúgást. Talán megengedi a harangozó, hogy húzzam a kötelet. A londoni St. Sepulchre harangozója sosem engedi meg, bárhogy könyörög neki.
Anyja figyelmetlenségét kihasználva Elizabeth leugrott a kocsiról, és beszaladt a templomba. A kis templom üres volt, és az oltárt díszítő liliom illata áradt szét benne. A gyermek meglepetésére gyertyák is égtek bent, sőt egy ezüstkeresztet is látott. Magasan fölötte megváltozott az erős, érces hang, de Elizabeth megfeledkezett a láthatatlan harangozóról; ámulattal töltötte el a templom sugárzó nyugalma, és lenyűgözte a boldogság érzése. A főhajóban állt, és csak bámult körbe, míg rá nem jött, hogy örömének forrása a Mária-kápolna hatalmas ólomüveg ablaka. A csillogó zöldekkel, kékekkel, aranyokkal kifestett, helyenként karmazsinvörössel sötétített ablak úgy nézett ki, mint egy eszményi virágos mező. Elizabeth közelebb lopózott, és észrevette, hogy a csillogó darabkák egy mosolygó hölgy képét adják ki, aki rózsát tart a kezében, és ragyogó koronát visel. Az egész hölgy fényárban úszott, a kislány pedig arra vágyott, hogy megérintse a selymesnek tűnő azúrkék ruha izzó szegélyét. Elizabeth belső sugallatait rendszerint tettek követték, sikerült is felkapaszkodnia a kis oltár szélére, és már éppen a hölgy felé nyúlt, amikor apja berontott a templomba, és rákiáltott:
– Hát itt vagy, te kis csibész! Azonnal gyere ide! Igyekezz!
Elizabeth vonakodva lemászott, közben duzzogva motyogta, hogy csak a gyönyörű, színes ablakot nézte meg.
Thomas Fones türelmetlen pillantást vetett az ablakra.
– Ugyan! Csak egy régről itt maradt, bálványimádó római ízléstelenség. Siess, Bess!
Lánya ijedten engedelmeskedett. A „római” és a „bálványimádó” egyaránt rosszat jelentett, ahogy a katekizmus tanulása során éppen elégszer hallotta. Felmászott anyja mellé a kocsi ülésére, és az utazás izgalmai közepette hamarosan el is felejtette az ablakot.
A lebukó nap lilára sötétítette az alacsony suffolki hegyeket, de a ragyogás még sokáig tartott, mert május volt. A virágzó sövény mögött, hatalmas tölgyfa árnyékában egy juhász hazaterelő dallamot kezdett furulyázni a nyájának. Elizabeth hallotta a dallamot, ahogy a vezérkos engedelmes válaszcsilingelését is, akárcsak a nyájterelő kutya figyelmeztető ugatását. A kocsi gurult és zötyögött tovább, de Elizabeth kíváncsian bámult hátra a juhász felé, mert nagyon tetszett neki a különös kis dallam. Hamarosan Grotonban leszünk, gondolta. Jack és Harry várja majd őket. Pudingos gyümölcstorta és zsályaméz lesz vacsorára, ahogy az anyja ígérte.
Elizabeth felnézett anyja arcára, és zavarba ejtette, hogy szomorúságot lát annak szürke szemében; zavart és kissé nyugtalan lett, mert anyja nem váltotta be a várakozását – pedig ritkán fordult elő, hogy nem volt meg köztük a bensőséges kapcsolat.
– Mikor érünk oda, mama, mondd meg, mikor? – rángatta meg anyja bársonyköpenyét.
– Hamarosan – felelte Anne Fones. – Légy türelmes, Bess!
Elizabeth felsóhajtott, majd a húgához, Marthához fordult válaszért. Martha azonban mereven ült anyjuk másik oldalán, és a korábban szedett kankalincsokrot szorongatta. Ijedtnek tűnt, tekintetét a kocsis széles, izzadt hátára szegezte, és az ajkát harapdálta. Martha azonban mindössze hatéves volt, és igencsak félénk. Sammy természetesen nem számított, hiszen nem volt más, mint bepólyázott csomag anyjuk ölében, aki a köpeny takarásában mohón szopott. És apa? Előrekémlelt a kocsis mellett, hogy Thomas Fonesra nézzen. Előttük ügetett, és némi nehézséggel irányította a Chelmsfordban szerzett lovat. Apja vajmi ritkán lovagolt, és nem is szeretett lóra ülni. Londoni volt, aki utálta a vidéket; ráadásul az ízületei is fájtak. A fájdalom hozzátartozott az apjához. Elizabeth gyakran szaladt fel a konyhából, hogy friss szenet vigyen a melegítőedénybe, vagy patikájukból egy bögrényi piócát, hogy azok vért szívjanak apja fájó térdéből vagy köszvényes lábujjából.
– Jaj, ott repül valami! Kérem! – kiáltotta Elizabeth, amikor a galagonyasövény fölött táncoló, apró, sárga alak iránt feltámadt hirtelen vágya elvonta a figyelmét. – Lehet, hogy egy tündér! – tette hozzá, és levegő után kapkodott. Elizabeth dadája Suffolknak erről a részéről származott, és sok tündért látott.
Anne Fones erősen megmarkolta gyermeke vállát, amikor Elizabeth le akart ugrani a kocsiról.
– Ülj nyugton, Bess! – mondta az anyja csendesen. – Az csak egy közönséges citromlepke. Rengeteget fogsz még látni vidéken.
Elizabeth lenyugodott, miközben a piros pöttyös arany szárnyakat figyelte, amint azok szabadon és légiesen suhantak el az alkonyatba, aztán hirtelen elért hozzá anyja hangjának nyugtalanító visszhangja. Felnézett, és csodálkozva kérdezte:
– Te sírsz? Az ott könnycsepp az arcodon?
Anne Fones gyorsan lehajtotta a fejét.
– Túlcsordul a szívem, mert hazamegyek, Bess. Ezek Winthrop-földek, és abban az erdőben játszottam, amikor hétéves voltam, mint te most. Mindjárt meglátod a grotoni templom tornyait, mögöttük pedig az udvarház kéményeit.
– Hol? – kiáltott fel Elizabeth. – Hol? – A szilfasor felé kémlelt. – Jaj, miért vánszorog ilyen lassan ez az öreg gebe?
Martha azonban közelebb húzódott anyjához, és azt suttogta:
– Nem akarok odaérni. Félek…
– Mitől félsz? – kiáltott rá Elizabeth türelmetlenül. – Ritka mulatság lesz együtt játszani az összes unokatestvérünkkel, a pónikkal, a borjakkal, a bárányokkal és a kutyákkal. Ugye, anya?
– Kétségtelenül – felelte Anne kedvesen, miközben érezte, hogy Martha megmerevedik. Martha mindig pontosan annyira félt az új élményektől, amennyire Elizabeth rajongott értük. „Isten áldja és vezesse őket az elkövetkezendő években, mert azt hiszem, én már nem leszek itt, hogy segítsek nekik…” Anne érezte, hogy a baba dühösen rángatja a mellét. A tej minden nappal egyre kevesebb lett, pedig Sammy még csak három hónapos volt. Talán a köhögés az oka, amely éjszaka tör rá, meg az utóbbi időben elhatalmasodó étvágytalansága. De az is lehet – igen. Mi értelme volna elbújni vagy lázadni Isten akarata ellen, aki bizonyosan még egy apró lelket küldött a méhébe. Bűn volt arra buzdítani Istent, hogy ez az új baba életben maradjon, amikor három másik nem maradt? Dorothy, gondolta – az első. Épp itt született, Grotonban, és holtan találták a bölcsőjében, miután visszatértek Londonba. Aztán a kis John és Anne – Isten őket is visszavette, szinte egyszerre. Kifürkészhetetlen az ő akarata, és nem megkérdőjelezhető. Istenkáromló összehasonlítás jutott az eszébe. Egy férj akarata is kifürkészhetetlen, és időnként oly nehéz engedelmeskedni neki. Előrepillantott a chelmsfordi lovon poroszkáló vézna alakra, a férfi púpos vállaihoz csapódó, széles karimájú, hódprémes kalapra. Középkorú, beteges ember, aki a maga módján szereti őt, mégsem volt képes még néhány hétig visszafogni a vágyát, és megtartóztatni magát – hiába kérte őt könyörögve.
– Anya, az ott a Groton-major? – kiáltott fel Elizabeth, megragadva anyja karját. Anne a négy, árpacukor módjára megcsavart, magas kémény felé nézett, meglátta a sok oromfalat és a krémszínű, vakolt falak közötti vaskos, barna tölgyfa tartógerendákat.
– Igen, kedvesem.
– Óriási – ujjongott Elizabeth. – Hatalmas és szép, mint a londoni polgármester háza!
– Nem – ingatta a fejét Anne, aki mindig ügyelt rá, hogy fékezze Bess túlzásait –, de szép udvarház. – Még 1558-ban épült, a jó öreg királynő uralkodásának első évében. Részben egy régi kis zárda tégláiból és köveiből építették, amely egykor a buryi St. Edmundshoz tartozott, és valaha virágzott, mielőtt Henrik király felfigyelt a pápaság gonoszságára, és elrendelte a rend feloszlatását. Anne nagyapja, Adam Winthrop tehetős suffolki posztógyáros volt Lavenhamben, de tehetségét semmilyen módon nem korlátozta a vidékre, mert a Posztógyártók Céhének főnöke lett Londonban. És mint oly sokan mások, ő is szükségét érezte, hogy sikereinek dicsőítéseként belőle is köznemes váljon. Vágya könnyedén valóra vált, mert a Heroldok Királyi Kollégiuma megajándékozta egy címerrel, a királytól pedig majorsági adományt vásárolt. A Winthropok azóta a grotoni majorság nemesei és urai. Anne ebbe a rangba született bele, és nem élhette meg szívfájdalom nélkül, amikor mindezt londoni patikusfeleségre váltotta, hogy egy szűk városi házba költözzön az Old Baileyn álló üzlet fölé. De tizenegy évvel korábban Thomas Fones még elég jóképű volt, művelt és jómódú; és ami ennél is fontosabb: három lánytestvér legidősebbje nem utasíthatja vissza, ha apja bármilyen, megfelelőnek ítélt házasságot hoz össze a számára.
Behajtottak a Winthrop-címert ábrázoló két kő kapuoszlop között. A kocsis megostorozta a lovat, Thomas Fones kancája az istállók felé nyerített és megugrott, ezzel majdnem kivetette lovasát a nyeregből. Hirtelen féltucatnyi kutya rontott rájuk dühös ugatással, majd kivágódott a hatalmas elülső ajtó, és két, köszöntést kiáltó i ú szaladt ki rajta.
– Istenem, istenem, micsoda felbolydulás! – kiáltott fel elégedetten Elizabeth.
– Bess! – korholta idegesen az anyja. – Vigyázz a nyelvedre, arra tanítottunk, hogy Isten nevét ne vedd feleslegesen a szádra, főleg ne itt. A nagyanyád és John bácsikád mérges lesz.
Bess, aki önfeledten integetett az unokatestvéreinek, alig figyelt oda a dorgálásra, de egy dolog azért eljutott az agyáig. Félt John bácsitól, aki korábban lakott már náluk Londonban, és egyszer komoly leckét adott neki a bűneiről.
Anyja megengedő bólintására leugrott a kocsiról, és a fiúk felé szaladt. Jack elébe sietett, és az unokatestvérek szívből jövő csókot váltottak. A kislány Harryt is megcsókolta volna, de a fiú félrekapta a fejét, és azt mondta:
– Hagyj békén, piszkos az arcod, inkább őt öleld meg! – és egy kis szőrös masztiffkölyköt tolt oda hozzá. Elizabeth boldogan engedelmeskedett. Harry mindig ugratta, ezt a fi ú korábbi két londoni látogatása során már megtanulta, és Elizabeth is szívesebben puszilgatta a kutyakölyköt. Amúgy is jobban kedvelte Jacket, aki derűs volt és kedves, ráadásul mindig úgy érezte, a fiú is kedveli őt. Bementek a hatalmas, kandalló fényében fürdő ebédlőbe, hogy a család többi tagja is üdvözölhesse őket, és további rengeteg csók következett; fárasztó közjáték Elizabeth számára, rémisztő megpróbáltatás Marthának, aki az anyjába kapaszkodott, és a könnyeit nyelte.
Az üdvözlő és elköszönő csókok rituálisak voltak. A férfiak ünnepélyesen arcon csókolták egymást, a nők is majdnem ugyanolyan szertartásosak voltak, és csókváltás közben minden Winthrop ünnepélyesen azt mondta:
– Dicsértessék Isten, hogy biztonságban ideértetek.
Mire Anne és Thomas Fones azt felelte:
– Dicsértessék Isten, amiért jó egészségben találtunk titeket.
– Kivéve Fortht és Maryt – mondta Winthrop asszonyság, a nagymama. – Mindketten kanyarósak, de minden kétséget kizáróan idővel fel fognak épülni. Anne, mosakodj meg, mosdasd meg a gyerekeidet, aztán vacsora előtt gyertek le imádkozni!
– Igen, anyám – mondta Anne Fones meghajolva, és a távol töltött évek azonnal semmivé foszlottak. Anyja éppolyan egyenes tartású, magabiztos és éles szemű, mint valaha. Hegyes álla olyan kikeményített és ragyogó nyakfodron pihent, hogy az ember beleszédült a látványába. Főkötőjét és kötényét a legfinomabb párnacsipke szegélyezte. Galambszürke selyemruhája teste fürge mozdulataitól susogott, mint mindig. Apján is kevés a változás, gondolta Anne némi megnyugvással. Adam talán testesebb, két orcája és orra pirosabb az apró, megszakadt erektől, erőteljes göndör fürtjei őszebbek, de ahogy szétvetett lábbal a tűz mellett állt, és feleségének támaszkodva a hátát melegítette, olyannak látszott, mint régen – elégedett angol nemesnek és pátriárkának.
Anne két húga is jelen volt. Jane Gostlin újdonsült férjével, akik áthajtottak otthonukból az üdvözlésükre, valamint a tizenhat éves Lucy; de miután köszönt nekik, Anne nem késlekedett, hogy engedelmeskedjen anyjának, és ehhez Elizabetht is meg kellett keresnie, aki már kiszaladt a i úkkal együtt a lovakkal és kutyákkal teli udvarra. Amikor Anne az ellenkező Elizabetht maga után vonszolva ismét keresztülment az ebédlőn, feltette Winthrop nagymamának a kérdést, amely annyira izgatta:
– Hol van John i vérem, anyám? Ő nem akar üdvözölni minket?
Winthrop nagymama rosszallóan nézett le Elizabethre.
– Túl engedékeny vagy ezzel a gyermekkel, Anne, látom, hogy fenyítést akar. – Az idős asszony halkabban folytatta. – John a szobájában van, a lelkével és a teste gyengeségével viaskodik. Sokat böjtöl, sóhajtozik és imádkozik. Így van a csapás óta, amit Isten decemberben küldött rá.
Anne lassan bólintott, aztán intett Elizabethnek, hogy fogjon meg egy gyertyát. A karjában Sammel felvezette két kislányát a lépcsőn. Elizabeth, aki óvatosan fogta az égő gyertyát, egy szót sem szólt, amíg végigmentek a sötét, kanyargó folyosón egy másik szárnyba, és beléptek a gazdagon bútorozott szobába, amelyben egy főkötős kis szolgálólány éppen a tüzet piszkálta. A gyermek szokatlan visszafogottsággal még azt is megvárta, hogy a szolgáló kimenjen, és Anne a hatalmas, négyoszlopos ágyra tegye az alvó babát, mielőtt megkérdezte:
– John bácsi miért sóhajtozik és imádkozik, anyám? Milyen csapást küldött rá Isten?
Anne nem válaszolt, amíg forró vizet töltött a rézkancsóból, amelyet a szolgáló hagyott a tűz mellett, és elkezdte mosni Martha sápadt arcát.
Végül megszólalt:
– John bácsikád fiatal felesége tavaly télen meghalt a gyermekágyban, Bess.
Elizabeth összeráncolta a szemöldökét.
– Azt hittem, az unokatestvéreim édesanyja már régen a mennybe ment.
– Az az első volt – mondta Anne, és meglepődött, ahogy mindig, ha szeleburdi lánya érett törődésről adott tanúbizonyságot. – A fiatal John, Harry, Forth és Mary anyukája két évvel ezelőtt halt meg, nem… – tette hozzá haragosan – vagyis nagyon régen.
Két felesége halott, gondolta Anne – Mary és Thomasine, pedig John még maga is csak huszonkilenc éves. Hamarosan újabb felesége lesz, bármennyire is sóhajtozik és imádkozik most. De milyen hamar? És ha eljön az én időm – két kislányára és az ágyon alvó babára nézett –, Thomas milyen hamar talál majd új anyát nekik? Becsukta a szemét, aztán odasétált az ablakhoz. Martha odakucorodott a baba mellé a brokát ágyterítőre, és azonnal álomba merült. Elizabeth azonban követte anyját, és odanyomakodott mellé az ólomüveg ablakhoz.
– Ott a hold – mondta halkan a gyermek. – Közelibbnek tűnik, mint Londonban. Látom benne az embert a lámpásával és a kutyájával.
– Tényleg, Bess? – Anne átölelte Elizabetht. – Valaha én is láttam, és pontosan ebből az ablakból.
– Énekeld el, hogy az „Emberke a Holdról”, anya, énekeld el, kérlek!
Anne elmosolyodott, és halk, ziháló hangon énekelni kezdett:

Emberke a Holdról leugrott a Földre,
Norwich felé az utat szépen megkérdezte,
Délnek ment, de hajaj, megégette száját,
Pedig nem evett mást, mint hideg zabkását.

Elizabeth kacagott.
– Micsoda ostoba ember, de lehet, hogy a Holdon… – elhallgatott, mert anyja köhögésrohamot kapott. Elizabetht nem nyugtalanította, anyja mindig sokat köhögött, de remélte, hogy nem ébreszti fel vele Marthát vagy a babát; ritkán fordult elő, hogy anyja csak az övé lehetett. A kicsik nem ébredtek fel, Elizabeth pillanata mégis elszállt, mert Thomas Fones kivágta az ajtót, és az anyjára ripakodott:
– Gyerünk, gyerünk, asszony, mi tart ilyen soká? A családod lent vár. – Csenevész szemöldöke összehúzódott, majd ingerültséggel és aggódással vegyes hangon hozzátette: – Hol az a pemetefű orvosság, amit csináltam neked erre a köhögésre? Miért nem veszed be?
Anne az ágyra roskadt, és az utazótáska felé intett. Thomas elővett egy l askát, öntött néhány cseppet egy csészébe, és odaadta neki.
– Nedves ez a ház – mondta nyűgösen. – Érzem. Gondoskodj róla, hogy a szolgálók kellően felmelegítsék az ágyat! Nagyon nem szeretek otthonról távol aludni, szenvedni fogok tőle. Ha nem könyörögtél volna annyira…
– A vidék talán jót fog tenni neked, Thomas – mondta Anne elhaló hangon –, engem pedig boldogsággal tölt el… hogy még egyszer itt lehetek…
– Nos – mondta a férfi nyugtalan mosollyal, nem minden gyengédség nélkül –, mivel már itt vagyunk… de igyekezz! A Winthropok nem szeretik, ha megvárakoztatják őket, főleg a i véred, John nem. Lejött, és ő vezeti majd az esti imádkozást.
Apa is fél John bácsitól? – gondolta meglepetten Elizabeth.
A Winthrop család az ebédlő melletti, alacsony mennyezetű szalonban gyűlt össze. Rendszerint ebben a szobában folyt az élet, és gyönyörű volt; függönyredő-faragásos táblák díszítették a falakat, hatalmas tűz ropogott a faragott stukkó kandallópárkány alatt. Elizabeth, aki anyja és apja között térdelt, és nagyon igyekezett ébren maradni, körbebámulta a szobát, miközben John bácsi hangja megállás nélkül szónokolt. Éppen egy zsoltárt intonált, amikor a Fones család besurrant. Hosszúkás, nyúzott arcát feléjük fordította, és ünnepélyesen meghajolt, majd megvárta, hogy ők is letérdeljenek a világos török szőnyegre a többiek mellé, aztán folytatta. Elhunyt felesége miatt természetesen fekete gyászruhát viselt, egy kicsi, szúrósnak tűnő gallérral a nyaka körül. Hullámos haja a gallérra omlott; gesztenyeszínű volt, akárcsak a bajusza és kicsi, hegyes szakálla. A szeme világos és nem annyira barátságtalan, gondolta Elizabeth, de nem úgy tűnt, mintha valaha is csillogott volna; pedig a nagyapáé csillogott, mint Jacké. Saját látása elhomályosult, miközben John bácsi hangja tovább búgott. Bólintgatni kezdett, mire anyja figyelmeztetően meglökte.
Elizabeth elpirult izgalmában, nehogy álmos kisbabának tűnjön Jack és Harry előtt, akik tökéletesen mozdulatlanul térdeltek a szoba másik felében, a szolgák mellett. De otthon sohasem voltak ilyen hosszú imák és zsoltárok. Csak vasárnap a templomban kellett kibírni ilyeneket, és ott, Londonban, az ő St. Sepulchre plébániájukon a misét mindig az imakönyvből olvasták fel. Az ember tudta, mikor lesz vége.
Elizabeth térdei kezdtek sajogni, üres gyomra pedig korgott. Hirtelen az orra is kegyetlenül viszketni kezdett. Meg sem próbálta visszatartani a következményét – egy zajos és erős tüsszentést. Ez a kellemes érzés azonnal megismétlődött – még hangosabban. A fiatal Lucy Winthrop térdelt Elizabeth előtt, és a tüsszentés beterítette csupasz nyakát. Megfordult, az unokahúgára bámult, John bácsi pedig megállt a „Továbbá, drága Urunk, könyörgünk…” közepén, hogy komor tekintetét Elizabethen pihentesse.
– Egyetlen gyermek sem túl fiatal ahhoz, hogy megfelelő illendőséggel és tisztelettel viselkedjen az Úr jelenlétében – mondta, és tekintete Harry felé siklott, aki csuklani kezdett a kuncogástól. – Henry, elhagyod a szobát. Anne és Thomas, saját gyermeketek viselkedésével kapcsolatban nektek kell megtennetek a megfelelő lépést.
– Ó, jaj, fiam – vágott közbe hirtelen Adam Winthrop a tűz mellett álló székből, amelyben ülni az ő kiváltsága volt. – Ne légy olyan szigorú, egy-két tüsszentés nem olyan nagy dolog, és igazság szerint te igen ékesszólóan imádkozol: „pie et eloquenter orabis”. – Az idős ember elhallgatott, hirtelen elmosolyodott, és a latin szólást ízlelgette. – Továbbá mindennek megvan a maga ideje, és mindenre kellő időt kell hagyni. A látogatóink kimerültek, ideje ennünk.
Elizabeth hálásan nézett a nagyapjára, csodálkozott, hogy ő egyáltalán rendre merte utasítani a nagyszerű i át, aki elpirult és nagy levegőt vett. Elizabeth még jobban csodálkozott, amikor egy pillanattal később John bácsikája megadóan válaszolt:
– Igen, apám, igazad van. Az ördög mindig új alakban kísért meg, és lehet, hogy ezúttal önnön ékesszólásom iránti büszkeségemben teszi. – Lehajtotta a fejét, majd kezét összekulcsolva folytatta: – Mondjuk együtt: hozz fényt a sötétségre, könyörgünk néked, Urunk; és hatalmas könyörületességedben védj meg minket az elkövetkező éjszaka minden veszélyétől; egyetlen fiad, a mi megváltónk, Jézus Krisztus iránti szeretetből. Ámen.
Véget ért a kínszenvedés; Elizabeth megmenekült a további szidástól, bár mire a vacsoraasztalhoz ültek, túlságosan fáradt volt, hogy élvezni tudja a régen várt pudingos gyümölcstortát. A gyertyalángok táncoltak Elizabeth elnehezedő szemei előtt. Zavaros lázadást érzett a szívében, de természetes optimizmusa ennek és kimerültségének ellenére is megmaradt. Bár a Groton-major miatt érzett örömét aznap estére elrontotta a számára szokatlan rosszalló légkör és a véget nem érő imádkozás, de holnap biztosan minden rendben lesz. Ő nagyon-nagyon jól fog viselkedni, ráadásul Jack is mindig ott lesz. Átnézett az asztal fölött – a zömök, sötét hajú tizenegy éves fiúra, aki csendben falta nyúlpástétomját, és egy szót sem szólt, ahogy azt a gyerekektől elvárták. Fejének feszült félrefordításából mégis tudni lehetett, hogy az apja és nagyapja között folyó párbeszédre figyel. Jack nem sokat beszélt, de mindig tudta, mi folyik körülötte. Most is bizonyította, mert megérezte, hogy Elizabeth őt nézi. Visszanézett rá, elmosolyodott, és egy apró, szívmelengető kacsintást küldött felé.

A Kiadó engedélyével.