Főkép
"Végy egy békát, etesd meg arzénnal, zárd dobozba...", így kezdődik Jean-Christian Petitfils könyvének fülszövege, és naná, hogy felszínes módon azonnal az érdeklődésem középpontjába került. A történelmi regényeket amúgy is szeretem, pláne, ha Franciaországban játszódnak, különös tekintettel a Napkirály és Marie-Antoinette-tematikára.
 
Igen ám, de ez a kötet nem történelmi regény, hanem egy téma köré szerveződő, kis kitérőkkel tarkított... esettanulmány, talán még ez a legjobb meghatározás rá. A könyv tárgya pedig az ún. "A mérgezési ügy" - egyébként ez a könyv eredeti címe is -, amely a francia történelem egyik kevésbé ismert szelete, ill. kicsit szégyenkezve bevallom, általam teljesen feltérképezetlen terület.
 
Az ügy valójában nem az 1679-es perrel kezdődik, előzményei 1676-ra nyúlnak vissza, Brinvilliers márkiné kivégzéséig, aki méreg által gátlástalanul a túlvilágra küldte apját, két bátyját, és a nővérét is igyekezett utánuk segíteni, hogy megkaphassa örökségét, majd a teljes családi vagyont. Ahogy a könyv lapjain megszólaltatott egyik szereplő mondja, mintha Marie-Madeline hamvait belélegezve mindenkin kitört volna a mérgezés őrülete… elképesztő divatja volt a méregkotyvasztásnak, olyannyira, hogy a király egy külön bizottságot alapított a méregkeverők üldözésére és az esetek kivizsgálására.
 
Szemem-szám tátva maradt, miket műveltek akkoriban az emberek! És nemcsak a nép egyszerű fiairól van ám szó, hanem a nemességről is, egészen a legfelsőbb körökig; márkinék, grófok, hercegek és hercegnők, kegyencek és lótifuti szolgáik támolyogtak a "kénes illatú, boszorkányos atmoszférá"-ban. Hihetetlen, hogy ezek a többségében művelt, felvilágosult emberek habozás nélkül elhitték ezeknek a botcsinálta jövendőmondóknak a zagyvaságait. A bűnözők eme palettája színes képet mutat: vannak közöttük alkimisták, patikusok, borbélyok, jósnők, boszorkányok és boszorkánymesterek, egyszóval: szélhámosok, akik a kapzsiság végett az elképesztő botorságtól a hajmeresztő bűnökig mindent elkövettek – és ugyanez áll az ügyfélkörre is.
 
Például: a feleség meg akart szabadulni a férjétől, hogy együtt élhessen a szeretőjével (hála a nem szerelmen alapuló frigykötéseknek, elég sokan éreztek így házastársuk iránt), ezért folyamatosan mérget adagolt be a férfinek, de a szerető idő közben meggondolta magát, hiszen ez a gonosz hárpia ellene is elkövetheti ezt a bűnt, ezért ellenmérget kevert ellenlábasa ételébe. A szerencsétlen férj végül túlélte a kettős kezelést. Alexandra de Poulaillon is hitvese miatt járt pórul – a hálóing alját arzénnal és fekete szappannal vették kezelésbe, amely szifiliszhez hasonló tüneteket okozott.
 
A mérgezéspszichózis addig fokozódott, hogy a házastársak nem mertek egymás poharából inni, a fivér abból az ételből enni, amit a húga hozott be neki, a legkisebb gyomorbaj miatt kitört a hisztéria, ártatlan emberek tucatjait tartóztatták le, például egy istállófiút, aki férgek elpusztítására kért mérget, egy szívszélhűdés miatt összeesett emberről pedig azt hitték, megmérgezték, ám az első bemetszésnél felébredt a boncolás során. Az ügy egyre tovább terjed – még a drámaíró Jean Racine-t is eléri, akit szeretője meggyilkolásával vádoltak –, gyanúba keveredik az uralkodó kegyencnője, Madame de Montespan, és egy királyellenes összeesküvésben tetőződik.
 
Emellett a könyv a történet különböző aspektusainak szereplőit is bemutatja, sok esetben a születésétől kezdve. Nem volt egyszerű észben tartani a rengeteg, oroszokét leköröző hosszúságú neveket, de még „ismerősökre” is leltem, például La Voisin-ra, akiről Judith Merkle Riley: A párizsi látó című regényében olvastam először, ahol vonzó külsejű, boszorkányos képességű intrikusként van ábrázolva – itt viszont durva vonású, közönséges csaló és angyalcsináló, saját bevallása szerint több mint 2500 koraszülöttet égetett el a kemencéjében. Kuncsaftjai többek között kebel-és magasságnövelést kértek tőle, a király szerelmét, vetélytársaik eltávolítását, és persze a férjük jobblétre szenderülését.
 
A másik terület, amellyel Petitfils foglalkozik a tanulmányában, az alkimisták ténykedése. A 17. századi Párizsban több tucatnyi illegális, kisebb-nagyobb laboratórium működik, amelyekben olyasmivel foglalkoznak, amiről még Newton is álmodozott: a bölcsek kövével, amely a nem nemesfémekből létrehozza a legnemesebbet – az aranyat. Természetesen ez a foglalkozás is kitermelte a maga haszonlesőit és szakbarbárjait, akik a meggazdagodás reményében nem haboztak naiv, tehetős embereket kihasználni, akik kezdőtőkét és háborítatlan környezetet biztosítottak nekik a kísérletezéshez.
 
Igyekeztem reprezentatív képet festeni a Méregkeverőkről, de ez nem mutatja azt, hogy mennyire sűrű szövésű tanulmányról van szó; érdekes, informatív, precíz, ennek ellenére nem unalmas, száraz szakirodalom – pedig az Előszó huszonöt, a bibliográfia meg tizenegy oldal –, viszont ajánlatos mellette egy lazább, fiktív történetet olvasni, legalábbis nekem így könnyebben emészthető volt.