FőképFülszöveg:
A XVI. századi reneszánsz Velencéjében ritkaságnak számít Gabriella Mondini: fiatal nő létére az orvostudományt gyakorolja. A férfihivatásba imádott és csodált apja vezette be, a hírneves doktor, aki mellett a lány megismerte az emberi test titkait, a gyógynövényeket és füveket, a Nap és a Hold változásainak hatásait. Aztán az apa eltűnik, Gabriella pedig magára marad anyjával, akivel sohasem értették meg igazán egymást. Az Orvosok Céhe kizárja őt tagjai közül, apai támogatás nélkül pedig nem láthatja el a segítségére szoruló asszonyokat. Hogy megtudja, hová és miért tűnt el az apja, nekivág Európának. A tőle kapott levelekben talált nyomok alapján átkel Svájcon, Németalföldön és Skócián. Áradások, viharok nehezítik útját, ha kell álruhát ölt, mert tart még a boszorkányüldözések kora. Miközben mindenütt apja elutazásának okát próbálja megfejteni, az ő élete is megtelik rejtéllyel: nemcsak a betegségek és a gyógymódok, hanem a halandóság, a szerelem és a halhatatlan lélek végső titkaival. Így jut el végül Marokkóba, ahol választ remél arra is, hogy milyen jövő vár rá...
 
Regina O`Melveny elismert költő az Egyesült Államokban. Orvosi legendákkal teleszőtt, a reneszánsz életet érzékien ábrázoló, izgalmas regénye varázslatos és feledhetetlen debütálás a próza műfajában.

Részlet a regényből:
Az ormótlan Hans bevezetett a házba. Megkönnyebbülten sóhajtottam fel, amikor a küszöböt átléptük, és becsukta mögöttünk az ajtót a külvilágra. Olmót a konyhába irányította, ő maga soha ki nem egyenesedő térddel bevezetett egy homályos dolgozószobába, ahol a hideg ellen minden ablakon tábla volt, kivéve azon, amelyik dr. Fuchs lejtős íróasztala előtt nyílt. A doktort gyér fény vette körül, ahogy ott állt háttal, kékesfehér haja tollseprűje a gallérjára hullott. Valamit nézett a kezében, és megfordult, hogy mondjon valamit; miközben nyilvánvalóan azt hitte, az apám vagyok. – Nahát, Mondini, meglep, hogy visszajöttél, bár van itt valami a számodra!
A keze egy kis fadobozt nyújtott előre.
Aztán mikor az arcomat meglátta, megdermedt.
A doboz azonban halk pattanással kinyílt, mert a doktor figyelmetlenségből megérintette az apró rézzárat a hátán. A bélés gesztenyeszínű bársonyában két szemüveg feküdt, az egyik bálnacsont keretben, a másik a pereme belső felületén zöld selyembe vont vasban.
– Igen, ez nyilván az apámé – feleltem a palaszürke szemek döbbenetére.
A doktor hirtelen becsappantotta a szemüvegtokot, és bedobta egy résnyire nyitott i ókba. Megfordultam, hogy becsukjam a dolgozószoba ajtaját, és magyarázatba kezdjek, de dr. Fuchs komoran összeráncolta a szemöldökét és elém került.
– Uram, maga közönséges csaló! Dr. Mondininak nincs i a, csak egy lánya Velencében.
Leemeltem széles karimájú kalapomat, hogy lássa az arcom és a bronzvörös hajam, amely durván levágva a fülemig ért. – Én vagyok az a lány, uram, szolgálatára, csak kénytelen voltam álruhában utazni, amilyen komor időket élünk. – A hangom ismét nőiesen csengett. Meghajtottam a fejem. – Itt láthatja dr. Gabriella Silvana Mondinit. De ha további bizonyítékra van szüksége: ott a szemüvegtok, tökéletesen le tudom írni. A külsejére a pánt mindkét oldalán egy-egy szirént véstek. A szájukból szél fúj, és egy halmintában végződik. Csak a fejük és a törzsük női, a karjuk uszony, a testük alsó fele delfin. A dobozka belsejében ezek a szavak olvashatók: „Ne győzzenek le hamis látomások, minden lányban a halál él.” Bár hozzátenném, hogy a halál ugyanúgy él a férfiakban is.
Hosszan hallgatott. A szobán túl szigorúan és keményen felzengtek a harangok. Balra felszisszent a kihamvadt tűz, akkor figyeltem meg a faragott kandallópárkányt, amelyet különféle levélformák díszítettek csodálatosan.
– Hát akkor emelje fel a fejét, drága hölgy, hadd szemléljem meg – utasított dr. Fuchs.
Fölemeltem a fejem, és észrevettem, hogy a mennyezetről szárított növények – ruta, menta, vasfű – lógnak, és a hálófülke fölött, ahol egy ágy állt, rajta hótorlaszra emlékeztető pehelypaplan, egy csokor fekete üröm függ. A falon mindenütt polcok, szekrények, könyves falfülkék.
– Hmm, igen. Csakugyan látom magában az orvost. – Dr. Fuchs visszafordult az asztalához, és újra előhúzta a szemüvegtokot a fiókból. – Hát akkor bocsánatot kell kérnem, ne haragudjon elhamarkodott ítéletemért. Tessék, ezt őrizze meg az édesapjának. Gondolom, hiányolhatta magát, mert zaklatott volt, és alig pár szót beszélt magáról, de azt hiszem, az is fájt neki: a segítőjének és a kollégájának nevezte. Olyan ember volt, aki napokig tud koncentrálni a tudás egyetlen részletére, és semmi másra. Tudja, a gyógynövényeimet nagyon csodálta. Egyszer, emlékszem, napokig a bojtorjánról készült rajzokat és a növénymintákat vizsgálta, azt állította, ismer egy gyógymódot, amit még az ön anyai nagyanyjától tanult, az idős hölgyek panaszaira. Én csak a daganatokra gyakorolt kedvező hatásáról tudtam. Nem értettem, miért érdekli ez annyira. De mikor rákérdeztem, azt mondta, nem fordítunk elég figyelmet a nőkre, és a Hold okozta betegségekre.
Éreztem, hogy a szívem gyorsabban ver, és jobb meggyőződésem ellenére ezek a szavak törnek ki belőlem: – Apámmal egy teljes Betegségek könyvén dolgoztunk, hogy olyasmi is bekerülhessen a kötetbe, ami fölött az orvosok gyakran átsiklanak, nevezetesen az asszonyok panaszai. Vagyis hát amíg a munkánkat félbe nem szakította apám távozása. – Közben eléggé megdöbbentem magamon, hogy ilyesmiket mondtam: „Apámmal… a munkánk…”
– Ó, rendkívül becsvágyó munka.
– Remélem, újra találkozhatom apámmal, ha megtudom, merre jár. Ön hallott felőle valamit?
– Nem, már legalább egy éve nem.
Elakadt a lélegzetem, mintha kövek húznák le.
A botanikaprofesszor kissé bosszankodva folytatta: – Az a levél sem utalt semmivel az eredetére, és az édesapja gondolatai összevissza záporoztak. Kértem, hogy szerezzen nekem szokatlan növényeket a gyűjteményembe, de korábbi szokásával ellentétben ezúttal mellőzte a helyszín ékesszóló leírását. Mert amennyire céltudatos volt időnként, ugyanannyira tudott zavaros is lenni.
– Nagyon szeretném elolvasni azt a levelet, ha megengedné – kértem. – Talán kiderül belőle valami apró információ a kutatásomhoz, mert az a helyzet, hogy apám eltűnt.
– Nahát! Ez csakugyan nyugtalanító. – Dr. Fuchs fölhúzta a szemöldökét, aztán az íróasztalához fordult, kinyitott egy kis fiókot, és egy halom levél tetejéről előhúzott egy összehajtogatott papírlapot.
– Rendkívül furcsa, hogy az édesapja, aki máskor oldalakat írt, egyetlen lapot küldött, és mellé egy lepréselt hagymát, amit nem sikerült azonosítania.
A papírhoz egy hagyma vékony keresztmetszete és hajszálgyökerei ragadtak. Dr. Fuchs nyilván felismerte a jácintot, amelynek friss hagymája mérgező, de szárazon, porrá törve vérzéscsillapító és vizelethajtó hatású. Mi lehetett itt az üzenet? A jácintból könyvkötő enyv is készíthető. Talán provokálni vagy ugratni akarta dr. Fuchsot, akinek a könyve kettejük közül előbb fog megjelenni? Éreztem, hogy van itt valami, amit nem árul el.
Gyorsan átfutottam a levelet, aztán visszanyújtottam. Néhány mondat kiemelkedett a többi közül. Úgy szeretném tanulmányozni a világot, mint a fák odvában élő remete, ott maradni halálomig, és mégis utazni, céltalanul… Egész életemet a dolgok elrendezésére és megnevezésére szenteltem, de most mégis névtelen szeretnék maradni.
Ahogy a zsebemben megérintettem a szemüvegtokját, hirtelen rájöttem valamire. A szemüvege nélkül nem lát tisztán.
Csak be kellett hunynom a bal szemem, hogy érzékeljem ezt, mert a jobbal ugyanolyan gyengén látok, mint az apám. A szoba elvesztette a körvonalait, elhomályosult. Aztán újra kinyitottam mindkét szememet. A szoba hirtelen kitisztult. Egy pillanatra elképzeltem, hogy az apám hunyorogva jár a világ dolgai között, bár igaz, hogy mostanra nyilván szerzett már másik szemüveget. De ebből a levélből annyi azért világossá vált, hogy a tisztánlátása más értelemben is kezd elhomályosulni.
Doktor Fuchs élénk érdeklődéssel emelte rám a tekintetét. – Magának bizonyára jól felszerelt orvosságosládikája van. Ha egy kicsit kipihente magát, szívesen vetnék rá egy pillantást.
A kihunyó tűzbe bámultam. – Az orvosságosládikám odaveszett a Konstanzi-tóban, akárcsak a lovam. Új készleteket kell vásárolnom a füvekből és az orvosságokból. – Akaratlanul is megborzongtam. – Nagy veszteség volt, számos ellenméreg még apám receptje alapján készült.
Az orvos csalódottan sóhajtott. Aztán kikiáltott: – Hans, Hans! Hozz rönköket, kotord meg a tüzet, mert a hölgy fázik!
– Kérem! Dr. Fuchs, ne nevezzen hölgynek! – Hirtelen eszembe villant Gudrun asszony szúrós pillantása, mikor kikotyogtam a titkát: most értettem meg igazából. – Egy ideig még szeretnék féri maradni. Nem érzem magam biztonságban. Könyörgök, óvja az álarcomat.
– Ahogy kívánja – felelte a professzor, és újra megdöntötte a fejét, hogy megvizsgáljon, enyhén elcsücsörítette a száját, és kidugta a hasát. – Bár a püspök hatalma nem ér idáig. – Aztán halkan hozzátette: – Hans félig süket, nem hiszem, hogy hallotta.
Kézen fogott, közben megbámulta erős ujjaimat, és kivezetett a szobából. – Megmutatom, hol fog aludni. Kérem, ha kicsit felfrissült, jöjjön vissza, és elköltünk egy könnyű vacsorát. A húgom fia elég vékony. Gondolom, a mentéje és a nadrágja jó lesz magára. Próbáljunk meg olyan ruházatot találni, ami jobban illik egy magafajta hö… – Elmosolyodott. – Bocsásson meg, egy magafajta úrhoz!

A Kiadó engedélyével.