Főkép

„Amit észlelünk, amit látunk, hallunk, szagolunk és lemérünk, az elegendő ismertet ad mindennapi szükségleteinkhez, de túl keveset ahhoz, hogy megérthessük, miről is van szó valójában.”
 
Bevallom, ha nem a Polar Alapítvány, vagyis Kertész Judit és/vagy Pap Éva állna a kiadás hátterében, valószínűleg soha nem olvastam volna el a könyvet, hiszen nem tudtam volna eldönteni, hogy az idei könyvfesztiválra kiadott számos északi mű közül miért éppen ezt válasszam. De szerencsére van némi elképzelésem arról, hogy ők milyen művekhez adják a nevüket, így annak ellenére, hogy akkor és ott az Angyaltrombitának nem volt bemutatója (erre később, más helyszínen került sor), sőt, igazából hype sem volt körülötte, valahogy mégis találkoztunk egymással. Persze az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy nem különösebben kedvelem a szépirodalmat, általában ha olvasok, inkább mást választok. Lehet, hogy egyesek szerint ez csupán lustaság, vagy szellemi tunyaság, legyen, vállalom, de megnyugtat a tény, hogy mindezt szabad akaratomból teszem.
 
Számomra is meglepő módon az utóbbi időben valahogy többször került a kezembe olyan szépirodalmi alkotás, amivel kapcsolatban késztetést éreztem az olvasásra. Más magyarázat nem lévén arra a következtetésre jutottam, hogy éppen olyan életszakaszban vagyok, amikor így kell történnie. Ráadásul érdekelt, hogy Leena Krohn, a számos díjjal elismert finn írónő hogyan használ fel egy alapvetően mérgező növényt mondanivalójának közvetítésére. Egy kis utánajárással ugyanis megtudhatjuk, hogy ő előszeretettel elmélkedik az ember önmagához és a valósághoz való viszonyáról, vagyis bizonyos szempontból kézenfekvő, hogy olyan növényt válasszon főszereplőnek, melynek levéből és terméséből az indiánok annak idején bódító hatású italt főztek, illetve aminek az illata állítólag hallucinációt okoz. Hiszen hol máshol lehetne megtalálni a válaszokat az önmagunkhoz és a valósághoz való viszonyunkkal kapcsolatban felmerülő kérdésekre, mint a képzelet és a valóság közötti válaszfal tövében, ahol elmosódnak a körvonalak?
 
Ehhez még az is hozzájárul, hogy az események narrátora amellett, hogy asztmájának tüneteit az angyaltrombita magjával kezeli, egy alapvetően anomáliákkal, különös esetekkel, okkult tudományokkal, természetfeletti és paranormális jelenségekkel, illetve különféle alternatív gondolkodási módokkal foglalkozó újságnál kezd el dolgozni, és munkaköri kötelessége, hogy mindenféle furabogarakkal találkozzon. Vagy ezek az emberek nem is furák, hanem mi vagyunk azok? Minden csupán viszonyítás kérdése. És éppen ez a lényeg. Ez az a pont, ahonnan nem kérdéses többé, hogy éppen a megfelelő helyen és közegben vagyunk ahhoz, hogy más nézőpont(ok)ból szemléljük a dolgokat, hogy elgondolkodjunk bizonyos alapvető kérdéseken, vagy egyszerűen csak hagyjuk, hogy elragadjon bennünket az irodalmi bódulat, és majd meglátjuk, mi sül ki belőle. Mert az egészen biztos, hogy olvasás közben tartunk valahonnan valamerre, csak egy ideig az irány nem biztos. Aztán ez is a helyére kerül, mi pedig döbbenten ülünk, és keressük a szavakat, amik mintha szándékosan futnának szét, hogy még véletlenül sem tudjuk őket mondatokká építeni. Bár lehet, hogy nem is kellenek azok a mondatok, hiszen sokkal egyszerűbb, ha átadjuk magunkat a körhinta szédítő forgásának…
 
Nem, nem ment el az eszem, még ha elsőre ez is jut eszébe a kedves olvasónak, csupán igyekszem megragadni a könyv hangulatát, ami bevallom, nem könnyű feladat, a szöveget olvasva ugyanis sokszor nem egyértelmű, hogy az adott epizód tényleg megtörtént-e vagy csupán a képzelet szüleménye. Néha persze vannak arra utaló jelek, hogy valami nem stimmel, de mindvégig ott lebeg a bizonytalanság, éppen ezért elsőre nem is nagyon tudtam mit kezdeni az egésszel, sőt, úgy éreztem, hogy csúnyán átvertek, ám idővel a helyükre kerültek a dolgok, és azt hiszem, most már értem. De lehet, hogy tévedek, és ez is csupán egy érzékcsalódás…
 
„A virág megváltoztatott engem, és megváltoztatta számomra a világot és az időérzékemet is. Ezután a világ már nem ugyanaz a hely számomra, mint korábban volt, és én magam sem vagyok ugyanaz az ember.”