Főkép

Némiképp megtévesztő a magyar cím. Aki csak valamennyire is behatóbban foglalkozott a regénnyel, bizonyosan olvasta vagy hallotta már, hogy az eredeti angol kifejezés voltaképp a (nagybetűs) Művész, tehát az eszme, avagy a genus (konkrét megtestesítőjének) egyik (jellegéből fakadóan eleve egyetlen nézőpontra korlátozott) portréjára utal a számtalan lehetséges ábrázolás közül. Nem szorosan vett önéletrajzi regény tehát az Ifjúkori önarckép, még ha nagy részben Joyce saját élményein alapul is. Az angol nyelven írt fejlődésregények egyértelműen kiemelkedő – ha nem épp a legjobb – példáját mindenekelőtt szerzője egészen sajátos stílusa és fölényes írástechnikai megoldásai miatt érdemes, méghozzá többször is, végigolvasni. Az öt részre osztott műben a modernizmusra oly jellemző lélektani irányultság mellett a kor tipikus festészeti és főleg zenei irányzatainak (Degas és még inkább Debussy avantgárd impresszionizmusának) jellegzetességei szintén felfedezhetők.
 
Az I. rész a még gyermek Stephen alakuló-fejlődő tudatán szűri át az eseményeket, így – mivel hősünk még nem alkothat racionálisnak tetsző képet a világról, melyben csupán önmaga helyét keresi – komoly szerep jut a közvetlen érzéki benyomásoknak, mindenekelőtt a színeknek, szagoknak és hangoknak. Stephen ezek révén határozza meg a tárgyak, tettek minőségeit, és efféle impressziókat köt magukhoz az emberekhez is. Ám az impresszionizmus Joyce-nál csupán egy eszköz a sok közül: inkább a művészi érzékenység kidomborítása, s nem annyira következetesen alkalmazott, meghatározó technika, mint például Ford Madox Ford 1915-ben megjelent regénye, A jó katona esetében, amit sokan az irányzat első és legjelentősebb, stílusteremtő művének tartanak. A nagyfejezet két fókuszpontjában a politikai és vallási vitába torkolló karácsonyi vacsora, valamint az összetört szemüvege miatt a tanulás alól felmentett Stephen méltánytalan megpálcázása áll, és ugyan egyik sem vezet közvetlenül a dedalusi világkép kialakulásához, ezek nélkül a formálódó filozófia talán egészen más irányba tolódott volna el.
 
A II. részben az eleinte még csak kamaszodó, később már esszéivel kitűnő érett középiskolás a viszonylagos anyagi nehézségek mellett a szerelmet és a művészetet fedezi fel. Nem tűnik el teljesen – legalábbis nem hirtelenséggel – az érzéki benyomások szövegszervező ereje és megvilágító szerepe, ám az emlékek és impressziók itt már elveszítik közvetlenségüket: átpoetizálódnak. Visszhangra talál, és kibomlik az iskolai megveretés témája is, ám ezúttal nem tanári túlkapás vezet a múló szenvedéshez, hanem a költészettel kapcsolatban kerekedett vita. Vallás és művészet, moralitás és tiszta szépség különös egymáshoz kapcsolásának lehetünk, úgymond, szemtanúi, amikor Stephent azért botozzák meg barátai, mert az „eretnek” Byront tartja a legnagyobbra a költők közül. A dekadens eszteticizmus, Oscar Wilde és Walter Pater hatását fedezhetjük fel az ifjú Dedalus szilárd, a fájdalmat is felvállaló meggyőződésében. Szépprózában ugyanakkor a katolikus John Henry Newman kardinálist tekinti felülmúlhatatlannak, tisztán intellektuális téren tehát továbbra is mélyen átitatja őt a keresztény gondolkodás. A kettősség ezenkívül felbukkan a szerelem témájában is, amit valószerűsége ellenére erősen fikcionalizál a szűz és a szajha jól ismert, sokszor megosztó motívuma. Stephen ugyanis a testiségtől tartózkodó, áhítatos imádattól a nagyfejezet végére megadja magát a ledérség, a megvásárolható gyönyör buja, mégis oltalmazó csábításának.
 
A III. rész a paráznaság vétkétől megszabadulni képtelen, tizenhat éves Stephen őrlődéseit érzékelteti, furcsamód azzal, hogy látszólag kilép elméjéből, objektivizál, távolságot teremt. A nagyfejezet jelentős hányadát a bűnről, pokolról és végítéletről szóló prédikációk teszik ki, melyeknek az érzéki benyomásokat, a szenvedés percepcionális vetületét előtérbe helyező képei egyszerre idézik a gyermek és a világ többnyire áttételek nélküli kapcsolatát, és – a főképp szimbolikus-allegorikus beállítottságú – költészet elvont metaforákban és direkt hasonlatokban bővelkedő, megalkotott világait. A szószékről megnyilatkozók félelmetes szavainak felkavaró hatása Stephen gyermeki nyitottságára és művészi érzékenységére egyaránt utal – a két világ között valahol itt húzódik a határ; miképp a test, az ösztönök ellenállhatatlan parancsszava ugyancsak itt mérkőzik meg legközvetlenebb módon a szellem és az akarat hatalmával. Ebben a fázisban még lehetséges a feloldozás; a hit valóban képes, úgymond, meggyógyítani a bűntől gennyedző lelket. Ugyanakkor itt hangzik el az egykor legtündöklőbb angyal, a Sátán mottója is: non serviam – nem szolgálok, ami tulajdonképp a modern civilizáció, vagy akár (legalábbis Mozarttól és Beethoventől fogva) a modern művész mottója is lehetne. Minden tekintetben félúthoz érkeztünk tehát, ahonnan már nincs visszaút, és előbb-utóbb választani kell.
 
Pontosan ilyen választást ajánl a IV. részben az igazgató az önmagát immár aszkézissel, az érzéki élmények megvonásával tisztító Stephennek, aki ugyanakkor egy másik, jóval erősebb belső hívásra szintén felfigyel. Előbb nevével tréfálkozó barátainak szavai hallatán merül fel benne, hogy a művészet esetleg az ő eleve elrendeltetett sorsa lehet, és a kockázatoktól mit sem félve meg kell próbálnia felszárnyalni a nap felé, majd egy vízben gázoló (a leírásához választott metaforák révén furcsamód Szűz Máriának megfeleltethető, a gém-hasonlattal ugyanakkor a repülés megtestesítőjeként szintén felfogható), szépséges szőke lány látomásszerű látványa döbbenti rá, hogy kizárólag a szépség kifejezőjeként, tolmácsolójaként teljesítheti ki önmagát. Az utolsó képben ismét előretörnek, immár feltartóztathatatlanul, az érzéki észleletek, és a belső parancs a színek, szagok, textúrák átlényegítő ereje révén kerekedik felül a kívülről érkező ajánlaton. A vallás és a művészet ily kontrasztos, mégis egymásba átfolyó egymás mellé helyezése a költő mint vátesz romantikából átörökített modern eszméjét és eszményét hangsúlyozza ki, és egyben valósítja is meg.
 
Az V. rész az immár egyetemista Stephen felszabadulásának bemutatása, ahol az alkotásra kész művész leveti magáról az otthon (vagyis a család), a haza (vagyis a nemzet) és az egyház hármas nyűgét, az önállósodást és vele elkerülhetetlenül együtt járó magányt választva a külső célok és eszmék szolgálata helyett. A nagyfejezet két hosszabb epizódja párbeszédekben, tehát bármiféle narrátori értelmezést kizárva mutatja be a művészi tudatra ébredés fokozatait. Stephen előbb a dékánnal diskurál el választott hivatásáról, miközben felfedezi a nyelv identitásformáló erejét és elvont esztétikai dimenzióit, majd az ókori görög peripatetikusokat idézően, egyik barátjával Dublin utcáit róva fejti ki tomista elveken alapuló esztétikai elméletét. Ekképp egyre inkább eltávolodik az ír-katolikus tradícióktól, valamint egykor tehetős, ám korhely életmódja miatt elszegényedett édesapjától; attól az örökségtől, amely gyermekként és kamaszként művésszé formálta őt. A naplóformára váltás az utolsó oldalakon nem csupán a nézőponthasználat szemszögéből lényeges, hanem valódi kezdetet jelöl, Daidalosz megszólítása mint végső bejegyzés pedig a szárnyait széttáró, felemelkedésre kész művész evokációja klasszikus-mitikus őséhez.
 
Joyce csodálatos szövegét Kappanyos András utószava és jegyzetei egészítik ki. Az esszé legfőbb értékeiként a mű keletkezéstörténetének, kontextusának, kritikai fogadtatásának és nem utolsó sorban szövegének alapos ismerete, valamint a rendkívül közérthető, mégis tudományos igényű megfogalmazás említhető. Amit csak a laikusnak, vagy Joyce első regényével graduális hallgatóként foglalkozó diáknak tudnia érdemes a műről, az mind előkerül a tanulmányban, Kappanyos András pedig a teljes életmű valóban mélyreható ismeretének pozíciójából járja körül a kötet kapcsán elkerülhetetlenül felmerülő (jelen ajánlóban zömében nem tárgyalt) kérdéseket. A bőséges végjegyzetek az olvasás menetét nem zavarva, az oldalszámra és a kiemelt szóra, kifejezésre hivatkozva segítik a regény történelmi, földrajzi, nyelvi és kulturális hátterének minél teljesebb megértését. Mivel az Ifjúkori önarckép azok közé a regények közé tartozik, melyeket időről időre mindenképp érdemes újraolvasni – és nemhogy megunnánk, inkább minden alkalommal egyre nagyobb élvezettel követhetjük végig a zseni művésszé érésének folyamatát –, nem feltétlenül szükséges minden névvel, minden latin mondattal való találkozáskor a kötet végére forgatnunk, a jegyzetek akár sorban, a regény után is végigolvashatók.
 
Nem első kiadása ez Joyce remekművének, ám néhány egészen apró hibától eltekintve mindenképp példaértékűen gondozott szöveg. A világirodalom egyik valóban jelentős műveként és a szöveg megértését segítő kiegészítések miatt egyaránt minden irodalomkedvelő polcán ott a helye.

Részlet a regényből