Pia Juul: Halland meggyilkolása
Írta: Galgóczi Móni | 2012. 05. 15.
1997-ben két műfordító, Dr. Pap Éva és Kertész Judit életre hívta a Polar Alapítványt, melynek célja az északi irodalom és kultúra népszerűsítése és terjesztése Magyarországon. Hogy ezt hogyan kívánták, kívánják elérni? Könyveket adnak ki, képzőművészeti kiállításokat, színházi és zenei esteket, előadássorozatokat, író-olvasó találkozókat és műfordítói szemináriumokat szerveztek, szerveznek. Fáradhatatlanul dolgoztak, dolgoznak a kitűzött cél eléréséért, amiért mélységes hála és tisztelet illeti őket. Amikor ők kezdték, még szinte senki nem foglalkozott az északi irodalom és kultúra népszerűsítésével és terjesztésével Magyarországon, mostanra viszont már annyian belevágtak – leginkább a könyvkiadásba –, hogy érdemes volt az idei Könyvfesztivál díszvendégének egy egész kulturális régiót, a skandináv országokat (Dánia, Izland, Norvégia, Svédország, Finnország) választani. Több mint húsz neves alkotó jött el, és ami igazán szép, hogy szinte mindegyiküknek megjelent friss magyar nyelvű kötete.
Így került a kezembe a dán költőnő, Pia Juul második regénye is, ami a Polar Könyvek sorozatban jelent meg, ez pedig eddigi tapasztalataim szerint egyet jelent a magas minőséggel. Már ez is elég lett volna, ám a Könyvfesztiválon módom volt meghallgatni egy beszélgetést a szerzővel, ami tovább csigázta az érdeklődésemet a vékonyka kötet iránt, így amint módom adódott, belevetettem magam az olvasásba.
A Halland meggyilkolása cím egy krimit, vagy legalábbis bűnügyi történetet sejtet, ám a történet a címével ellentétben nem krimi, vagy legalábbis nem szabályos, mert van ugyan benne gyilkosság, mégpedig egészen az elején, ám a fókuszban nem a nyomozás van, még ha akad is nyomozó, aki időnként feltűnik, és kérdezősködik, hanem mindaz, amit Bess, a lelőtt férfi élettársa megél és elmesél nekünk. Bár többször felmerül a kérdés, hogy vajon ki és miért ölte meg Hallandot, a feszültséget mégsem ez generálja, hanem mindaz, amit a meglehetősen öntörvényű narrátorunk tesz, gondol vagy mond. Szokatlan cselekedetei elsőre zavarja ejtőek, ám ha jobban belegondolunk, visszavezethetők arra a zavarodottságra és bizonytalanságra is, amit akkor érzünk, ha hirtelen elveszítünk valakit, amikor kicsúszik alólunk a talaj, és nem vagyunk képesek gondolkodni sem, nem hogy racionális döntéseket hozni. Vagy lehet, hogy a kötet szerkesztőjének van igaza, és Bess egyszerűen gyerekes? Nem tudom, de valószínűleg bárki összezavarodna, ha a veszteséggel egy időben hirtelen visszaköszönne a múltja, az elrontott házassága, a családtagjaival kapcsolatos ambivalens érzései, vagy éppen előkerülnének a meggyilkolt élettárs eltitkolt „dolgai”.
Pia Juul tökéletesen ragadta meg mindazt az érzelmi zűrzavart, ami Bess fejében kavarog, a hihetetlen precizitással megszerkesztett, mégis szinte spontánul gördülő mondatok pedig segítenek mindezt elmondani. Olyan, mintha mi is ott ülnénk Bess érzelmi- és gondolati hullámvasútján, miközben a látszólag rendezett felszín alatt kavargó káosz lassan mindent elborít. Vagy majdnem mindent. Annyira intenzív az egész, hogy szinte nem is vagyunk képesek szabadulni tőle, de valójában nem is akarunk, hiszen ritkán van lehetőségünk ilyen kirándulásra. Mert ki meri ennyire lecsupaszítani magát manapság? Senki. Bár az is lehet, hogy az érzelmi önvetkőztetés is csak látszat, hogy általa elfedjük a legbelül rejlő ürességet.
Így került a kezembe a dán költőnő, Pia Juul második regénye is, ami a Polar Könyvek sorozatban jelent meg, ez pedig eddigi tapasztalataim szerint egyet jelent a magas minőséggel. Már ez is elég lett volna, ám a Könyvfesztiválon módom volt meghallgatni egy beszélgetést a szerzővel, ami tovább csigázta az érdeklődésemet a vékonyka kötet iránt, így amint módom adódott, belevetettem magam az olvasásba.
A Halland meggyilkolása cím egy krimit, vagy legalábbis bűnügyi történetet sejtet, ám a történet a címével ellentétben nem krimi, vagy legalábbis nem szabályos, mert van ugyan benne gyilkosság, mégpedig egészen az elején, ám a fókuszban nem a nyomozás van, még ha akad is nyomozó, aki időnként feltűnik, és kérdezősködik, hanem mindaz, amit Bess, a lelőtt férfi élettársa megél és elmesél nekünk. Bár többször felmerül a kérdés, hogy vajon ki és miért ölte meg Hallandot, a feszültséget mégsem ez generálja, hanem mindaz, amit a meglehetősen öntörvényű narrátorunk tesz, gondol vagy mond. Szokatlan cselekedetei elsőre zavarja ejtőek, ám ha jobban belegondolunk, visszavezethetők arra a zavarodottságra és bizonytalanságra is, amit akkor érzünk, ha hirtelen elveszítünk valakit, amikor kicsúszik alólunk a talaj, és nem vagyunk képesek gondolkodni sem, nem hogy racionális döntéseket hozni. Vagy lehet, hogy a kötet szerkesztőjének van igaza, és Bess egyszerűen gyerekes? Nem tudom, de valószínűleg bárki összezavarodna, ha a veszteséggel egy időben hirtelen visszaköszönne a múltja, az elrontott házassága, a családtagjaival kapcsolatos ambivalens érzései, vagy éppen előkerülnének a meggyilkolt élettárs eltitkolt „dolgai”.
Pia Juul tökéletesen ragadta meg mindazt az érzelmi zűrzavart, ami Bess fejében kavarog, a hihetetlen precizitással megszerkesztett, mégis szinte spontánul gördülő mondatok pedig segítenek mindezt elmondani. Olyan, mintha mi is ott ülnénk Bess érzelmi- és gondolati hullámvasútján, miközben a látszólag rendezett felszín alatt kavargó káosz lassan mindent elborít. Vagy majdnem mindent. Annyira intenzív az egész, hogy szinte nem is vagyunk képesek szabadulni tőle, de valójában nem is akarunk, hiszen ritkán van lehetőségünk ilyen kirándulásra. Mert ki meri ennyire lecsupaszítani magát manapság? Senki. Bár az is lehet, hogy az érzelmi önvetkőztetés is csak látszat, hogy általa elfedjük a legbelül rejlő ürességet.