Isabel Allende: Távoli sziget

Isabel Allende 2009-ben írott regénye a Geopen Kiadónak köszönhetően idén magyar nyelven is megjelent gyönyörű kiadásban, mely formájában és színeiben jól illeszkedik a Kísértetház újrakiadásához. Sajnos mérete nem éppen táskabarát, így az ide-oda hurcibálása nehezen kivitelezhető – mondjuk hozzátenném, hogy Allende regényei egyébként sem ideálisak a pár perces olvasásokhoz. Mikor olvassuk nem szabad sietni sehova: minden figyelmünk a regényé kell legyen. Nem csupán lopott perceket, sokkal inkább órákat kell birtokolnunk ahhoz, hogy az élmény teljes legyen, hogy a hangulat, ami Allende regényeinek sajátja, körbevonhasson minket.
 
A történet a tőlünk oly` távoli Saint-Domingue szigetén kezdődik 1770-ben. Tolouse Valmorain, a finom ízlésű és előkelő körülmények között élő fiatal férfi kénytelen hátrahagyni kényelmes franciaországi életét, ugyanis hírt kapott arról, hogy édesapja súlyos betegségben szenved saint-domingue-i ültetvényén. Szifilisze már a végső stádiumában van, így a halál már megváltást hoz a férfi számára, "akinek testét gennyes hólyagok borították, fogai kilazultak és agyát köd szállta meg." Valmorain apja már egy ideje képtelen volt ellátni rendesen a birtokot, ami így hanyatlásnak indult. A piperkőc fiú így a szigeten marad édesapja halála után, hiszen az ültetvényből származó bevétel nélkül Franciaországban élő családja képtelen megtartani ottani magas társadalmi pozícióját. Az ott töltött évek során kénytelen levedleni magáról európai finomságait, hogy felvirágoztathassa a birtokot, ám ezalatt az idő alatt Valmorain eggyé válik a sziget "primitív, erőszakos világával", amitől odaérkezésének pillanatától kezdve ódzkodott.
 
A regény másik központi figurája Zarité, akivel csontos, kócos kislányként találkozunk először a regény lapjain, s aki alapos kitaníttatása után Valmorain birtokára kerül háziszolgaként. Zarité maga a szabadság utáni vágy, aki kisgyermekkorától kezdve képtelen beletörődni rabszolga létébe, így többször is szökést kísérel meg. Valmorain birtokára kerülvén sem képes lemondani erről a vágyáról, ám az évek elteltével valami mindig marasztalja: vagy Valmorain pánikbetegségben szenvedő felesége iránt érzett mélységes sajnálata, vagy Maurice – Valmorain egyetlen fia – iránti végtelen szeretete miatt, akire születésétől fogva úgy tekintett, mintha a saját fia volna.
 
Ám mellettük még rengeteg élet kap helyet ebben a regényben. Sorsuk így vagy úgy, de összefonódik a rabszolgatartással, illetve annak következményeivel – hiszen ebben a világban képtelenség megszabadulni ennek árnyékától.
 
A Távoli sziget sok elemében hajaz a Kísértetházra: például mindkét regényben megfigyelhető az a történetszál, mely szerint a tönkrement birtokot felvirágoztató városi fiatalember, aki kemény munkával és akarattal eléri célját, ám a földeken töltött évek során vademberré válik, képtelen "civilizált" kapcsolatot létesíteni más emberekkel, és erőszakos, vad ösztöneinek képtelen lesz parancsolni. De ismerősnek tűnhet még a másik világban élő feleség-motívuma is: a Kísértetház Clara de Valle-ja az évek során egyre inkább maga mögött hagyja azt a világot, amelyben férje és gyermekei élnek, s a szellemvilágban éli inkább az életét. Valmorain felesége, Eugenia pedig képzelt félelmeinek rabja: mindent félelmetesnek és ijesztőnek vél, ami körülveszi, míg végül pánikbetegsége annyira elhatalmasodik rajta, hogy természetes önvédelmi mechanizmusként élete utolsó éveiben teljesen kizárja magából a külvilágot, s saját belső világában él, távol minden félelemtől.
 
A Távoli sziget hangulata viszont sokkal kevésbé nyomasztó: színesebbnek és élettelibbnek mondanám, ami talán annak is köszönhető, hogy az itt felvonuló karakterek között kedvelhetőek, s hovatovább szerethetőek is akadnak szép számmal. Ám emellett izgalmas elbeszélői megoldásnak tartottam azt, hogy Zaritét, a fekete rabszolgalányt is narrátorrá tette néhány fejezet erejéig, aki egy teljesen más hangon szólalt meg a mindentudó narrátorhoz képest: s ezalatt nem csupán a nézőpontváltást értem, hanem a mondatok felépítése, vagy akár az események elbeszélésének felépítése is más módon történt, mint ahogy azt egy hagyományos elbeszélőtől megszoktuk. Szerintem ez is egy nagyon fontos momentum a rabszolgaság témájának felkarolásánál: hogy maga a rabszolga is megszólal. S még inkább zseniálissá teszi ezt a regényt a szememben, hogy nagyon alaposan bemutatja a rabszolgák Afrikából hozott kultúráját. Annyira, hogy olvasás közben úgy érezzük, otthonosabban mozgunk az ő világukban, mint a fehér földesurakéban.
 
Isabel Allende újabb regénye ismét kitűnő olvasmány volt: világának hangulata már az első fejezet után magával rántott, és nem eresztett egészen az utolsó oldalig. Reménykedem, hogy a kiadó folytatni fogja Allende többi regényének a kiadását, mert számomra a harmadik általam olvasott kötetével világossá vált, hogy ő is azon szerzők közé tartozik, akinek bármely könyvét szívesen elolvasnám.

Részlet a regényből