FőképFülszöveg:
Zarité rabszolgának született az 1700-as években, a karibi Saint-Domingue szigetén. Kilencévesen háziszolga lesz, így nem kóstol bele a cukornádültetvények kíméletlen munkájába. Természetes szépsége azonban másfajta kizsákmányolásra kárhoztatja, de ő vigaszra lel az afrikai dobok ritmusában, a testében lüktető táncban és zenében, a voodoo szertartásokban. Ő a gyarmati társadalom tükörképét nyújtó regénybeli kis világ központi alakja, aki fontos szerepet játszik a francia Valmorain gazda, beteges spanyol felesége és érzékeny kisfiuk, a bölcs Parmentier doktor, a szépséges mulatt kurtizán, Violette, a néger javasasszony, Rose mama, valamint a lázadó rabszolga, Gambo életében. A fehérek, feketék, mulattok összefonódó sorsának hátterében zajló események rabszolgalázadásba torkollnak, és a földig rombolt szigeten eluralkodik a kegyetlen bosszú. A rabszolgalány gazdájával New Orleansba kényszerül, hogy ott kezdjenek új életet. A fájdalmakon, szerelmeken, kiszolgáltatottságon és függetlenségen felülemelkedve Zarité böcs derűvel tekint végig életén és megállapítja: jó csillagzat alatt született.
A világhírű chilei Isabel Allende magával ragadó, színes, lebilincselő stílusban mesél rendkívüli erejű hősnőjéről, aki a legkegyetlenebb körülmények között is képes megőrizni önmagát, hitét, kivívni a szabadságot és megtalálni az élet értelmét.

Részlet a regényből:
A spanyol nyavalya

Toulouse Valmorain 1770-ben érkezett Saint-Domingue-ra, ugyanabban az esztendőben, amikor Franciaország dauphinje feleségül vette az osztrák főhercegnőt, Mária Antóniát. Mielőtt elutazott a gyarmatra, s még sejtelme sem volt róla, hogy a sors fricskájának köszönhetően ottragad az Antillák cukornádültetvényein, meghívták Versailles-ba az új dauphin, a szigorú francia udvari protokoll dacára leplezetlenül ásítozó tizennégy éves szőke leányka tiszteletére rendezett egyik ünnepségre.
De mindez a múlté. Saint-Domingue más világ volt. Az ifjú Valmorainnek ködös elképzelései voltak arról a helyről, ahol az apja a gazdagság reményében inkább rosszul, mintsem jól gyúrta a család kenyerét. Valahol azt olvasta, hogy mielőtt a hódítók Hispaniolára keresztelték és kiirtották a bennszülötteket, az őslakos arauakok Haitinak hívták a szigetet. Ötven esztendő sem kellett hozzá, hogy mutatóban se maradjon egyetlen arauak sem: mind meghaltak a rabszolgaság, az európai betegségek és az öngyilkosság következtében. Vöröses bőrű, sűrű, fekete hajú fajta volt az övék, hajlíthatatlanul méltóságteljes, s olyan félénk, hogy egyetlen spanyol csupasz kézzel elbánt tízükkel is. Többnejű közösségekben éltek, a földet nagy gonddal művelték, nehogy kimerítsék, édesburgonyát, kukoricát, tököt, földimogyorót, paprikát, krumplit és maniókát termesztettek. A földnek, akárcsak az égnek és a víznek, mindaddig nem volt gazdája, amíg az idegenek meg nem kaparintották, és az arauakok kényszermunkájával sose látott növényeket nem kezdtek ültetni. Akkoriban jött divatba a kutyauszítás: amikor védtelen embereket rájuk uszított kutyákkal ölettek meg. Amikor végeztek az indiánokkal, Afrikából és Európából elrabolt rabszolgákat, bűnözőket, árvákat, kurtizánokat és lázadókat hurcoltak be.
Spanyolország az ezerhatszázas évek vége táján átadta a sziget nyugati felét Franciaországnak, mely a Saint-Domingue nevet kapta, s amelyet a világ leggazdagabb gyarmatának álmodtak meg. Amikorra Valmorain odaérkezett, Franciaország exportjának egyharmada a cukornak, kávénak, dohánynak, indigónak és kakaónak köszönhetően a szigetről származott. Már nem voltak fehér rabszolgák, ám a feketék száma több százezer volt. A cukornádnak, a gyarmat édes aranyának az ültetvénye volt a legigényesebb; az ültetvényesek szerint a nád levágása, összetörése és a szirup kisajtolása nem embernek, hanem állatnak való munka volt.
Valmorain éppen betöltötte a huszadik életévét, amikor az apja kereskedelmi ügynöke sürgető levélben hívta a gyarmatra. Partraszállásakor a legutolsó divat szerint öltözött: csipkés kézelőt, rizsporos parókát, magas sarkú cipőt viselt, s a felfedezőutakról szóló olvasmányai kellően ösztökélték, hogy pár héten át tanácsokkal lássa el az apját. A ruházatát és könyveit rejtő utazóládákkal felszerelve egy valet kíséretében utazott, aki csaknem olyan kecses volt, mint gazdája. Művelt embernek mondta magát, s visszatérve Franciaországba, a tudománynak kívánta szentelni magát. Csodálta a filozófusokat és enciklopédistákat, akik az elmúlt évtizedek Európájában oly nagy hatást gyakoroltak, s osztozott némelyikük liberális gondolatában: tizennyolc éves korában Rousseau Társadalmi szerződése volt a kedvenc olvasmánya. A Karib-tengeren tomboló hurrikán miatt kis híján tragédiába torkolló átkelést követően jóformán még partra sem szállt, amikor szembesült az első kellemetlen meglepetéssel: őse nem várta a kikötőben. Az ügynök fogadta, egy tetőtől talpig feketébe öltözött nyájas zsidó, aki felvilágosította a szigeten való mozgáshoz elengedhetetlen óvintézkedések tekintetében, lovakat és csomaghordó öszvéreket bocsátott rendelkezésére, valamint egy kísérőt és egy katonát adott mellé, hogy elvigyék a Saint-Lazare habitation-ba. Az ij ú sosem tette ki a lábát Franciaországból, s nem sok figyelmet szentelt az apja ritka párizsi látogatásai során mesélt – túlságosan közönséges – anekdotáknak. Nem gondolta, hogy valaha is elvetődik az ültetvényre; a hallgatólagos megegyezés szerint az apja gyarapította volna a vagyont a szigeten, miközben ő az anyáról és a húgairól gondoskodik, valamint a franciaországi üzleteket felügyeli. A kézhez kapott levél egészségügyi problémákra célzott, s ő múló lázra gyanakodott, de amikor a buja és vad természet uralta vidéken egy napig tartó nyaktörő lovaglást követően megérkezett Saint-Lazare-ba, azzal szembesült, hogy az apja a halálán van. Nem maláriában szenvedett, amint azt ő hitte, hanem szifiliszben, ami elpusztított fehér, fekete és mulatt embert egyaránt. A betegség a végstádiumába érkezett, s apja csaknem elemésztődött, testét gennyes hólyagok borították, fogai kilazultak, az agyát köd szállta meg. Nem segítettek a dantei érvágások, sem a higany, vagy a pénisz kiégetése a vörösre izzított drótokkal, bűnbánat gyanánt azért tovább alkalmazták valamennyit. Alig töltötte be az ötvenet, mégis aggastyánnak hatott, aki eszement parancsokat osztogatott, összevizelte magát, s kabalababái és a serdülőkor küszöbét épphogy átlépett fekete leánykák kíséretében egyfolytában a függőágyában feküdt.
Mialatt a rabszolgák a piperkőc valet parancsait követve lepakolták a csomagjait, aki alig bírta ki a hajóutat és elképedt a primitív helybéli adottságoktól, Toulouse Valmorain bejárta a tágas birtokot.
Semmit sem tudott a cukornádtermesztésről, de elég volt az a séta, hogy megértse, a rabszolgák éheznek, s az ültetvényt csak az mentette meg a csődtől, hogy nőttön-nőtt a világ cukoréhsége. A számadókönyvekben magyarázatot talált az apja pocsék pénzügyi helyzetére, miért nem tudott a helyzetéhez illendően gondoskodni a Párizsban lévő családjáról. A termelés katasztrofális volt, a rabszolgák pedig úgy hullottak, akár a poloskák; biztosra vette, hogy a felügyelők a gazda rémisztő állapotát kihasználva, loptak-raboltak. Átkozta a sorsát, de eltökélte, hogy nekigyürkőzik a munkának, amit a hasonszőrű ifjak nemigen tettek: a munkát más néprétegeknek tartogatták. Hála apja kereskedelmi ügynöke támogatásának és bankárokhoz fűződő kapcsolatainak, kiadós kölcsönöket hajtott fel, aztán kizavarta a commandeur-öket az ültetvényekre, hogy vállvetve dolgozzanak azokkal, akiket korábban halálra gyötörtek, és kevésbé züllött fickókkal váltotta fel őket, csökkentette a büntetést, és alkalmazott egy állatorvost, aki két hónapot töltött Saint-Lazare-ban, és megpróbált valamit javítani a négerek egészségi állapotán. Ám valet-ja életét még az állatorvos sem tudta megmenteni, mert egy erős hasmenés harmincnyolc óra leforgása alatt végzett vele. Valmorain megállapította, hogy apja rabszolgái – a többi ültetvényhez képest sokkal kevesebb ideig – átlagosan tizennyolc hónapig bírták, aztán vagy megszöktek, vagy összecsuklottak a fáradtságtól. A nők tovább éltek, mint a férfiak, de kevesebbet teljesítettek a cukornádültetvények kimerítő munkájában, ráadásul megvolt az a rossz szokásuk, hogy teherbe estek. S minthogy nagyon kevés újszülött maradt életben, az ültetvényesek arra a következtetésre jutottak, hogy a feketék termékenysége olyan alacsony, hogy nem bizonyul kifizetődőnek. Az ifjú Valmorain gépiesen, nem eltervezve és elsietve, de meghozta a szükséges intézkedéseket, mielőbb távozni kívánt, ám apja halálát követően, pár hónap múltán rá kellett ébrednie a megmásíthatatlan tényre, miszerint csapdába esett. Nem óhajtotta ezen a szúnyogoktól megfertőzött gyarmaton hagyni a bőrét, de ha idő előtt távozik, búcsút inthet az ültetvénynek, s vele együtt a bevételnek és franciaországi családja társadalmi helyzetének.
Valmorain nem akart érintkezni a többi gyarmatossal. A grands blancs, a többi ültetvény gazdái dölyfös fickónak tartották, aki nem sokáig bírja ki a szigeten; ezért aztán el is képedtek, amikor sáros csizmában és napbarnítottan látták. Az ellenszenv kölcsönös volt. Valmorain szerint ezek az Antillákra elszármazott franciák bugrisak voltak, szöges ellentétei az általa látogatott társaságnak, ahol szárnyaltak a gondolatok, magasztalták a tudományt és a művészetet, és senki sem beszélt pénzről meg rabszolgákról. Az „értelem korának” Párizsából kiszakadva belecsöppent egy primitív, erőszakos világba, amelyben élők és holtak kézen fogva jártak. De éppúgy nem ápolt barátságot a petits blancs-okkal, vagy ahogy ő hívta őket: az irigységgel és rágalmazással megmételyezett szerencsétlen ördögökkel sem, akiknek egyetlen tőkéjük a bőrszínük volt. A szélrózsa minden irányából jöttek, és sem a vérük tisztaságára, sem a múltjukra nem lehetett fényt deríteni. Legjobb esetben kereskedők, kézművesek, kevésbé erényes szerzetesek, tengerészek, katonák és kistisztviselők voltak, de akadtak köztük gonosztevők, stricik, bűnözők és kalózok, akik gaztetteikhez a karibi térség kínálta minden fondorlatot felhasználtak. Semmiben sem hasonlított erre a népségre.
A szabad mulattok, vagyis az affranchi-k körében több mint hatvanféle meghatározás létezett aszerint, hogy ereikben milyen arányban folyt fehér vér, ami társadalmi szintjük fokmérője volt. Valmorain sosem tudott különbséget tenni a bőr árnyalatai között, és meg sem tudta jegyezni a két fajta keveredésének valamennyi elnevezését. Az affranchi-knak nem volt ugyan politikai hatalmuk, de sok pénz fölött rendelkeztek; ezért aztán a szegény fehérek gyűlölték őket. Néhányuk illegális kereskedéssel kereste a kenyerét, beleértve a csempészetet és a prostitúciót, mások viszont Franciaországban nevelkedtek, vagyonnal, földdel és rabszolgákkal rendelkeztek. A bőrszínben meglévő különbségen túlmenően a mulattok közös törekvése volt, hogy fehérnek adják el magukat, és valamennyien lenézték a feketéket. A rabszolgák, akiknek száma tízszeresen meghaladta a fehérekét és az affranchi-két együttvéve, nem számítottak, sem a népszámláskor, sem a gyarmatosok lelkiismeretében.
Persze Valmorainnek nem volt tanácsos teljesen távol tartania magát a grands blancs-októl, ezért olykor-olykor meglátogatott egy-egy családot Le Capban, az ültetvényéhez legközelebb eső városkában. Ilyen kiruccanások alkalmával megvásárolta a szükséges élelmiszereket, s ha nagyon muszáj volt, hát benézett a Gyarmati Gyűlésre, és üdvözölte a vele egyívásúakat, hogy ne feledjék el a nevét, de az üléseken nem vett részt. Ilyenkor a színházban megnézett egy-egy vígjátékot, betért a cocotte-ok – az éjszakai életet uraló francia, spanyol és kevert fajtájú, bővérű kurtizánok – vigalmaira, és kapcsolatba lépett kutatókkal és tudósokkal, akik más izgalmas helyszínre tartva, elidőztek a szigeten. Saint-Domingue nem vonzotta a látogatókat, de olykor azért felbukkantak páran, akik a természetet vagy az Antillák gazdaságát tanulmányozták, Valmorain pedig azzal a szándékkal hívta meg őket Saint-Lazare-ba, hogy még ha röpke időre is, de felidézhesse a párizsi éveiben folytatott magasröptű társalgás gyönyörűségét. Három évvel apja halála után büszkén mutogathatta nekik a birtokát, hiszen a szigeten található nyolcszáz ültetvény közül a legvirágzóbbá változtatta a beteg négerek és kiszáradt cukornádföldek birodalmát, megötszörözte az exportra szánt nyerscukortermést, valamint felállított egy lepárlóüzemet, ahol hordószámra készült a szokványosnál jóval finomabb rum. A látogatók egy-két hetet töltöttek a rusztikus faházban, élvezték a vidéki életet, s közelről tapasztalhatták meg a cukor mágikus találmányát. Lóháton ügettek a szélben ijesztően surrogó dús legelőkön át, fejükön a nap ellen védő szalmakalappal, s nagyokat szippantottak a karibi forró párás levegőből, mialatt a rabszolgák éles árnyékként vágták a nádat közvetlenül a föld felett, de nem sértették meg a töveket, biztosítva az újabb aratást. Messziről rovaroknak hitte volna őket az ember a tarka ültetvényeken, amelyek kétrét görnyesztették valamennyit. A kemény nádszárak megtisztítása, ahogy beaprították a fogazott gépekbe, kipréselték a sajtókban, s ahogy a mély rézüstökben forralták, míg csak sötét szirupot nem nyertek belőle, mindez csodás látványként hatott a városi emberek szemében, akik eleddig csak a kávé megédesítésére szolgáló fehér kristályszemeket látták. Ezek a látogatók beszámoltak Valmorainnek a számára mind távolabbi európai eseményekről, az új technológiai és tudományos felfedezésekről s a divatos filozófiai eszmékről. Apró ajtót nyitottak előtte a világra, s ajándékba hátrahagytak neki pár könyvet. Valmorain élvezte látogatói társaságát, de még inkább élvezte, amikor elmentek; nem szerette a tanúkat az életében, sem a birtokán. Az idegenek az utálat és a beteges kíváncsiság egyfajta elegyével szemlélték a rabszolgaságot, amit ő igazságos gazda lévén ellenségesnek érzett: ha tudnák, hogy bánnak más ültetvényesek a négereikkel, az ő oldalára állnának. Tisztában volt vele, hogy néhányuk a rabszolgafelszabadítás harcosaként tér vissza a civilizációba, arra is elszántan, hogy elutasítsa a cukorfogyasztást. Mielőtt megtelepedett a szigeten, őt is megdöbbentette volna a rabszolgaság, a részletek megismerése, de az apja sosem tért ki a témára. Most azonban, amikor több száz rabszolgája volt, megváltozott a dologról alkotott véleménye.
Az első években Toulouse Valmoraint lekötötte, hogy megmentse Saint-Lazare-t a pusztulástól, így aztán egyszer sem hagyta el a gyarmatot. Anyjával és húgaival elvesztette a kapcsolatot, eltekintve attól a néhány udvarias hangú levéltől, melyek csupán a hétköznapok és az egészség banális témáit érintették.
Kipróbált néhány Franciaországból hozott intézőt – a créole-okat korruptnak tartották –, de valamennyivel felsült: az egyiket halálra marta egy kígyó, a másik engedett a rum és az ágyasok csábításának, míg aztán érte nem jött a felesége, és minden apelláta nélkül magával vitte. Mostanában Prosper Cambrayjal próbálkozik, aki a gyarmaton élő többi szabad mulatthoz hasonlóan, három esztendőt szolgált a katonaságnál – a marechaussée soraiban –, ahol megtanulta tisztelni a törvényt, rendet tartani, beszedni az adót és üldözni a szökött rabszolgát. Cambraynak nem volt vagyona, nem voltak védelmezői, ezért arra a hálátlan feladatra adta a fejét, hogy az ellenséges dzsungelekben és meredek hegyekben, ahol az öszvér lépte sem volt biztonságos, négerek vadászatával keresse meg a kenyerét. A bőre sárga, himlőhelyektől tarkított, göndör haja rozsdaszínű, mindig dühös szeme zöldes színű volt, tiszta, lágy hangja vicces ellentétet képezett vad természetével és gyilkos termetével. Teljes szolgalelkűséget követelt meg a rabszolgáktól, de a fölötte állókkal szemben csúszómászóként viselkedett. Kezdetben fondorlatokkal igyekezett megnyerni Valmorain megbecsülését, de hamar rájött, hogy az eltérő fajta és társadalmi osztály szakadéka választja el őket egymástól. Valmorain jó fizetést kínált neki, lehetőséget adott, hogy éljen a hatalmával, s azzal kecsegtette, hogy intéző, a munkafelügyelők főnöke válhat belőle.
Neki magának pedig több ideje maradt az olvasásra, hogy elmenjen vadászni és elutazzon Le Capba. Megismerkedett Violette Boisier-val, a város legkapósabb cocotte-jával, egy szabad lánnyal, akit tisztának és egészségesnek tartottak, akinél a fehér külső mögött megbújt az afrikai örökség. Ővele legalább nem úgy végzi majd, mint az apja, a „spanyol nyavalyával” megfertőzött vérével.

A Kiadó engedélyével.