Főkép

Chuck Palahniuk amerikai író, akit a Harcosok klubja című regénye illetve az abból készült film emelt a kultikus szerzők közé, legutóbbi regényében pokoljárásra hívja olvasóit. Dante vagy dudás helyett azonban egy tizenhárom éves lány az, aki alászáll az alvilágba.
 
Madison Spencer milliárdos illetve celeb szülők gyermeke, akinek elvileg ugye mindene megvan, de sajátos elveket valló, exhippi, exdrogos, ex-stb. szüleitől fikarcnyi figyelmet és szeretetet nem kap, ráadásul kövér, nem szép, csak a könyvei a társai (Jane Austen és a Brontë nővérek a kedvencei), és csak pallérozott elméjére támaszkodhat. És úgy fest, a Pokolban jól jön az ilyesmi. Legalábbis a regény egy pontján Maddy olyat tesz, amit maga sem hisz el. Jó, valójában a regény számos pontján tesz olyat, de a történet egyes csavarjai talán még a legmegveszekedettebb Palahniuk rajongóknak is meglepetést okoznak majd. Mert ebben nagyon jó Chuck, a hirtelen váltásokban.
 
Számos egyéb jellemzője van az írásainak, amik itt egytől-egyig újra felvonulnak. Az ütősen egyszerű nyelvezet, a szállóigének való, sűrűn ismételt részek (pl.: „Ott vagy, Sátán? Itt Madison beszél.” – így kezdődik minden fejezet). Aztán a fogyasztói társadalom, az elbizakodott amerikai (és általában véve is a) fehér népesség butaságainak pellengérre állítása és ostorozása. A csak mérsékelten szavahihető szereplők és a halálos komolysággal leadott álinformációk alkalmazása. Na meg sok gyomorforgató, gusztustalan részlet, amiknek köszönhetően sokan képtelenek elolvasni a könyveit, pedig mindezek nála csak az alvó tömegek sokkolására szolgálnak, ébresztőül. De közben olyan brutális igazságokat ír le, hogy azokért megéri túltenni magunkat az olyan részeken, ahol pl. egy-egy kárhozott lélek valamely démon általi elfogyasztását, netán az Elvesztegetett Sperma Hatalmas Óceánját írja le…
 
Mindezek tetejébe Palahniuknál a Pokol, s különösen az, hogy mi alapján lehet oda bekerülni, erősen emlékeztet a keményvonalas katolikus/keresztény írók elképzeléseire, csak persze a vallásos dogmákat a saját hülyeségeivel keveri, ld. az említett óceánt, ami egyre terjeszkedik, különösen mióta feltalálták az internetes pornóoldalakat. Azt is megtudhatjuk tőle, hogy ha bizonyos csúnya szavakat a kelleténél többször mondunk ki (és egy egész életre vonatkoztatva bizony elég alacsony küszöbértékek vannak), akkor tutira mehetünk a Pokolra.
 
De a szórakoztatóan okos Maddy bebizonyítja, hogy a Pokolban sem kell mindennek úgy lennie, ahogy azt elképzeltük, hogy ha az ember használja az agyát, meg hajlandó cselekedni, akkor az is lehet jobb hely. Vagy nem. Majd kiderül. Mert, és ennél csúfabb poént nem tudok elképzelni Chucktól, azt írta a végére, hogy folytatása következik. Sírjak vagy nevessek?
 
Ez a kérdés amúgy csak a végén merült fel bennem, és addig annyit nevettem, mint egyik korábbi Palahniuk regényen sem, pedig nem feltétlenül komolyan veendő, vicces dolgok a korábbi műveiben is voltak. De valahol ez az egész regény egy popkulturális és irodalmi utalásokkal teli szatíra, amit legfeljebb azért nem neveznék a 21. századi Isteni színjátéknak vagy Gulliver utazásainak, mert az úgy hangzana, mintha ez lenne Chuck főműve, pedig nem. Írt ő ennél sokkal jobbat is.
 
Részlet a regényből