Robert Merle: Pallos és szerelem
Írta: Galgóczi Móni | 2012. 04. 29.
Hát ezt is megértük – eljutottunk a hosszúra nyúlt sorozat befejező részéig. Emlékeztetőül megemlítem, hogy eredetileg csupán hat kötetről volt szó, ám menet közben Merle úgy döntött, tovább írja családregényét. Ez a döntés vitatható, hiszen érezhető különbség van a könyvek között, ami nem csupán a középpontba állított Siorac férfiak eltérő sorsából adódik, hanem Merle is másként dolgozta fel választott témáját. Mindezek betetőzése a Pallos és szerelem című írása, amely kissé kaotikussá sikeredett. Mentségére szóljon, hogy a történet alapjául szolgáló évtizedek is zűrösek voltak, mert ugyan Richelieu ténykedésének eredményeként az ország belső és külső helyzete egyre szilárdabb lett, azért ez idő alatt súlyos veszteségek is érték Franciaországot: meghalt XIII. Lajos, és még ugyanabban az évben követi főminisztere, a bíboros is, kiskorú fia helyett pedig annak anyja, a spanyol származású Anna lesz a régens (emlékszünk, ő kevert az angol Buckingham herceggel), aki fia (a későbbi Napkirály) születése után vált igazi franciává.
Második hősünk és egy ideje elbeszélőnk, Pierre Emmanuel de Siorac pedig atyját gyászolja. A bánat, a házastársi hűségeskü és két gyermeke azonban nem gátolják meg abban, hogy titkos küldetésein a gyengébbik nem bájainak hódoljon. Ezen mondjuk nem csodálkozom, inkább az volt meglepetés, amikor esküvője után képes volt hónapokig nemet mondani a küldetései során megismert csábító özvegyeknek. Ez az erkölcsi szilárdság már a múlté, mondhatni ebben a könyvben mindent bepótol, sőt, talán még többet is. Mindazonáltal úgy érzem, Siorac ebben a megváltozott világban már nem találja helyét. Az egyre erősebb központi hatalomnak egyre kevésbé van szüksége tanácsadókra és kényes ügyekben eljáró nemesurakra. Az egyszemélyes államot megvalósító Napkirály árnyékában az efféle küldetéseknek örökre leáldozott.
Ráadásul a szerzőnek is problémái vannak ezzel az állapottal, amit a megszokottnál is gyakrabban előforduló kibeszélések jeleznek (amikor a mesélő Siorac történeten kívül cseveg és udvarol bájos női olvasójának, illetve ugyanezt teszi feleségével), amelyeket olvasva nem lehetünk biztosak benne, most a középkorban, vagy a XX. század végén vagyunk. Egyszóval a búcsú keserédesre sikerült, s mivel Merle időközben elhunyt, esély sincs a sorozat folytatására.
Második hősünk és egy ideje elbeszélőnk, Pierre Emmanuel de Siorac pedig atyját gyászolja. A bánat, a házastársi hűségeskü és két gyermeke azonban nem gátolják meg abban, hogy titkos küldetésein a gyengébbik nem bájainak hódoljon. Ezen mondjuk nem csodálkozom, inkább az volt meglepetés, amikor esküvője után képes volt hónapokig nemet mondani a küldetései során megismert csábító özvegyeknek. Ez az erkölcsi szilárdság már a múlté, mondhatni ebben a könyvben mindent bepótol, sőt, talán még többet is. Mindazonáltal úgy érzem, Siorac ebben a megváltozott világban már nem találja helyét. Az egyre erősebb központi hatalomnak egyre kevésbé van szüksége tanácsadókra és kényes ügyekben eljáró nemesurakra. Az egyszemélyes államot megvalósító Napkirály árnyékában az efféle küldetéseknek örökre leáldozott.
Ráadásul a szerzőnek is problémái vannak ezzel az állapottal, amit a megszokottnál is gyakrabban előforduló kibeszélések jeleznek (amikor a mesélő Siorac történeten kívül cseveg és udvarol bájos női olvasójának, illetve ugyanezt teszi feleségével), amelyeket olvasva nem lehetünk biztosak benne, most a középkorban, vagy a XX. század végén vagyunk. Egyszóval a búcsú keserédesre sikerült, s mivel Merle időközben elhunyt, esély sincs a sorozat folytatására.