FőképElgondolkodom néha, hogy vajon mitől függ az, hogy egy zenekar munkásságának követésébe mikor kapcsolódom be. Mert nem ritka, hogy a legelső daluk megjelenésétől kezdve követek egy zenekart, de az is megesik, hogy már elég régóta igen sikeresen működő, ismert és nem utolsósorban meglehetősen igényes muzsikát játszó bandákkal kapcsolatban valamiért mégsem engedek a kísértésnek. A kapcsolatom a Shinedownnal az utóbbi kategóriába sorolható…

Az amerikai csapat első két lemeze úgy ment el mellettem, mint a pinty (pedig a platina és az arany státuszt is elérték). Hallottam róluk, tisztában voltam a létezésükkel, de hiányzott az a kis plusz, hogy beleássam magam a dolgaikba, míg bele nem futottam a 2008-as, The Sound Of Madness korong felvezető kislemezébe, a „Devour”-ba, ugyanis a dal szélvész lendülete leterített, rabul ejtett, és éreztem, hogy innentől kezdve vége az ellenállásnak…

Nem volt kérdés, hogy a multi-platina harmadik lemezt rögvest beszerezzem, majd onnan haladtam visszafelé. Gyanítom, nem lehettem egyedül ezzel a tevékenységgel, ugyanis a banda az előző kiadványával végérvényesen belépett a felső ligába, és a már korábban meghódított amerikai piac után elterjedt a hírük a világ többi részén is és mindenhol egyre népszerűbbek és sikeresebbek lettek. Ebben nélkülözhetetlen szerepe volt a keserédes „Second Chance” című szerzeményük frenetikus sikerének, amely szinte mindenhol térdre kényszerítette a rádiókat és meghódította a játszási listákat. (Ezúton is fogadják őszinte „gratulációmat” a honi kereskedelmi rádiók zenei szerkesztői, akiknek volt szívük figyelmen kívül hagyni a dalt és nem bevezetni azt a magyar közízlésbe, és helyette inkább a sok megszokott szemetet tolták a hallójáratokba.)

Tekintve, hogy én is a nagy áttörést hozó lemeznek köszönhetően figyeltem fel a zenekarra, kicsit tartottam attól, hogy a sikerek hullámait meglovagolva csupa „Second Chance”-szel lesz tele ez az album. Kételyeim azonban gyorsan tovaszálltak, ugyanis a kezdés szöges ellentéte a feltételezésemnek: az „Adrenaline” pont olyan, mint a címe, a felvezető kislemezben („Bully”) pedig tényleg csak minimálisan vesznek vissza a lendületből és továbbra is a zúzásé a főszerep. Ez utóbbi dal máris kezdi meghódítani a rocklistákat.



A címadónál azért már gondoltak a csapat lágyabb zenéit kedvelő rajongóira is, a „Unity” pedig nagyjából ugyanez, annyi különbséggel, hogy itt vonósokat is bevetnek. Az ehhez hasonló „emeldmagasbaakezedhogyrádtaláljunkéstuddhogynemvagyegyedül” típusú szövegek nekem már kicsit elcsépeltnek hatnak, de nyilván nem én vagyok a mérce, így a dal biztosan sokaknak tetszeni fog. Eleinte magával a számmal sem kötöttem szorosabb barátságot, de a harmadik-negyedik nekifutásra egymásra találtunk.



Szerencsére a zenekar is érezhette, hogy még egy lírai számmal leülne a lemez, ezért újra rálépnek a torzítópedálra és a morcos „Enemies”-zel újra felpörgetik a hangulatot. Az „I’m Not Alright” érdekes és ötletes hangszerelését (fúvósok) mindenképp érdemes kiemelni, bár nekem eleinte kicsit vásárinak, lakodalmasnak hatott, de elég hamar revideálnom kellett az álláspontomat. Az énektéma és a mondanivaló alapján akár egy ballada is lehetne, de a banda becsületére legyen mondva, hogy végül inkább egy elég húzós darabot faragtak belőle. A könyörtelen tempójú, dühös, ellenvetést nem tűrő „Nowhere Kids” egyből hanyatt vágott, abszolút csúcspont, mint ahogy az ezt követő „Miracle” is. Ha utóbbit szánják majd a későbbiekben kislemezre, szerintem simán lehet belőle egy „Second Chance” szintű siker. (Igazság szerint szinte bármelyik dalukból csinálhatnak single-t, óriási rádióssláger-potenciál van bennük.) Egyedül azt sajnálom ezzel a szerzeménnyel kapcsolatban, hogy a végén a dal eleji gitártémát nem pengetik el még egyszer levezető gyanánt. Persze nem véletlenül nem én adok el milliószámra lemezeket vagy vagyok világhírű producer, úgyhogy elképzelhető, hogy mégiscsak úgy jó ez, ahogy ők csinálták.

Egyetlen dal van a lemezen, amit általában átléptetek, az „I’ll Follow You”. Kicsit azt érzem rajta, hogy a „Call Me” sikerét szeretnék vele megismételni, és amolyan kötelező jellegű, némileg hatásvadász szám lett belőle. Persze gyönyörű a hangulata, megható, zongora, vonósok stb., és Brent Smith énekes tényleg óriásit alakít benne, de valahogy mégsem érzek késztetést az újbóli vagy állandó hallgatásra.

A drámai és málházós „For My Sake” megint a jobb szerzemények közé tartozik. Amennyiben valaki azt gondolta volna, hogy nem lehet überelni a tempót, és a srácok már nem tudnak semmi olyannal előrukkolni, amit a lemezen eddig ne tettek volna, annak kellemes meglepetést okozhat a „My Name (Wearing Me Out)”. A keleties témával induló dal igazi ugrálós, csápolós koncertkedvenccé válhat. Hiába énekli egészen meggyőzően Brent, hogy „it’s over now”, ez esetben ne higgyünk neki, mert még hátravan a záródal…

Nem meglepő, hogy az album végére egy lassú dalt tesznek a zenekarok, és ebbe a sorba kezd beállni a Shinedown is. Bármennyire is hátborzongató és jó a „Through The Ghost”, azért az előző zárással, a „Call Me”-vel nem tudja felvenni a versenyt. A világért sem szeretném lekicsinyelni a dal érdemeit, mert vannak neki, inkább arról van szó, hogy a zenekar legutóbb túlságosan magasra helyezte a lécet.

Érdemes újfent kiemelni az énekes, Brent Smith teljesítményét. Hatalmasakat énekel a dalokban, viszi a hátán a produkciót, de természetesen mit sem érne mindez, ha a hangszeresek nem „tennének alá” ennyire igényes és minőségi alapot. Ahhoz pedig, hogy a végeredmény ennyire tökéletes legyen, kellett a csúcsproducer, Rob Cavallo is, aki már az előző lemezen is dolgozott a csapattal, de olyan előadók és bandák albumain is tevékenykedett, mint a Green Day, Avril Lavigne, a My Chemical Romance vagy éppen Adam Lambert.

A lemezzel kapcsolatos legfrissebb hírek szerint Amerikában a Billboard összesített albumeladási listáján majdnem felért a dobogóra, ugyanis több mint százezer példányban talált gazdára a megjelenés utáni első héten. Ez több mint kétszerese az előző, óriási sikerű The Sound Of Madness albumnak, amely azóta már platinalemez lett, úgyhogy bőven akad ok a pezsgők durrogtatására a csapat háza táján. És ha azt is figyelembe vesszük, hogy Madonna és Lionel Richie egy-egy visszatérő albuma, valamint a több mint egy éve kirobbanthatatlan Adele előzi csak meg őket, akkor még inkább elgondolkodhatunk azon, hogy mennyire is iratkozhatott be a legjobbak közé a Shinedown…

Összegzés
Amitől eddig tarthatott a Nickelback, az most bekövetkezett, ugyanis megérkezett a nyakukra a Shinedown. Persze a kanadaiaknak van néhány év előnyük nemzetközileg, de nem lennék meglepve, ha az amerikaiak nem is olyan sokára beérnék, netán túl is szárnyalnák őket. Ez itt bizony dallamos, rádióbarát, húzós modern rock megfelelő mennyiségű lírai pillanattal – méghozzá a legjobbik fajtából.

Az együttes tagjai:
Brent Smith - ének
Zach Myers - gitár, vokál
Barry Kerch - dob, ütős hangszerek
Eric Bass - basszusgitár, zongora, vokál

A lemezen elhangzó számok listája:
1. Adrenaline
2. Bully
3. Amaryllis
4. Unity
5. Enemies
6. I`m Not Alright
7. Nowhere Kids
8. Miracle
9. I`ll Follow You
10. For My Sake
11. My Name (Wearing Me Out)
12. Through the Ghost

Diszkográfia:
Leave a Whisper (2003)
Us and Them (2005)
The Sound of Madness (2008)
Somewhere in the Stratosphere (koncert cd/dvd) (2011)
Amaryllis (2012)