Főkép Gyerekkoromban sehogy sem értettem, miféle irányelv vagy szabály megtestesítője lehet a Normafa, míg nagybátyám fel nem világosított, hogy a budapesti sí- és szánkóparadicsomnál álló bükköt egy híres opera hősnőjéről nevezték el. Aztán, mivel a közvetlen környezetemben senki nem hallgatott rendszeresen operát, a Norma még sokáig terra incognita maradt számomra, és legjobb esetben is néhány áriát hallottam belőle, szerzője, Vincenzo Bellini pályájáról pedig lényegében a mai napig csupán homályos és erősen töredékes képet sikerült kialakítanom.
 
A Világhíres operák sorozatban megjelent kötetből azonban most rengeteg hasznos információra tettem szert úgy a komponistáról, mint méltán híres és nagy hatású operájáról, amely – mint ahogy az hozzávetőlegesen a 19. század első évtizedeivel kezdődően szinte minden valóban újító szellemű zenedrámáról elmondható – nem aratott túlzott sikert sem a milánói Scala-beli ősbemutatón, sem a magyarországi premieren. Igaz, ez utóbbi, viszonylagos bukás oka elsősorban az előadók felkészületlensége, s nem maga a zene volt.
 
Sokkal inkább meglepett a rengeteg hasonlóság Bellini és Wolfgang Amadeus Mozart karrierje között, hiszen mindketten zenészfamíliából kerültek ki, és csodagyerekként, egészen fiatalon komponálták első műveiket, ahogy mindketten idő előtt, alig harmincegynéhány évesen távoztak az élők sorából, ráadásul egyaránt egészségüket alattomosan aláásó, súlyos betegség miatt. A párhuzamok persze ezzel véget is érnek, mivel Bellini hatása az utókorra ugyan jelentősnek számított (még Wagner is elismerően nyilatkozott műveiről), a kora romantika mégsem feltétlenül az opera műfajának virágkoraként írta be magát a művészetek történetébe.
 
A Norma például megtartotta az olasz opera hagyományos formáit, aminek következtében mindvégig zárt számokból (mindenekelőtt zenekari kíséretes recitativókból, áriákból, kórusokból) áll, és ami újításnak számít benne, az mindössze a francia operának az érzelmek átélhető kifejezését és a tiszta deklamációt hangsúlyozó törekvése volt. Norma „Casta diva” kezdetű kavatinája ennek ellenére (bár az sem kizárt, hogy pontosan ezért) a 19. század egyik legnépszerűbb áriája maradt, és Montserrat Cabballé előadásában meghallgatva e számot, egyáltalán nem tűnhet kétségesnek, miért.
 
A CD-mellékleten hallható felvétel egyik legerősebb pontja éppen a katalán szopránénekesnő, aki képes kellő drámai erővel előadni a szerepet, és a rendkívüli technikai kihívást jelentő énekszólamhoz szükséges hangi adottságokkal is rendelkezik, vagyis azon kevesek egyike, akik tökéletesen alkalmasak Norma megformálására mind színpadon, mind hangfelvételen. Rajta kívül a Bécsi Opera hatalmas presztízsnek örvendő zenekara és Riccardo Muti neve is garancia arra, hogy elsőrangú, szélsőségektől mentes előadásban hallhassuk a bel canto hagyományait továbbvivő 19. századi olasz zenedráma művészetének egyik kiemelkedő darabját.
 
Előadók:
Montserrat Caballé – szoprán (Norma)
Carlo Cossutta – tenor (Pollione)
Fiorenza Cossotto – mezzoszoprán (Adalgisa)
Luigi Roni – basszus (Oroveso)
Czeslawa Slania – szoprán (Clotilde)
Ewald Aichberber – tenor (Flavio)
 
Chor und Orchester der Wiener Staatsoper
Riccardo Muti – karmester
 
A CD-mellékleten elhangzó részletek:
1. Pollione áriája az I. felvonásból – Meco all’altar di Venere
2. Recitativo – Sediziose voci
3. Norma kavatinája – Casta diva
4. Norma kabalettája az I. felvonásból – Ah! Bello a me ritorna
5. Norma és Adalgisa kettőse az I. felvonásból – Oh, rimenbranza
6. Jelenet az I. felvonásból – Ma, di l’amato giovene
7. Jelenet az első felvonásból – Oh non tremare
8. Hármas és az I felvonás fináléja – Oh di qual sei tu vittima… Perfido!... Or basti!
9. Norma áriája és jelenet a II. felvonásból – Dormono entrambe
10. Jelenet a II. felvonásból – Mi chiami, oh Norma?
11. Norma és Adalgisa kettőse a II. felvonásból – Deh! Con te!
12. Norma és Adalgisa kettőse a II. felvonásból – Mira, o Norma
13. Harci induló – Guerra, guerra
14. Norma és Pollione kettőse a II. felvonásból – In mia man
15. Jelenet az utolsó képből – Qual cuor tradisti
16. Zárójelenet – Deh! Non volerli vittime