FőképKedvezményes vásárlás:



Azt gondolhatnánk, a költők általában a legjobb fordítók – ki más lenne alkalmasabb a maga nyelvén, a legnagyobb nívón idegen szavak zenéjét megszólaltatni, ha nem a költő, akinek az anyanyelv amúgy is zenél. Holott talán neki van a legnehezebb dolga – saját kiküzdött költőmagával kell az idegen nyelven alkotó pályatárs hiteles megőrzéséért megvívnia. Nem is gondolnánk, a fülünkbe mászó szófüzérek mekkora hányada ferdítés inkább, afféle más verse által inspirált saját-verse a fordítónak; ahol is a forrás és produktum közt olykor meglehetősen laza a kapcsolat. Új nyelven a szavak egymásutánja által megnyíló asszociációs játéktér kicserélődése és a formába rejtett zene gyakori átalakulta a vers-hangulatot szándéktól függetlenül is hajlítja más irányba – sokan ezért gondolják úgy: nem is lehet mást tenni, csak ferdíteni. Költő-fordítók produktumai nem egyszer magyarul úgy remekművek, hogy az „eredetijükhöz” valójában meglepően kevés köti őket.
 
Weöresre mindez alig vonatkozik. Költők költője, kivételes ékköve költészetünk csodáktól hemzsegő, gazdag kincsesházának – de alig is akad még valaki, aki ekkora alázattal, ennyire magafeledten rendelte volna alá magát az idegen költő-akaratnak, megőrizve ahol csak lehet a formát, a hallgatható vers-zene vázszerkezetét; de ahol csak lehetett, a vers sajátos hangulati tér-érzeteit is, a költemény által nyíló kultúra-látványt. A fordítás valójában kultúra-közi kommunikáció, s akkor sikerül a legjobban, ha a számunkra idegen gondolkodásmód hidege is megcsap a versből, vagy a magunk világképét megkérdőjelező forró energiák, az idegen kultúra másféle „hőérzete”. Kortársak esetében is nagy lehet a kultúrák közti szellemi távolság, hát még ha az idő mélységes árkait is át kell ugornia a fordítónak, ha a másféle kultúra régmúltját, a klasszikusait kell fordítani. A Helikon kiadó által oly sok szeretettel gondozott Weöres-életműkiadás egybegyűjtött műfordításainak első kötete épp ilyen időben és térben is távoli kultúra-klasszikusok gyűjteménye – kínaiak, indiaiak, perzsák; a költőnek oly kedves kelet alkotóinak versei sorjáznak a lapokon.
 
Persze nagy kérdés, e gazdagságból mennyit tárt volna elénk a költő önmagától, ha a dogmatizmust és sematizmust hirdető kultúrpolitika az ötvenes években nem zárja el a fordításon kívül minden mástól. A rendszer megkövetelte a dicsőítő kórusba tagolódást, amire Weöres alapvetően apolitikus alkat lévén alkalmatlan volt. Az asztalfióknak íráson túl elérhető szakmai feladataként, s - mivel ’51 után állása se lehetett - egyetlen jövedelemforrásaként is csak a fordítás maradt a számára. Hallatlan mennyiségben tolmácsolt számos nyelv és időszak költészetéből, egy olyan korban, amikor azt is meghatározták, kitől és mit fordíthat; épp ezért megdöbbentő, mennyire nem venni észre, melyik munka volt a szívügye és melyik letudandó penzum – még ha sejtjük is, hogy Mao Cen Tungot, vagy Ho Si Minh-t, a diktátorokat nem lehetett akkora élmény magyarra ültetni, mint mondjuk Po Csü-jit, ez a fordításokon alig érződik.
 
Az köztudott, hogy Weöres Sándort mélyen megérintette a Kelet, hogy talán az egyetlen maradéktalan ellenpéldája a hiedelemnek, miszerint idegen kultúra földjébe nem lehet mélyen gyökeret ereszteni. Ennek ellenére sem birtokolta például a kínai nyelvet, főleg nem annak sok ezer éves változásaival együtt. Ilyenkor a fordító jobbára közvetítő nyelvek és nyersfordítások alapján dolgozik. Kosztolányi Dezső a maga kínai válogatását angolból magyarította, Illyés franciából dolgozta át a Kínai Szelence címmel megjelent kötetet. Weöres is szívesen tájékozódott az általa ismert nyelveken, de dolgozni jobbára nyersfordításokból dolgozott, igénybe véve a kínai egyetemeken diplomát szerző új sinológusnemzedék – elsősorban Tőkei Ferenc – segítségét. Felmérhetetlen jelentősége volt a kettejük munkakapcsolata folyamán egyfajta nem túl gyakori oda-vissza hatásnak fordító és nyersfordító között – Tőkei rengeteg költőt és verset ajánlhatott Weöres Sándor figyelmébe, mivel szinte példaszerűen fordítják végig évezredek legjelentősebb gyűjteményeit és alkotóit a kínai költészetből, gyakorlatilag alig hagyva ki jelentős alkotót vagy időszakot. Eközben ahol csak lehet mélységesen tiszteletben tartják az eredeti versmértékeket, ilyen értelemben egyedülállót alkotva. S végül Tőkei – „hithű” kommunista lévén – mintegy lektorálhatta is a kiválasztott művek átdolgozásait, képviselve azokat a kultúrpolitika felé. 
 
A kötetben a kínai költészet mellett helyet kaptak még mongol, vietnami, szanszkrit és perzsa magyarítások is. Ha fel akarjuk mérni, mekkora zsenije volt a fordításnak Weöres, elég, ha a gyűjteményben továbblapozva belepillantunk India regekincsének a költő által átültetett gazdagságába. Vekerdi József nyersfordításait használva Weöres Sándor a szanszkrit líra érzékibb, sűrűbb versi világát gyökeresen más költői eszközökkel építi fel, mint a kínait. S ugyanez igaz a perzsa költészetre – a teljesen eltérő átlényegülés. A személyes kedvenceim mégis a szani és mongol népballadák, regék; érzésem szerint a költő ezekben oldódik a legmélyebben a fordítóba, itt nincs szükség az alázatra, mert Weöres Sándor e regékben van maradéktalanul otthon. Abban a ráció előtti állapotban, amely nem kényszerít szétválasztani és elnevezni, amely ránézvést egyszerű, szinte csak ráolvasás – valójában legalább annyira összetett, mint a világ, amire ráolvas.
 
Ha valaki tájékozódni akar kultúrák gyökérzetéről, vagy csak eltölteni egy kellemes estét dallal és borral, ahogyan az egykori kínaiak szerették tenni; ez a kötet alkalmas rá. Mondjuk bort sajnos nem csomagol hozzá a kiadó, de versszerető emberként szinte csak ezt kifogásolhattam ebben a példaszerűen igényes kiadványban. Ha nagyon kukacos kedvemben volnék, még hozzátenném: egy összefoglaló jellegű, nem túl hosszú tanulmány igazán elfért volna a kötet végén, hiszen a téma alapos ismerői közül nem egy ma is itt jár köztünk. Remélem sokan kézbe veszik majd e kötetet – ha szereted a verset, és felütöd, akkor jó darabig biztosan nem ereszt.