FőképFülszöveg:
David Herbert Lawrence (1885-1930) angol író nevét a magyar olvasók zöme első hallásra a "Lady Chatterley szeretője" című erotikus regényével kapcsolja össze, pedig sokféle műfajban megmutatta ragyogó tehetségét. Számos regény, novella, vers, színpadi mű, esszé, fordítás maradt fenn utána. Írásai a modern kor és iparosodás elembertelenítő hatásainak alapos vizsgálatáról tanúskodnak. Kemény kritikái miatt hivatalosan körözték, cenzúrázták és félreértették, emiatt önkéntes száműzetésbe vonult.
A "Tövis a testben" című válogatás elbeszélései 1904 és 1914 között születtek. Hősei sokfélék. Van köztük arisztokrata tiszt, aki végzetes leszámolásba hajszolja tisztiszolgáját, félelmeivel viaskodó, ösztöneit szabadjára engedő katona, önmagát alárendelő, de függetlenségét védő bányász, rangkórságban szenvedő tiszteletes, önfeladó vagy az érzelmeit vállaló fiatal nő.
Vér, láng, sötétség - ezek azok a drámai erejű hívószavak, amelyek vezérmotívumként az itt összeválogatott elbeszélések többségében is jelen vannak. Beleillenek abba a különleges kifejezésmódba, amellyel Lawrence az értelem és az ösztönök egyensúlyra törekvő összefonódását hirdette. És amelynek köszönhetően erőteljes, összetett érzelemvilágú, látomásos elbeszélések születtek tollából.

Részlet a regényből:
A porosz tiszt

1
Pirkadat óta már több mint tizenöt mérföldet meneteltek a fehéren izzó úton, az itt-ott felbukkanó facsoportok csupán egy pillanatra adtak árnyat, aztán újra ki kellett lépni a vakító fénybe. Az út mindkét oldalán szélesen elnyúló, lapos völgy izzott a forróságtól; haragoszöld rozs-, zsenge búzatáblák, barna szántóföldek, kaszálók és sötét fenyőligetek váltakoztak lomha ritmusban a szikrázó ég alatt. Előttük méltóságteljes csendben és fakókéken álltak a hegyek, rajtuk szelíden csillogott a hó a távoli levegőben. Az ezred rendületlenül menetelt a hegyek felé rozstáblák, kaszálók és az országutat kétfelől szegélyező, göcsörtös gyümölcsfák között. A sötétre pörkölődött rozsból fullasztó meleg áradt, a hegyek egyre közelebb kerültek és kivehetőbbé váltak. A katonák lába belefőtt a bakancsba, hajuk átizzadt a sisak alatt, a hátizsák többé már nem égette a vállukat, inkább hűtötte, bizsergette.
Ő is csak ment némán, a szemközti hegyeket bámulta, ahogy a földből kiemelkedve a magasba merednek és ott állnak barázdáltan, föld és ég között, a ködösen kéklő csúcsok puha hóval telt repedései fölött már a mennyben.
Most szinte alig fájt a járás. Induláskor elhatározta, hogy nem biceg. Az első lépések után majdnem rosszul lett, az első mérföld megtétele közben sziszegve szedte a levegőt, és homlokát kiverte a hideg verejték. Aztán kijárta magából a fájdalmat. Hiszen csak jelentéktelen zúzódás az egész! Miután reggel fölkelt, megnézte a combja hátulján lévő mély sebeket. Reggel megtette az első lépést, és azóta nem feledkezett meg róluk, és még most is égető szorítást érzett a mellkasában, ahogy a fájdalommal küszködve, keményen tartotta magát. Hiába lélegzett, nem kapott elég levegőt. Mégis csaknem könnyedén haladt.
Hajnalban a százados remegő kézzel fogta a kávéscsészéjét: a tisztiszolgájának feltűnt újra. Aztán látta a jó kiállású századost lóháton, ahogy elöl a tanyaháznál fordul egyet; jól festett világoskék, skarlátvörös parolis egyenruhájában, csillogó jelvényes fekete sisakkal a fején, karddal az oldalán. Selymes pejlováról vastagon, sötét patakokban folyt a verejték. A tisztiszolga érezte az összetartozást ezzel a hirtelen mozgású lovassal, akit árnyékként követett, némán, sorsszerűen, a tiszt átkától sújtva. De a tiszt is szüntelenül hallotta a mögötte menetelő katonák, köztük a tisztiszolga lábdobogását.
A magas, negyven körüli, őszülő halántékú százados jó kötésű férfi, a legjobb lovasok közé számított a környéken. Tisztiszolgája, akinek le kellett dörzsölnie a testét, mindig megcsodálta kidolgozott combizmait.
Egyébként a tisztiszolga aligha figyelte meg jobban a tisztet, mint saját magát. Ritkán látta a gazdája arcát: nemigen nézett rá. A századosnak vörösesbarna, erős szálú haja volt, amelyet hátul fölnyírva viselt. Rövid bajuszát is sörtésre nyíratta telt, erőszakos szája fölött. Arca sovány volt, mélyen barázdált. Talán éppen ezektől a kemény vonásoktól lett még vonzóbb, összeráncolt homlokának ingerültsége pedig olyan ember benyomását keltette, aki örökös harcban áll az élettel. Világoskék szeme mindig hideg szikrákat szórva villant ki dús, szőkés szemöldöke alól.
Porosz arisztokrata volt, dölyfös, arrogáns. Anyja azonban lengyel grófi családban született. Fiatalkorában tetemes kártyaadósságba verte magát, amivel derékba törte katonai karrierjét, így nem vitte többre a gyalogsági századosi rangnál. Nem házasodott meg: a rangja miatt nemigen engedhette meg magának a nősülést, és nem akadt nő sem, akit szívesen elvett volna. Ideje nagy részét lovaglással töltötte – a lóversenyeken néha maga ülte meg valamelyik ménjét –, vagy a tiszti klubban. Időnként kerített magának szeretőt. De minden ilyen alkalom után úgy tért vissza a szolgálatba, hogy még felhősebb volt a homloka, a tekintete meg mogorvább, haragosabb, mint valaha. Katonáival viszont szenvtelenül bánt, bár felébredt benne az ördög, ha úgy adódott, de ilyenkor inkább csak féltek tőle, nem utálták. Elfogadták olyannak, amilyen.
A tisztiszolgájával eleinte ridegen, igazságosan és közömbösen bánt: semmiségekből nem csinált nagy ügyet. Így aztán a legény valójában semmit sem tudott a gazdájáról, csak azt, milyen parancsokat ad, és hogyan kell neki engedelmeskedni. Ez elég egyszerűnek látszott. Később azonban fokozatosan megváltozott minden.
A tisztiszolga huszonkét év körüli, középmagas, arányos testalkatú, barna bőrű fiú volt izmos, erőteljes végtagokkal, ritkás, fekete legénybajusszal. Mindent együttvéve valami melegség és fiatalság vette körül egész lényét. Határozott szemöldöke alól sötét, kifejezéstelen szemmel nézett a világra, mint aki sosem gondolkodik, csak az érzékszervein keresztül észleli az életet, és ösztöneitől vezérelve cselekszik.
A tiszt idővel egyre inkább érzékelte tisztiszolgája fiatal, életteli, öntudatlan jelenlétét. Ha éppen kiszolgálta a legény, ő nem tudott szabadulni személyének hatásától. Mintha meleg tűz járta volna át az idősebb férfi feszült, merev, szinte élettelenné váló testét. A tiszt figyelmét fölkeltette a fiúból, a fiatalságából, a mozdulataiból áradó fesztelen szabadság és teljesség. Ez felingerelte a poroszt. Nem kívánta, hogy a szolgája öntsön bele életerőt. Persze bármikor leválthatta volna ezt az embert, de nem tette. Egy idő múltán egyre ritkábban nézett egyenesen a tisztiszolgájára, inkább elfordította a fejét, mintha látni sem akarná. De amint a fiú kötelességszerűen tenni-venni kezdett a helyiségben, az idősebb férfi szemmel tartotta, és lopva figyelte izmos, fiatal vállának mozdulatait a kék egyenruha alatt, a nyaka hajlását. És ez is ingerelte. Ha látta a legény fiatal, lebarnult, szép parasztkezét, amint megfogja a cipót vagy a borosüveget, a százados megtelt gyűlölettel és haraggal. Nem mintha a fiú ügyetlen lett volna: inkább az az öntudatlan, zsigeri magabiztosság ingerelte fel annyira a tisztet, amellyel úgy mozgott, mint a szabadon élő, fiatal állatok.
Egyszer, amikor felborult egy borosüveg, és a terítőre kifolyt a vörösbor, a tiszt káromkodva talpra ugrott, és szeme, amely kék villámokat szórt, egy pillanatra elkapta összezavarodott tisztiszolgája tekintetét. A fiatalember megrémült. Úgy érezte, valami egyre mélyebbre hasít bele a lelkébe, ahol eddig nem ment végbe ehhez hasonló. Elképedt, lebénult tőle. Mostanáig őrzött természetes sértetlensége megcsorbult, és valami szorongás költözött a lelkébe. Ettől kezdve különös, tisztázatlan érzés férkőzött a két férfi közé.
A tisztiszolga ezután félt találkozni a gazdájával. Tudat alatt emlékezett azokra az acélkék szemekre, a haragosan összevont szemöldökökre, és nem kívánt ilyesmit látni még egyszer. Inkább elnézett a gazdája mellett, kerülte őt, ha tehette. Volt benne egy kis félsz, és alig várta, hogy három hónap múlva, amikor letelik a szolgálati ideje, leszerelhessen. Egyre jobban feszélyezte a százados jelenléte, és még nála is erősebben kívánta, hogy meghagyják szolgai minőségének semlegességében.
Már több mint egy éve állt a százados szolgálatában, tudta, mi a kötelessége. Nem esett nehezére eleget tenni a feladatnak, egyszerűen magától értetődőnek tartotta. Tudomásul vette a századost meg a parancsait, akár a napot vagy az esőt, és ugyanilyen természetességgel szolgált. De kívülálló maradt.
Tudta, ha mostantól személyes kapcsolatra kényszerül a gazdájával, olyan lesz, mint a csapdába esett vad, és ebből muszáj kiszabadulnia.
A fiatal katona létezése nyomot hagyott a tiszt megcsontosodott fegyelmezettségén, és zavarba hozta, felkavarta legbensőbb énjét. De finom, hosszú kezű, pallérozott úriember létére csak nem fogja megengedni, hogy egy ilyen feldúlja a lelke nyugalmát! Bár heves indulatok feszítették, ő mindig uralkodott magán. Persze előfordult olykor párbaj, dühkitörés is a katonák előtt. Tudatában volt, hogy bármelyik pillanatban elszabadulhatnak az indulatai, de híven a szolgálat szelleméhez, keményen tartotta magát. Ez a fiatal katona meg láthatóan úgy él, ahogy a természete diktálja, minden mozdulatában önmagát adja, aminek megvan az önfeledt öröme, amilyet a szabadon élő vadállat érezhet. És ez egyre jobban ingerelte a tisztet.
A százados, minden igyekezete ellenére, képtelen volt visszanyerni a tisztiszolgája iránti közönyösségét. Ahogy békén hagyni sem bírta. Bár nem akarta, minden lépését követte, pattogó parancsokat osztogatott, és amennyire csak lehetett, igyekezett minden idejét lefoglalni. Néha váratlanul iszonyú haraggal támadt a legényére, durván ráförmedt. A katona ilyenkor magába zárkózott, úgy tett, mint aki hallótávolságon kívülre került, és komor, vöröslő képpel várta, hogy elvonuljon a vihar. A szavak sosem hatoltak el a tudatáig, önvédelemből érzéketlenné vált gazdája érzéseivel és indulataival szemben.
A bal hüvelykujján, az ízületnél hosszú, mély forradás futott végig. A századost már régóta nem hagyta nyugodni, valamit tudni akart róla. Hiszen a durva, csúnya heg csak nem tűnt el a fiatal, barna kézről. Végül nem tartóztatta magát. Egy nap, amikor a tisztiszolga az asztalterítő ráncait simítgatta éppen, gazdája odaszögezte hüvelykujját egy ceruzával, és megkérdezte:
– Ezt hogyan szerezte?
A katona összerezzent, aztán haptákba vágta magát.
– Fejszével, Herr Hauptmann – felelte.
A százados bővebb magyarázatot várt. Hiába. A tisztiszolga tovább végezte a dolgát. Az idősebb férfit elöntötte a méreg. A legénye semmibe vette! Másnap minden akaraterejére szüksége volt, hogy ne nézzen a heges hüvelykujjra. Legszívesebben megragadta volna és… Felforrt benne a vér.
Tudta, tisztiszolgája hamarosan leszerel, és boldog lesz. Eddig a katonának még csak sikerült elkerülnie a gazdáját. A százados azonban a végtelenségig ingerült lett. Ha a szolgája távol volt, nem lelte a helyét, ha pedig megjelent, ő elgyötört tekintettel bámulta. Gyűlölte a sötét, kifejezéstelen szeme fölött ívelő szép, szabályos, fekete szemöldököt, felbőszítette az arányos végtagok fesztelen mozgása, amelyet a katonai fegyelem sem tett merevvé. Nyers lett, kíméletlenül durva és bántó, tele gúnnyal és megvetéssel. A fiatal katona pedig még szótlanabb és kifejezéstelenebb.
– Milyen barom nemzette magát, hogy nem tud a szemembe nézni? Egyenesen rám nézzen, ha magához beszélek!
A katona rávetette sötét szemét, de a tekintete üres maradt: csak meredten bámult, hogy minél kevesebbet lásson, de anélkül is észlelte a gazdája szeme kékjét, hogy elkapta volna a pillantását. Az idősebb férfi elsápadt, vörösesszőke szemöldöke összerándult, és színtelen hangon kiadta a parancsot.
Egyszer egy vastag katonai kesztyűvel belevágott a tisztiszolgája arcába. És akkor legalább elégtételt kapott, amikor a fekete szempár hirtelen összevillant az övével: szalma lobban fel így, ha tűzre dobják. Ő pedig megborzongva, gúnyosan fölnevetett.
Már csak két hónap volt hátra. A fiú ösztönösen védekezett: úgy szolgálta a tisztet, mint valami elvont tekintélyt, nem embert. Önvédelemből került minden személyes kapcsolatot, még a vak gyűlöletet is. De hiába igyekezett, a gyűlölet csak nőtt benne, válaszul a tiszt szeszélyeire. Persze egyelőre elnyomta magában. Majd szembenéz vele, miután leszerel. Élénk, közlékeny természetének köszönhetően sok barátja volt. Arra gondolt, micsoda nagyszerű cimborák. Pedig nem maradt senkije, noha még maga sem tudott róla. És most ez a magány is elmélyült. Így telik majd egész hátralévő katonaideje. A tiszt ingerlékenysége pedig nemegyszer rögeszmés őrjöngésbe csapott, és a fiú komolyan megrémült tőle.
A katonának volt egy kedvese, egy egyszerű, független lány a hegyekből. Találkozgattak, nagyokat hallgatva sétáltak. A fiú nem azért járt a lányhoz, hogy beszélgessen vele, hanem hogy átkarolja, érezze fizikai közelségét. Megkönnyebbült tőle, sikerült megfeledkeznie a századosról, és megnyugodott, ha a lányt szorosan magához ölelhette. A lány kimondatlanul is az övé volt. Szerették egymást.
A százados is észrevette ezt, és szinte megveszekedett tőle. Esténként sokáig lefoglalta a fiút, és örömét lelte abban, ahogy a tisztiszolga arca egyre borúsabb lesz. Ha a két férfi tekintete találkozott, a fiatalember szemében elszánt dac és makacsság tükröződött, az idősebbikében meg gúnyos megvetés.
A tiszt semmi pénzért nem vallotta volna be magának eluralkodó szenvedélyét. Nem akart tudni arról, hogy mást is érez a tisztiszolgája iránt, mint az ostoba, fafejű szolgának kijáró haragot. Így kellő önigazolást talált hát hétköznapinak vélt viselkedésére, és hagyta, hogy a dolgok változatlanul folytatódjanak. Az idegei azonban lassanként felőrlődtek. Az lett a vége, hogy egyszer a nadrágszíj végével belecsapott a tisztiszolga arcába. Látván, hogy a fiú hátraugrik, a fájdalomtól könnybe lábad a szeme és a száján kiserked a vér, a tiszt megborzongott a kéjes örömtől, de egyúttal a szégyentől is.
Azelőtt sosem fordult elő vele ilyesmi, ismerte be magában. Ez a legény felbőszíti az embert. Az ő idegei pedig teljesen szétzilálódtak. Néhány napra elment valahova egy nő társaságában.
A kiruccanásból az élvezet megcsúfolása lett. Valójában nem is kívánta a nőt, de ott maradt vele addig, ameddig eredetileg tervezte. Majd amikor letelt az idő, visszajött, ingerülten, meggyötörve, megalázva. Egész este lovagolt, és csak vacsoraidőre ért haza. A legényét nem találta ott. A tiszt leült, finom, arisztokratikus kezét az asztalra fektetve, moccanás nélkül várt, és úgy érezte, elemészti magát.
Aztán végre megérkezett a tisztiszolga. A férfi elnézte az izmos, könnyed, fiatal testet, a szép ívű szemöldököt, a dús fekete hajat. Az elmúlt egy hét alatt a szolga visszanyerte régi erejét. A tisztnek megvonaglott a keze, mintha őrült lángok égetnék belülről. A fiatal katona feszes vigyázzban állt, némán, bezárkózva.
Vacsora közben egyetlen szó sem hangzott el. A tisztiszolga azonban izgatottnak tűnt, ügyetlenül csörömpölt az edényekkel.
– Talán siet valahova? – törte meg a csendet a százados a legénye elszánt, igyekvő arcát fürkészve.
Nem kapott választ.
– Válaszolna a kérdésemre? – csattant fel a tiszt hangja.
– Parancsára, uram! – vágta rá a tisztiszolga egy halom mély katonai tányérral egyensúlyozva. A százados kivárt, majd ráemelve tekintetét még egyszer megkérdezte:
– Siet valahova?
– Igenis, uram – hangzott a válasz, és villámcsapásként futott végig a századoson.
– Miért?
– Elmennék, uram.
– Ma este szükségem lesz magára.
Tétova csend állt be, a százados furcsán megdermedt.
– Parancsára, uram – hallatszott végül a szolga elfojtott torokhangja.
– És holnap este is szükségem lesz magára. Ahogy minden estéjét foglaltnak tekintheti, hacsak nem adok engedélyt a kimaradásra.
Összezárultak az ajkak a legénybajusz alatt.
– Igen, uram – válaszolta, ahogy a szája megnyílt egy pillanatra.
Megint az ajtó felé tartott.
– És mit keres a füle mögött egy ceruza?
A legény elbizonytalanodott, de aztán szó nélkül kiment a szobából. Miután odakint halomba rakta az edényeket, kihúzta a ceruzacsonkot a füle mögül, és a zsebébe csúsztatta. Korábban verset másolt vele a kedvesének szánt születésnapi üdvözlőkártyára. Aztán visszament, hogy befejezze az asztal leszedését. A tisztnek kíváncsian rátapadt a szeme, a szája sarkában sürgető mosoly bujkált.
– No mit keres a füle mögött az a ceruza? – kérdezte.
A fiú mindkét kezét teleszedte edényekkel. A gazdája a nagy, zöld kályha közelében állt, arcán csúfondáros kis mosoly, álla fölszegve. A fiatal katona ránézett, és a szívét elfutotta a forróság. Mintha megvakult volna. Válasz helyett döbbenten az ajtó felé indult. Ahogy kint lehajolt, hogy letegye az edényeket, rúgás érte hátulról. A halomnyi edény megindult lefelé a lépcsőn, ő épp hogy megkapaszkodott a lépcsőkorlátban. Miközben megpróbált fölegyenesedni, még egy rúgás érte, aztán még egy, és tehetetlenül megint neki kellett támaszkodnia a korlátnak. A gazdája gyorsan bement a szobába, és magára csukta az ajtót. A lépcső aljáról a cselédlány kárörvendő képpel nézte az edények közt végzett pusztítást.
A tisztnek összevissza vert a szíve. Töltött magának egy pohár bort, egy részét kiloccsantotta a padlóra, a többit felhajtotta, háttal nekidőlve a hideg, zöld kályhának. Hallotta, ahogy az embere összeszedi a cserepeket a lépcsőről. Fakó arccal várt, mintha részeg lenne. A tisztiszolga ismét bejött. A századosnak megsajdult a szíve a gyönyörűségtől, látva, hogy a legény összezavarodott, és a fájdalomtól alig áll a lábán.
– Schöner! – mondta.
Beletelt némi időbe, mire a katona haptákba vágta magát.
– Parancsára, uram!
Ott állt a százados előtt a szívszorító legénybajuszával meg a sötét márványhoz hasonló homlokán finoman kirajzolódó szemöldökével.
– Kérdeztem valamit.
– Igenis, uram.
A tiszt hangja metszően rideg lett.
– Miért tűzött ceruzát a füle mögé?
A tisztiszolgának újra összeszorult a szíve, és nem kapott levegőt. Sötét, merev tekintettel nézte a századost, szinte megigézve. És csak állt ott, mint akit odacövekeltek, öntudatlanul. A százados szeme ismét gonoszul felvillant, és megemelte a lábát.
– Én… nem emlékszem…, uram – szólalt meg elfúló hangon a katona a százados kéken csillogó szemébe nézve.
– Mire kellett az magának?
A tiszt látta, hogyan hullámzik a fiatal férfi mellkasa, mert nehezére esett kipréselni magából a szót.
– Írtam.
– Mit írt?
A katona megint végigmérte tetőtől talpig. A százados hallotta kínlódó zihálását. A kék szemek újra elevenen felcsillantak. A tisztiszolga egy szót sem tudott kipréselni száraz torkán. A százados arca egyszerre széles mosolyra gyúlt, akár a láng, majd erős rúgás érte a katona combját. A fiatal férfi megtántorodott. Arcából kiszökött a vér, két sötét szeme tágra nyílt.
– Nos mit? – kérdezte a tiszt.
A legénynek kiszáradt a szája, és a nyelve mintha taplóhoz dörzsölődött volna, úgy mozgott benne. Megköszörülte a torkát. A százados lába újból rúgásra emelkedett. A tisztiszolga megdermedt.
– Valami verset, uram – mondta reszelős, felismerhetetlen hangon.
– Verset? Mifélét? – kérdezte a százados fanyalgó mosollyal.
Újabb torokköszörülés hallatszott. A századosnak nagyot dobbant a szíve, de csak állt, hirtelen fáradtnak, elgyötörtnek érezve magát.
– A szeretőmnek – szólalt meg a recsegő, nem is emberi hang.
– Ó! – A százados elfordult. – Leszedheti az asztalt.
Némi krákogás, reszelős nyökögés után a legény végül rosszul artikulálva válaszolt:
– Igenis, uram.
A fiatal katona kiment: öregnek látszott, nehézkesen járt. A tiszt magára maradt, de mindent megtett, hogy ne kelljen gondolkodnia. Az ösztönei azt súgták, hogy nem szabad gondolkodnia. Hatalmas szenvedély dúlt benne, és kiélése élvezettel töltötte el. Később azonban valami szörnyű kínnal megroppant odabent, aztán minden a visszájára fordult, az élvezet gyötrelemmé vált. Egy órán át csak állt mozdulatlanul, zavaros érzések káoszában, dermedten, hogy tudata üres maradjon, és agya ne fogadjon be semmit. Így tartotta magát, míg túl nem jutott a nehezén, aztán inni kezdett, és ivott az öntudatlan részegségig, végül álomba zuhant. Reggel úgy ébredt, mint akit egész lelkében megrázó csapás ért. De győzött, hiszen nem tudatosult benne, mit tett valójában. Kirekesztette az agyából, mélyen elásta valahova az ösztöneivel együtt, a tudatos ember számára hozzáférhetetlenül. Gyengének érezte magát, de csak a másnaposságtól, és ami történt, felidézhetetlenül homályba borult. Sikerült elérnie, hogy a szenvedélytől való megrészegülésére semmi se emlékeztesse. És amikor a tisztiszolga behozta neki a reggeli kávét, a százados pontosan ugyanolyan volt, mint előző nap. Elutasította az előző napi esetet – azt is tagadta, hogy egyáltalán megtörtént –, és nem is sikertelenül. Ő nem tett ilyesmit, az nem ő volt. Ha mégis történt valami, annak csak egy ostoba, engedetlen szolga lehet az oka.
A legény egész este kábultan támolygott. Szomjúság gyötörte, ivott hát egy kis sört, de nem sokat, az alkoholtól újra érzékelt mindent, és azt nem bírta elviselni. Kába volt, lényének kilenctized része nem működött. Nyomorék módjára csak vánszorgott. Ha csak a rúgásokra gondolt, rosszul lett; ha eszébe jutottak az újabb rúgásokat kilátásba helyező fenyegetések, elgyengült, forrósággal telt meg a szíve. És levegő után kapkodott, ha csak arra az egy rúgásra gondolt, amelyet megkapott. Ki kellett mondania: „a szeretőmnek”. Még sírni sem volt kedve, annyira kimerült. A szája kissé nyitva volt, mint egy szerencsétlen idiótáé. Tompának, törődöttnek érezte magát. Ténferegve végezte a dolgát, kínlódva, lassan, ügyetlenül, a kefe majd’ kiesett a kezéből, ha pedig megpihent, nehezen gyűjtött erőt ahhoz, hogy újra megmozduljon. Az álla, a végtagjai ellankadtak, elzsibbadtak, és nagyon fáradt volt. Amikor végre ágyba került és tompa álomba zuhant, az sem volt könnyű alvás, inkább bódulat, és nyomasztó éjszakáját olykor bevilágították a gyötrelem villámai is.
Reggel hadgyakorlatra készültek. A tisztiszolga már a trombitaszóra ébren volt. Sajgó melle, kiszáradt torka, a nem szűnő rosszullét keserves érzése gyorsan kiűzte szeméből az álmot, és nem maradt utána más, csak tompa kábulat. Nem kellett rágondolnia, tudta jól, mi történt. Mint ahogy azt is tudta, hogy új napra virradt, várnak rá a napi teendők. A sötétség utolsó foszlányai is elenyésztek a helyiségben. Meg kell mozdítania megtört testét, indulnia kell. Olyan fiatal volt még, olyan kevés baj érte mostanáig, hogy összezavarodott. Azt kívánta, bárcsak éjszaka lenne még, hogy csöndben feküdhessen a sötétség oltalmában. De semmi sem állíthatja meg az új nap beköszöntét, semmi sem kímélheti meg őt attól, hogy fölkeljen, fölnyergelje a százados lovát, és elkészítse neki a kávét. Ez elkerülhetetlenül így történik. De talán mégsem, gondolta aztán. Mindegy, őt úgysem hagynák békén. Muszáj fölkelni, bevinni a kávét a századosnak. Kába volt, nem nagyon tudott gondolkodni. Csak annyit értett meg, hogy elkerülhetetlen – elkerülhetetlen, bármeddig fekszik is itt fásultan.
Végül erőt vett magán, ezen a tehetetlen tömegen, és fölkelt. Minden mozdulathoz iszonyú akaraterőre volt szüksége. Elveszettnek, bódultnak, gyengének érezte magát. Heves fájdalmában bele kellett kapaszkodnia az ágyba. Megnézte a combját, látta a sötétlő zúzódásokat a barna bőrön, és tudta, ha rányomná az ujját valamelyik zúzódásra, nyomban elájulna. Nem akart elájulni – nem akarta, hogy bárki tudjon a bajáról. Soha nem szabad megtudnia senkinek. Ez csak kettejükre tartozik: rá meg a századosra. Mintha csak ketten maradtak volna a világon: ő és a százados.
Végül lassan, mozdulataival takarékoskodva felöltözött, és nagy nehezen elindult. Minden homályosnak tűnt, csak az nem, amit éppen a kezébe vett, de sikerült mindennel végeznie. A fájdalom felébresztette eltompult érzékeit. De a legrosszabb még hátra volt. Fogta a tálcát, majd fölment vele a százados szobájába. A tiszt sápadtan és komoran ült az asztalnál. A tisztiszolga tisztelgett, miközben úgy érezte, nem is létezik. Egy ideig csak állt mozdulatlanul, mintha valóban megsemmisült volna – aztán összeszedte magát, akkor meg a százados kezdett elbizonytalanodni, valószerűtlenné válni, és a fiatalembernek nagyot dobbant a szíve. Végre belekapaszkodhatott valamibe: ha a százados nem létezik, akkor ő tovább élhet. De amikor látta a százados reszkető kezét, amint a kávéscsészét tartja, úgy hitte, minden összeomlik. Úgy távozott, mintha ő maga hullana szét darabjaira. Amikor aztán a százados lóhátról osztogatta a parancsait, a legénye pedig ott állt előtte puskával meg a hátizsákkal, émelyegve a fájdalomtól, úgy vélte, jobb lenne becsukni a szemét – igen, be kellene csukni a szemét, hogy ne lásson semmit. Később a menetelés tartós gyötrelme meg a torkát kiszárító szomjúság erősítette meg benne az egyetlen, mélyből fakadó szándékot: meg akar menekülni.

A Kiadó engedélyével.