Főkép

Meglehetősen sok mindennel foglalkoztál életedben. Hogyan illeszkedik a műfordítás a többi tevékenységhez?

 

Négy évtizedes fordítói pályám első felében, pontosan húsz éven át nehezebben, utána pontosan húsz évig könnyebben illeszkedett. 1972 és 1992 között ugyanis egyfolytában munkakönyves állásban voltam, különféle szerkesztőségekben és másfajta területeken. Napközben a munkahelyemen, este otthon a fordításokon dolgoztam. Egyszer összeszámoltam: pontosan húszféle pénzkereső foglalkozást űztem életemben – ebből a fordítás csak az egyik. Voltam újságíró és fotós, nyomdai büfés és hanglemezgyári menedzser, énekes és basszusgitáros, rejtvényszerkesztő és karikaturista, terveztem könyvet, hanglemezborítót és számítógépes játékokat, volt zenés sorozatom a Magyar Rádióban, rendeztem szinkront, írtam majdnem száz dalszöveget – és mindezek mellett, ha fordítói munkával bíztak meg, azt is elvállaltam.
 
Körülbelül mostanában van a huszadik évfordulója annak, hogy „csak” fordítással foglalkozom. Persze most sem kizárólagosan, hiszen például apró karcolatokat írok a Hócipőnek, ritkábban más lapoknak is – hogy a külföldi szerzők gondolatai ki ne szorítsák a sajátjaimat.
 

Egyáltalán, mi késztetett arra, hogy idegen nyelvű szövegeket magyarra tegyél át?

 

Sorsszerűen történt, mint számtalan más dolog is az életemben. Tízéves voltam 1957-ben, amikor gyerekeknek szóló képregényfüzetek kerültek a kezembe – alighanem segélycsomagban érkezhettek a tengeren túlról. Egy zsebszótár és a 14 éves bátyám angol nyelvtankönyve segítségével lefordítottam magamnak Miki egér és Donald kacsa történeteit. Módszeresen, aprólékosan. Senki sem kérte, hogy ezt tegyem, és az eredmény később sem érdekelt senkit: a magam örömére csináltam.
 
Mi volt az első megjelent fordítás, amelyet a neved alatt közöltek?

 

Stephen Leacock egy humoreszkjét fordítottam le, talán 16 évesen, és a Rákóczi gimnázium iskolaújságja publikálta. A kötetben megjelent munkáim közül a legelső ugyancsak humoreszk volt. A véletlenek hihetetlen összjátéka kellett ehhez is.
 
A Váci utcában volt egy idegen nyelvű könyvesbolt, átellenben a bölcsészkarral, amelynek hallgatója voltam. A hatvanas évek végén, másodéves koromban valami csoda folytán felbukkant ott John Lennon első két kötetének egybekötött Penguin-féle kiadása, és – még nagyobb csoda – volt a zsebemben 160 forint, hogy megvegyem. Vegyes tartalmú könyv volt ez, versek, prózai írások és rajzok is voltak benne. Kiválasztottam a leghosszabb szöveget, amely bruttó (tehát képekkel együtt) nyolc könyvoldal terjedelmű lehetett, és körülbelül negyed év alatt lefordítottam. Ez lett a címe: Anne Duffield példátlan ecsete. Erre a huszonkét éves koromban készült fordításra máig sokan emlékeznek, ismerek olyat is, aki fejből tudja idézni, mert a szöveg különleges nyelvi akrobatamutatványokat követelt. Irodalomtanárom, Géher István beajánlotta a fordítást az Európa kiadónál, ahol egy évi tétovázás után végül is beszerkesztették az Égtájak című antológia 1971-es kötetébe. Még akkor is egyetemi hallgató voltam, de nagyon büszke hallgató.
 
Voltak tanítómestereid, olyan fordítók vagy szerkesztők, akik terelgettek a pályádon, vagy akiket esetleg példaképnek tekintettél?

 

Már a Lennon-fordítás előtt eljártam Benedek Marcell műfordítói szemináriumára – sajnos nem sokáig, mert még csak másodéves voltam, amikor az agg mester meghalt. (Otthonában tartotta a foglalkozásokat, a kertben többször alkalmam volt találkozni Karinthy Gáborral, aki élete végéig Benedekék villájában lakott.) Ezután szinte minden átmenet nélkül „profivá” váltam, az Európánál már egészen korán, még az egyetemi évek alatt szerkesztői, fordítói munkákkal bíztak meg. Teljesen zöldfülűként kezdtem és a magam kárán tanultam a szakmát; talán csak Borbás Mária látott el olykor tanácsokkal – a kiadónál ő gondozta a fordításaim kéziratait.
 
Az újságoknál eltöltött időszakban foglalkoztál fordítással, vagy kizárólag szerkesztőként és publicistaként működtél közre a lapszámok létrehozásában?

 

Rengeteget fordítottam az Interpress Magazin és a Playboy szerkesztőjeként is, a legtöbbször ez a leggyorsabb megoldás, és persze a legolcsóbb is, mert ilyenkor az ember önmagának nem utal honoráriumot. Ezzel szemben igen jól fizetett a hetvenes években a Black and Decker kéziszerszámok használati útmutatójának fordítása. Kiadói munkám éppen nem lévén ezt is elvállaltam, nagy élvezettel csináltam, és rengeteget tanultam közben. Ma is tudom például, hogy mondják angolul a négysebességes ütvefúróhoz való tokmánykulcsot.
 
A szerkesztői és újságírói munka mennyiben segített, ha segített, a fordításban?

 

Inkább ellenkező irányú hatás érvényesült: a fordítói gyakorlat segített a szövegek szerkesztésében. Mire egy angol mondat magyarul papírra kerül, a fordító számtalan más verziót is lejátszik a fejében. Aztán, amikor mások magyar szövegével kell dolgoznia, működésbe lépnek ezek a begyakorlott mechanizmusok, és a segítségére sietnek. A ma élő költők közül Fodor Ákos a kedvencem; az ő Gyakorlatok című versében találtam meg a szerkesztői hitvallásomat:

 

segíts mindennek

olyannak lennie, mint

amilyen úgyis

 

Valójában korábban voltam szerkesztő, mint fordító. Már jóval a Donald kacsás képregények előtt így énekeltem a gyerekdalt: „Kiskacsa fürdik fekete tóba, anyjához készül látogatóba” – mert éreztem, hogy ez jobb, mint az, hogy Lengyelországba. Faggattak, de nem tudtam elmagyarázni, hogy miért változtatom meg a szöveget, mert még nem ismertem azt a szót, hogy rím.

 

Miután bevallottan ennyire szereted a költészetet, ráadásul dalszövegeket is írtál, hogyhogy elsősorban mégis inkább a prózafordítás mellett döntöttél?

 

Amikor az Alice Tükörországban fordításán dolgoztam, még nagyon a kezdetén jártam a pályának. Éreztem, hogy erőmet meghaladná, ha a csavaros nyelvezetű, tótágast álló logikájú prózai szöveg mellett még a kötetben található versekkel is meg kellene birkóznom. A Móra kiadó ajánlotta Tótfalusi Istvánt, aki bravúrosan ültette át a verseket, köztük a legendás Gruffacsórt, a halandzsaversek leghíresebbikét. Ekkor elkönyveltem, hogy verset nem tudok fordítani, és ez az önkép azóta is megmaradt, hiszen prózai munkám folyamatosan volt. Nemrég viszont egy rutinos kolléga megkért, hogy fordítsam le a kedvéért Robert Browning Hamilton egy nyolcsoros versét. (Figyelem, nem a nagy Robert Browningról van szó, ez másik költő!) Habozás nélkül megtettem, meg is jelent a regénybe ágyazva… Úgyhogy szerezhetek még magamnak is meglepetést e téren.

 

A számítógépekkel hogyan kerültél kapcsolatba?

 

Egy jó barátomnál megláttam egy Sinclair ZX81-es kis masinát, és azonnal megéreztem, hogy ezzel egy új világ nyílt meg előttem. Nem sokkal később már főállású komputerjáték-tervező voltam: akkoriban a britek és a magyarok voltak a játékpiac vezéralakjai, programozóink a mai szemmel nézve kezdetleges Commodore 64-es gépekkel csodákra voltak képesek. A 80-as évek közepétől a fordításaimat is Commodore-on, Easy Script szövegszerkesztővel készítettem. Egyike voltam a legelsőknek, akik a könyvkiadóknak floppylemezen adták le kézirataikat.

 

Sosem érezted úgy, hogy a számítógépek iránti rajongásod olyan fontos alkotók szellemi társává tesz, mint például Douglas Adams vagy Stephen Fry?

 

Ez nem rajongás. Szeretem a számítógépemet, miként régebben a Tintenkuli töltőtollat, amelynek hegye a kézírásomhoz kopott. A komputer a 80-as évek közepe óta a megélhetésem eszköze, nagyjából tudom, hogy mikor mi történik a belsejében; olykor még alkatrészt is cserélek benne, ha muszáj. Ápolom, karbantartom, de nem humanizálom, nem misztifikálom – a kapcsolatunk korrekt.

 

A technikát, elsősorban az internetet mily mértékben veszed igénybe a fordításhoz?

 

A pályám legelején hozzászoktam, hogy minden adatnak utánanézzek, munka közben referenciakönyvekkel, szótárakkal bástyáztam körül magam. Nemrégiben viszont a könyvespolc előtt állva azt vettem észre, hogy szokatlan érzés szótárt venni a kezembe. Ma már majdnem mindennek az interneten nézek utána. Rengeteg kitűnő szótár, enciklopédia lelőhelyét gyűjtöttem össze tizenöt év alatt, amióta a netet használom.

 

Meglehetősen sok humoros művet fordítottál, többek között Wodehouse-t, Gerald Durrellt, Mark Twaint, Kiplinget, Leacockot. Az ő szövegeik találtak meg téged, vagy inkább te kerested őket?

 

Gyerekkorom óta a humor bűvöletében éltem; említettem, hogy már a gimnázium, majd az egyetem padsoraiban is humoreszkek fordításával foglalkoztam. A Lennon-humoreszk és az utána következő néhány munkám hatására olyan embernek könyveltek el, akire vidám szövegeket rá lehet bízni, és a kiadók attól kezdve bizonyos mértékig támaszkodtak is rám ilyen szempontból. Nem kellett keresnem: az ölembe hullottak ezek a munkák. E percben is Mark Twaint fordítok; sajnos az illendőnél is sokkal lassabban haladok vele, nagyon megdolgoztat a kétszeresen is archaikus szöveg – de élvezem.

 

Lewis Carroll mekkora kihívást jelentett?

 

Szerencsémre ez a munka, az Alice Tükörországban fordítása még huszonéves zöldfülű koromban talált meg, ezért nem érzékeltem, milyen veszedelmesen vékony jégen korcsolyázom. Alig két-három könyv fordításán voltam túl, de úgy éreztem, mindenre képes vagyok. Folytatása, második kötete ez a kultikus rangra emelkedett, Alice Csodaországban című mesének, amelyet Kosztolányi Dezső fordított magyarra. Elolvastam és a kezem ügyében tartottam az ő szövegét – de attól kezdve Alice-t ugyanolyan feladatnak tekintettem, mint az előzőeket. Nem jelentett külön stresszt, hogy legendás hírű művel dolgozom. Munka volt, el kellett végezni, a tőlem telhető legjobban. Valószínűleg sikerült, mert négy-öt újabb kiadása is megjelent.

 

A. A. Milne esetében Karinthy Frigyes magyar szövegét kellett modernizálnod. Miért volt szükség erre, és munka közben inkább nyomasztott vagy ösztökélt, hogy fordítóként-átdolgozóként egy ilyen klasszikussal egy sorban szerepel majd a neved?

 

Erre hosszú választ kell adnom. Az életem egyik refrénje, hogy minduntalan korábbi nagy pályatársak lábnyomaiba kellett lépnem. Már a legelső önálló könyv, amelynek fordítását az Európa rám bízta, Gerald Durrell Madarak, vadak, rokonok című kötete, közvetlen folytatása volt a Családom és egyéb állatfajták című, nagy sikerű regénynek. Ezt az utóbbit Sárközi Márta fordította, Molnár Ferenc lánya, a Válasz nagy hírű szerkesztője, Horváth Ádám és Sárközi Mátyás édesanyja. Az ő nyomdokain kellett haladnom a magam megoldásaival, egyszerre idomulva a szerzőhöz és előző fordítójához.

 

Nem sokkal ezután következett az Alice Tükörországban:ez pontosan ugyanígy folytatása az Alice Csodaországban című mesekönyvnek, amelyet Kosztolányi ültetett át magyarra. Tőle kellett átvennem a stafétabotot. Nemrégiben pedig a nálunk jóformán szent szövegként tisztelt Micimackó folytatását, David Benedictus könyvét fordítottam le a Móra kiadó megbízásából. Akkor már tudtam, hogy Milne meséjét Karinthy Frigyes neve alatt a nővére, a bolondos nyelvzseni, Emília, vagyis Mici fordította, de ez nem nehezítette, nem is könnyítette meg a munkámat. Olyan fordítást adtam ki a kezemből, amilyenre képes voltam.

 

Évtizedekkel korábban meggyűlt már a bajom Karinthyék egy másik Milne-fordításával; a Micsoda négy nap című bájos krimi magyar szövegét kellett az eredetihez igazítanom, mert az Európa újra ki akarta adni, és tudták, hogy a fordítás nem üti meg a mértéket. Elszörnyedtem, mert az eredetiből hosszú passzusok hiányoztak, Mici néni a kicsit nehezebb részeknél teljesen mást írt, mint a szerző; némelyik mondatot nem is írta végig, hanem a végét egyszerűen kipontozta… Gyakorlatilag újra kellett fordítanom az egészet. Karinthyék műfordítói teljesítménye nem ébresztett bennem tiszteletet. Persze abban a korban a fordítók iránt sokkal csekélyebb követelményeket támasztottak, ez is igaz.

 

Ezek szerint akár azt is ki lehetne jelenteni, hogy Magyarországon fejlődött a fordítás mint művészet?

 

Igen. Azután pedig visszafejlődött. A két világháború között roppant mennyiségű, nagyrészt elfogadhatatlan színvonalú fordítás jelent meg. A tömegtermelés olyan tempót diktált, hogy csak kevesen, a legnagyobbak értek rá a szöveg minőségével pepecselni. Aztán a működő szocializmus évtizedei alatt a fordítói szakma óriási fejlődésen ment keresztül. A háború előtti állapotokhoz képest nagyon kevés könyvkiadó volt életben, sokkal kevesebb könyv jelent meg, egy-egy mű több kézen ment át. A szűkös kínálat lehetővé tette, hogy a termék jó minőségű legyen. Amikor elkezdtem a pályát, ez a korszak még javában tartott. A korosztályom igényességre nevelődött. A rendszerváltás óta azonban folyamatosan, meredeken hanyatlik a szakma, hiszen megint tömegtermelés zajlik. Kezdetben bosszankodtam ezen, ma már csak tudomásul veszem. Vonnegut szavaival: így megy ez.

 

Az olyan misztikus, vallásos ihletettségű könyvek, mint Kahlil Gibran A prófétája csupán kitérőt jelentettek, vagy valóban érdeklődsz is a téma iránt?

 

A 90-es években sorozatban kaptam a New Age vonulatába tartozó munkákat, ezek egyike volt Gibran költőien szép szövege: az egyetlen könyv, amelyet kiadói szerződés nélkül, a magam szakállára kezdtem el fordítani. Mire elkészültem vele, már volt kiadói érdeklődés, még abban az évben meg is jelent. Aztán sorra követték a többiek, nem is tudnám mindet felsorolni. Természetes, hogy hatottak rám, például a Jane Roberts neve alatt megjelent két mű, a Seth megszólal és a Seth könyve alaposan átformálta a világszemléletemet – de ennek részletes megbeszélése szétfeszítené ennek az interjúnak a kereteit.

 

Nemrégiben jelent meg egy Vonnegut-fordításod, a Vámpéterek, foma és nagybömbök. Vonnegut szellemisége mennyire áll közel hozzád?

 

Az ő hangját nehezen találtam meg, eleinte többször is át kellett dolgoznom a szöveget, mielőtt a szokásos munkatempóval tudtam volna haladni a munkával. Ez arra mutat, hogy Vonnegut rádióállomására az én átjátszó adóm nem volt ráhangolva. A vevőkészülékem persze igen: olvasóként mindig nagyon szerettem a műveit. Ő a fekete humor mestere (önmagáról azt írta: keserű bevonattal látja el a cukordrazsét), engem pedig a humor minden válfaja érdekel.

 

Kik voltak azok, akiket különösen kedveltél mint fordító, és miért?

 

Tízéves korom óta rajongója vagyok P. G. Wodehouse írásművészetének. A háború előtt jó néhány könyve megjelent Magyarországon, aztán hosszú kényszerszünet után 1957-ben a Magvető újra kiadta a Forduljon Psmithhez című regényét, Devecseriné Guthi Erzsébet briliáns fordításában. Sokkal később, de mégis e könyv hatására, már néhány sikeresen megoldott könyvkiadói feladat után elhatároztam, hogy megpróbálom újra életre kelteni Wodehouse kultuszát. Az Európa kiadó nagy fájdalmamra elzárkózott ettől, ezért az első Wodehouse-fordításomat a Móra adta ki, erre már az Európának is megjött hozzá a kedve, és egyik Wodehouse-könyvet a másik után fordíttatta velem. Az ötödik vagy hatodik után egy kolléga megkérdezte, nem unom-e még. Nemmel válaszoltam, és lefordítottam még tízet. Nincs annál jobb érzés, mint amikor elolvasom, amit tegnap fordítottam, és hangosan fölnevetek… Wodehouse-on kívül egyetlen szerző sem tudta ezt megadni nekem.

 

Ki az, akit mindenképp szeretnél még lefordítani?

 

Régebben nagyon szerettem volna Woody Allen és Douglas Adams szövegeivel foglalkozni, de egyik sem adatott meg. Mostanra már nem maradt ilyen vágyam. Fordítottam Lennont és McCartneyt (ő is írt mesekönyvet), lefordítottam Bob Dylan, Tony Curtis, Roger Moore önéletrajzát, a Nobel-díjas Richard Feynman emlékiratait… Az évtizedek során három-négy igazi remekművel dolgozhattam… Telhetetlenség lenne, ha még többre vágynék.

 

Ha valamiért felhagynál, fel kellene hagynod a fordítással, mivel foglalkoznál a legszívesebben?

 

Mindazzal, amiről életem során fokozatosan leszoktam. Zenével, rajzzal, fotózással, számítógépes animációval. Újra elővenném a gitárt. Játszanék a macskákkal. Nézném a felhőket.

 

Fotó: Bella Dóra