Főkép Nem kevés könyvet olvastam már életemben, de egyik sem volt rám ilyen hatással. Igazából már hetekkel ezelőtt befejeztem az olvasást, de képtelen voltam szavakba önteni mindazt, amit kiváltott belőlem. Csak ültem, néztem magam elé, és vártam, hogy képes legyek újra lélegezni, érezni, gondolkodni. Perceken, órákon, napokon, heteken át vártam, hogy az árnyak, melyek előszivárogtak a lapokról, végre továbbálljanak, de csak nem akartak. Aztán a döbbenet távozott, maga mögött hagyva azt a mélységesen nyomasztó hangulatot, ami azóta is velem van, és szinte beborít, mint egy nyirkos, hideg takaró. Most úgy érzem, soha többé nem leszek képes újra felmelegedni…
 
Pedig én csupán egy skandináv pszichokrimit szerettem volna olvasni, hiszen a borító ennek ígéretével kecsegtetett, ám valami egészen mást kaptam – mélylélektani drámát, melyben a szerző lassan, előre megfontolt szándékkal és különös kegyetlenséggel bontja le az emberi lelket rejtő rétegeket, egyiket a másik után, míg végül el nem jutunk a véres és nyers valósághoz, és rá nem döbbenünk, hogy ami elénk tárul, az teljesen és tökéletesen romlott, hazug és álszent. A szereplők életének és történetének megismerése során arra a következtetésre jutunk, hogy senki nincs, aki különb lenne a többinél, hiszen mindannyian gyenge, félelmekkel terhelt emberek, akiknek az erkölcsi és morális világképe is vitatható, bár kifelé egészen másmilyennek mutatják magukat.
 
Talán Gerda az egyetlen, akiben felpislákol egy parányi fény, de sajnos a többiek lelkéből előkúszó árnyak ezt is maguk alá gyűrik. Persze ez az aprócska fénypont kevés ahhoz, hogy más szemmel nézzünk rá, hiszen bűnös, akár a többiek, ám ő legalább a halálával szabadjára engedi az évtizedek óta elzárt igazságot, és azon túl, hogy értelmet ad az egész történetnek, megpróbálja a maga módján helyreállítani a világ egyensúlyát. Arról azonban még ő sem tehet, hogy a felszínre kerülő titkok – természetükből eredően – nem megnyugvást, hanem még az eddigieknél is nagyobb pusztulást hoznak. Mintha csak az apokalipszis lovasai vágtatnának át a szereplők, és egyben az emberek életén…
 
Karin Alvtegen nem foglal állást, nem ítélkezik, csupán egyszerű krónikásként meséli el a történetet, így lehetőséget ad nekünk arra, hogy miközben külső nézőpontból szemléljük a szereplők sorsának alakulását, elgondolkodjunk saját életünkről – az elvekről, melyek szerint felépítettük azt, a tetteinkről, melyek nem csupán a mi, de a környezetünkben élő emberek sorsát is alakították, és az önként vállalt, vagy külső hatásra felvett szerepeinkről, melyek segítenek elrejtőzni mások elől. De vajon elbújhatunk-e önmagunk elől? És vajon jobbak vagyunk-e, mint az Árnyak szereplői, akik akkor sem képesek megváltozni, amikor minden összedőlni látszik?
 
Részlet a regényből