Főkép

A sorozat előző részéről (A világ szeme I-II.) már írtam korábban, ezért nem vesztegetem a szót az előzmények ismertetésére. Az 1948-ban született Robert Jordan Amerikában élt és alkotott. Olyan regényeket írt, melyek megfelelnek az olvasók igényeinek. Mire is gondolok? Biztosan előfordult már mindenkivel, hogy nem volt kedve letenni az éppen olvasott könyvet, mert megigézte a történet, s a szerző látomásának befogadása közben nem foglalkozott azzal, hogy mennyi a pontos idő és reggel korán csörög a vekker.

Ez egyébként joggal elvárt követelmény minden terjedelmesebb fantasy írással szemben. Megfelelő hosszúságú legyen, hogy az olvasó figyelmét ne csupán egy röpke pillanatra ragadja meg, jusson idő az alapos álmodozásra. Természetesen számos, szintén fontos szempontot fel lehet még sorolni: ne csupán a cselekmény legyen hangsúlyos a történetben, hanem a helyszínek is, mégpedig olyan részletességgel kidolgozva, hogy bárki el tudja azokat képzelni. A mellékszerelőknek legyen saját életük, múltjuk – és természetesen céljaik –, melyek meghatározzák cselekedeteiket. A különböző népek ne csupán nevükben, hanem gondolkodásmódjukban is térjenek el egymástól.

További szempontok felsorolása helyett inkább mindenki olvassa el Jordan regényét. Itt megtalálható mindaz, amiről eddig beszéltem, olyan egységet alkotva, mely hatására szinte megelevenedik a történet. Legfeljebb annyit tennék még hozzá, hogy természetesen a főszereplők vannak a középpontban. Akik továbbra is inkább saját problémáikkal foglalkoznak, ahelyett, hogy idealizált hősként kalandoznának a földrészen, s mentenék a világot. Az oldalak habzsolása közben (ezt a könyvet ugyanis nem lehet egyszerűen olvasni – legalábbis nekem nem sikerült) mindent megtudhatunk a világról, amit tudni érdemes.

Rand és barátai az előző regény végén megszerzik Valere kürtéjét, balszerencséjükre azonban a második rész elején el is lopják tőlük az Árnybarátok. A legendás tárgy nélkül (amely nem kisebb dologra képes, minthogy segítségével újra harcba hívhatók a régi idők hősei) szemernyi esélyük sincs a Sötét Úr ellen. Az ellen, aki maga a gonoszság forrása, akit a Teremtő a teremtés pillanatában börtönbe zárt, és akinek a kiszabadítására irányuló egyik kísérlet miatt tört ki az Árnyék háborúja, szennyeződött be a varázserő férfiak által használt része, a saidin, elkezdődött a Világtörés, és ért véget a legendák kora. S akinek a jelek szerint legfőbb célja elpusztítani a kiszabadulását veszélyeztető hármast.

Tehát Randnak, akit egyesek nemes egyszerűséggel a világ megmentőjének, az Újjászületett Sárkánynak tekintenek, mindenképpen meg kell találnia, és vissza kell szereznie Valere kürtjét. Ha mindez nem történik meg, bebizonyosodik, hogy nem ő az, akiben a legnagyobb szükség óráján újjászületett a Sárkány, tehát a világnak – akárcsak Rand-nak – esélye sincs a megmenekülésre.

Mindentől függetlenül azonban bármit is tesz, valahogy mindig ott találja magát, ahol a jóslatok szerint lennie kell. Akár tetszik neki, akár nem, akár fel tudja ezt dolgozni, akár nem, nála sokkal nagyobb erők játékszereként sodródik az eseményekkel, ám közben a rengeteg küzdelem, szenvedés és felfedezés eredményekét sokat fejlődik, és megcsillan az esély arra, hogy egyszer valamikor átveheti az irányítást saját élete fölött. Persze ez még messze van.

Addig sokat kell fordulnia az idő hétküllőjű kerekének, de az a lényeg, hogy a dolog nem reménytelen. Addig remélhetőleg még sok ilyen, az igényes fantasy kedvelőinek tetszően kidolgozott és papírra vetett történetet izgulhatunk végig úgy, hogy közben észre sem vesszük az idő múlását, mivel az események sodrása szinte egy pillanatra sem engedi elkalandozni a figyelmünket.

Kezdem megszokni a mostani átfésült, nevekben és egyebekben egységesített fordítást, és nagyon várom a 2012-re ígért befejező köteteket.

Kapcsolódó írás: XXI. századi mesemondó - Interjú Robert Jordannal (2003. április)

Részlet a regényből