FőképFülszöveg:
Hosszú évszázadokon át meséltek az utazó mutatványosok Valere elveszett Kürtjéről, a legendás Kürtről, ami egy napon életre kelti majd a korok hőseit. Nos, a Kürtöt megtalálták – ámde hamarosan sötét erők kezére kerül, a Shadar Logoth-i tőrrel együtt, amitől Rand al’Thor barátjának, Matnek az élete függ. Visszaszerzésük sziszifuszi feladata Rand fiatal vállait nyomja. Ugyanis e küldetés folytatásával teljesítheti csak be megjósolt végzetét, amit ugyanakkor valójában kétségbeesetten szeretne elkerülni. De Valere Kürtjének visszaszerzése csak az első állomása Rand hosszú, felfedezésekkel és meglepetésekkel teli utazásának…

Részlet a regényből:
Randet a felkelő nap fénye ébresztette. Egy darabig azt hitte, még mindig álmodik. Lassan felült és körülnézett. Minden, vagy majdnem minden megváltozott. A nap és az ég olyan volt, mint amire számított, sápadt és csaknem felhőtlen. Loial és Hurin mellette feküdtek, köpenyükbe burkolódzva, és aludtak. A lovaik még mindig tőlük egy lépésre álltak megbéklyózva, de mindenki más hiányzott. A katonák, lovak, a barátaik, mindenki és minden eltűnt.
Maga a horpadás is megváltozott. Eddig a szélén táboroztak, most pedig a közepén voltak. Rand fejénél egy három hossz magas, és egy teljes lépés széles, szürke kőhenger emelkedett, melyet több száz, talán több ezer, precízen vésett, ismeretlen írásjel borított. A mélyedés alját padlóként, szinte csillogóan sima, fehér kő borította. A szélén, különböző színű kövekből faragott, széles lépcsők emelkedtek. Itt a fák megfeketedtek és elgörbültek, mintha tűzvihar száguldott volna keresztül rajtuk. Minden a szokásosnál halványabbnak tűnt, még a nap is sápadtabban sütött, mintha köd takarta volna el. Csakhogy, ködnek nyoma sem volt. Csak ők hárman és a lovak tűntek igazán valóságosnak. De amikor megérintette a követ maga mellett, az tapintásra nagyon is valódinak tűnt.
Oldalra nyúlt, megrázta Loialt és Hurint.
– Ébredjetek! Ébredjetek fel, és mondjátok, hogy álmodom. Keljetek fel, legyetek szívesek!
Hurin egy pillanat alatt felébredt, úgy pattant fel, mint a forró kőre esett bolha.
–Hol vagyunk? – kapkodta a fejét. – Mi történt? Hol vannak a többiek? Hol vagyunk, Rand úr? – Térdre esett, a kezét tördelte.A szeme tágra nyílt. – Mi történt?
–Nem tudom – válaszolta lassan Rand. – Azt reméltem, csak egy álom, de… Talán mégis csak álom. – Voltak már olyan álmai, melyek nem voltak igazán azok, és erre nem szívesen emlékezett vissza. Óvatosan felállt. Semmi sem változott.
–Nem hiszem – szólt Loial. Az oszlopot tanulmányozta, és nem tűnt túl boldognak. Összehúzta bozontos szemöldökét. Bojtos füle lekonyult, mintha megolvadt volna. – Szerintem ez ugyanaz a kő, ami mellett múlt éjjel elaludtunk. Azt hiszem, tudom, hogy mi ez. – Most kivételesen úgy tűnt, nem örül a tudásának.
– Ez… – Nem. Hogy ez ugyanaz a kő lenne, nem nagyobb őrültség, mint minden más körülöttük. Mat és Perrin a shienariakkal együtt eltűnt, és minden megváltozott. Azt hittem, megmenekültem, de megint újra kezdődött. És már nincs is értelme annak a szónak, hogy őrült. Kivéve persze, ha én vagyok az. Ránézett Loialra és Hurinra. Nem úgy viselkedtek, mintha őrült lenne; ők is láttak mindent. Feltűnt neki valami furcsa a lépcsőkben. Hét különböző szín, kéktől a pirosig. – Minden ajahnak egy – mondta.
–Nem, Rand úr – nyöszörögte Hurin. – Nem. Az aes sedaiok nem tennék ezt velünk. Ők nem! Én a Fényben járok.
–Mind azt tesszük, Hurin. Az aes sedaiok nem bántanának téged – kivéve, ha az útjukba kerülsz. Lehet, hogy Moiraine tette mindezt? – Loial, azt mondtad, tudod, mi ez a kő. Nos, micsoda?
–Azt mondtam, azt hiszem, hogy tudom. Láttam egyszer egy régi könyv töredékét, csupán pár oldal volt az egész, amiben le volt rajzolva ez a kő. Ez a Kő – ezúttal feltűnően kihangsúlyozta a szót, a fontosságát jelzendő –, vagy egy nagyon hasonló. Alá pedig ez volt írva: „Kőtől Kőig futnak a »ha« vonalai a lehetséges világok között”.
–Mit jelent ez, Loial? Nincs semmi értelme.
Az ogier szomorúan rázta meg busa fejét.
– Csak egy pár oldal volt az egész. Részben arról szólt, hogy a legendák korában, az Utazni képes aes sedaiok legerősebbjei, képesek voltak használni a Köveket. Arról nem beszélt, hogyan, de annyit ki tudtam okoskodni, hogy valószínűleg arra, hogy ezen világok között közlekedjenek. – Felnézett a kiszáradt fákra, majd gyorsan elkapta a fejét, mintha nem szeretné tudni, mi lehet a völgy peremén túl. – De még ha az aes sedaiok tudják vagy tudták is használni, egyetlen sincs itt velünk, aki fókuszálni lenne képes a Hatalmat. Úgyhogy fogalmam sincs, mit tehetnénk.
Rand megborzongott. Az aes sedaiok használták őket. A legendák korában, mikor még voltak férfi aes sedaiok. Halványan emlékezett a furcsa ragyogással telt űrre, mely elalvás előtt körbevette. Emlékezett a falubeli szobára, és a fényre, amerre menekült. Ha az az Igazi Forrás férfi fele volt… Nem, az nem lehet. De mi van, ha mégis? Fény, mennyit rágódtam, hogy elmeneküljek-e, vagy sem, pedig egész idő alatt ott volt benn a fejemben. Talán én hoztam ide mindannyiunkat. Erre gondolni sem akart.
– Lehetséges világok? – kérdezte. – Nem értem.
Az ogier zavartan megvonta hatalmas vállát.
– Én sem, Rand. A könyv nagy része ilyenekkel volt tele: „Ha egy asszony balra vagy jobbra indul, kettéválik-e az idő folyama? Attól fogva a Kerék két Mintát sző? Vagy ezret, minden fordulásával mást? Annyit, ahány csillag az égen? Vajon csak egy a valóságos, a többi mind árnyék és visszatükröződés?” Látod, eléggé homályos. Szinte csak kérdések, és a legtöbb mintha egymásnak mondana ellent. Különben is, nagyon rövid volt. – Visszament az oszlophoz. Úgy nézett rá, mintha azt kívánná, bár ne lenne ott. – Sok ilyen Kőnek kell, vagy kellett léteznie, szétszórva az egész világon, de soha nem hallottam róla, hogy valaki is talált volna egyet. Hogy akár bármi hasonlót találtak volna.
– Rand úr? – Miután felkelt, Hurin nyugodtabbnak látszott, de mindkét kezével erősen markolta derekán a zekéjét. – Rand úr, ugye visszavisz minket? Nekem feleségem van, uram, és gyermekeim. Melia a halálomat is nehezen fogadná, de ha még a testemet sem adhatná át az anya ölelésének, az az élete végéig fájna neki. Értse meg, uram! Nem hagyhatom tudatlanságban. Vigyen haza minket! Ha pedig meghalnék, és nem tudná magával vinni a testem, legalább tudassa vele, mi történt. – A végén már nem is kérdő hangsúllyal beszélt, egyre bizakodóbb lett a hangja.
Rand meg akarta mondani neki, hogy nem nemes, de aztán egy szó nélkül becsukta a száját. Ez volt most a legkevésbé lényeges.
Te rángattad bele az egészbe. Próbált ellentmondani magának, de tudta, hogy így van. Tudta, hogy képes fókuszálni, még ha látszólag mindig magától történt is a dolog. Loial azt mondta, hogy az aes sedaiok használták a Köveket, akkor pedig csak az Egyetlen Hatalomról lehet szó. Amit Loial mondott, abban biztos lehetett. Az ogier sosem állította valamiről, hogy tudja, csak ha biztos volt benne. És senki más nem volt a közelükben, aki képes lett volna a Hatalommal bánni. Miattad vannak itt, neked kell kivezetned őket. Meg kell próbálnod.
–Mindent megteszek, Hurin – és mert a szaglász shienari volt, hozzátette: – A házamra és a becsületemre fogadom. Csak egy juhász háza és becsülete, de úgy adom a szavam, mintha egy nemesúré lenne.
Hurin elengedte a zekéjét. Bizalom csillogott a szemében. Mélyen meghajolt.
–Megtiszteltetés, hogy szolgálhatom, uram…
Bűntudat cikázott át Randen. Azt hiszi, hazajuttatom, mert a shienari nemesek mindig megtartják a szavukat. Na most mit csinálsz, Rand úr?
– Erre semmi szükség! Nem kell hajlongani. Nem vagyok… – Hirtelen rájött, nem tudja még egyszer azt mondani ennek az embernek, hogy nem nemes. Hisz csak az tartja benne a lelket, hogy annak hiszi, és ezt nem veheti el tőle. Főként most nem. – Csak semmi hajlongás! – fejezte be sután a mondandóját.
–Ahogy kívánja, Rand úr. – Hurin majdnem olyan szélesen mosolygott, mint mikor először találkozott vele.
Megköszörülte a torkát:
– Igen. Ezt kívánom.
Mindketten őt nézték. Loial kíváncsian, Hurin bizalommal telve, de mindketten azt várták, mit fog most tenni. Én juttattam őket ide. Csak én lehettem. Nekem kell hát haza is juttatnom őket. Ez pedig azt jelenti…
Mélyet sóhajtva odasétált a fehér kockaköveken a szimbólumokkal borított hengerhez. Minden jelet, egy általa ismeretlen nyelven írott szöveg keretezett, a furcsa betűk ide-oda kanyarogtak, csigavonalat írtak le, néha hirtelen irányt változtattak, majd továbbhaladtak. Legalább nem trallok írás volt. Vonakodva az oszlopra rakta a kezét. Egyszerű, csiszolt kőnek látszott, de furcsán csúszós volt, mint az olajozott fém.
Lehunyta szemét, és megformálta a lángot. Nehezen ment a dolog. Tudta, hogy a saját félelme hátráltatja, félelme attól, amit tesz. De amint minden félelmét a lángba táplálta, mindjárt könnyebb lett. Nem tudom megtenni. Fókuszálni a Hatalmat. Nem akarom megtenni. A Fényre, kell lennie valami más lehetőségnek is! Elkeseredetten próbálta lecsendesíteni a gondolatait. Érezte, ahogy az izzadtság végigcsurog az arcán. Elszántan tovább folytatta, az egyre nagyobbá váló, pusztító tűzbe hajította félelmeit. És egyszer csak elérte az ürességet.
Legbelső lényege a semmiben lebegett. Csukott szemmel is látta a fényt – a saidint –, érezte, ahogy melege körbeveszi, körbevesz és elborít mindent. Úgy vibrált, mint az olajos papíron keresztül nézett gyertyaláng. Avas olaj. Bűzös olaj.
Kinyúlt érte – nem volt benne biztos, hogyan tette ezt, de tett valami mozdulatot, a fény, a saidin felé nyújtózott –, és a semmibe markolt. Mintha vízbe ért volna a keze. Olyan volt, mint egy nyálkás tó, tiszta vízzel a felszíni mocsok alatt, de képtelen volt vizet merni belőle. Újra és újra átfolyt az ujjai között, de még cseppek sem maradtak, csak a nyálkás tajték, amitől csúszóssá vált a keze.
Kétségbeesetten próbálta maga elé idézni annak a völgynek a képét, ahol voltak, Ingtarral és a lovaik mellett alvó lándzsásokkal, Mattel és Perrinnel, és az egyik sarka kivételével eltemetett Kővel. A semmiből formálta meg, az őt körbevevő üresség burkába kapaszkodva. Megpróbálta a fényhez kapcsolni a képet, öszszeerőltetve a kettőt. A völgyet, ahogy volt, és Loialt, Hurint és jómagát. – Megfájdult a feje. Újra együtt Mattel, Perrinnel és a shienariakkal. A feje majd szétrepedt. Újra együtt!
Az üresség ezernyi pengeéles szilánkra robbant szét, melyek az elméjébe fúródtak.
Tágra nyílt szemmel, remegve tántorodott hátra. Olyan erővel nyomta a Követ, hogy mindkét keze sajgott. Karja és válla remegett a fájdalomtól; gyomra kavargott a szennytől, ami beborította, a feje pedig… Megpróbált egyenletesen lélegezni. Ilyen még soha nem történt vele. Eddig, mikor elengedte az űrt, az mindig eltűnt, mint egy kipukkadt buborék, egy szempillantás alatt. Soha nem robbant szét, törött üvegként. Zsibbadtnak érezte magát, mintha az ezernyi szilánk okozta fájdalom még nem érte volna el. De minden vágást olyan valóságosnak érzett, akár ha késsel ejtették volna. A halántékához nyúlt. Meglepődött, hogy nem lett véres a keze.

A Kiadó engedélyével.

Kapcsolódó írás:XXI. századi mesemondó – Interjú Robert Jordannal (2003. április)