Főkép Érdekes egy zenekar a Nickelback. Rockbandának mondják magukat, meg a közvélemény is őket, mégis mindenki teljesen természetesnek veszi, hogy az úgynevezett poprádiók is játszák a dalaikat. Ráadásul a fiúk nem hogy tiltakoznának ez ellen, még meg is lovagolják a hullámot, és az új, hetedik stúdióalbumot, a 2011. november 21-én megjelent Here and Now-t rögtön két kislemezzel harangozzák be: egyet a rock-, egyet pedig a poprádióknak. Mi ez, ha nem zseniális marketingfogás? Persze ezzel együtt rögtön fel is merül a kérdés: ténylegesen hová is pozícionálja magát a zenekar? Vagy nem is ez számít, hanem a hihetetlen népszerűség, és az ezzel együtt járó milliók? Bár az is lehet, hogy ők tényleg ezt szeretik és akarják játszani, de nekem akkor is egy kicsit identitászavarosnak tűnik az egész. Bár rendkívül kifizetődő.
 
Ami nem azt jelenti, hogy én nem kajoltam be a „kedves srácok a szomszédból” imidzset, amit felépítettek. Vagy ők, vagy mások, nem számít, mert hitelesnek és őszintének tűnik az egyszerű vidéki srác stílus, így szeretjük, bármit is csinálnak. Ráadásul rendkívül széles rétegeket tudnak megszólítani, hiszen zenéjükben a rock, a heavy metal és a post-grunge elemek keverednek elektronikus és countrys hangzással, aminek eredményeként egy igazán ütős koktél születik. Az új lemez szerencsére a húzósabb-zúzósabb irányba indult el, csak sajnos nagyjából a felétől rákanyarodott a lassabb, ömlegős-romantikus-balladisztikus útra, és azon halad tovább egészen a végkifejletig, aminek én személy szerint nem örülök, mert szerintem a kezdeti lendület volt a jó irány. Persze ettől még szeretem a lemezt, amit az arányokat tekintve még mindig az erőteljesebb, már-már metalos zúzású-durvaságú megoldások uralnak, amiket a fiúk ügyesen oldanak fel az olykor egészen indusztriálisnak hangzó elemekkel.
 
A „This Means War” és a „Bottoms Up” egészen jól indítják az albumot, megalapozzák a hangulatot, és felrázzák a hallgatókat, egyben kicsit vissza is utalnak a korábbi lemezek hangulatára és színvonalára. Aztán érkezik a „When We Stand Together”, ami zeneileg még a Nickelback-hez képest is túlságosan popos, már-már fájóan nyálas, még ha a témája közel sem olyan könnyed. Az ő esetükben ez az a mélység, ahová szeretném, ha többet nem merészkednének. Az ezt követő „Midnight Queen” sokat javít a dolgon, mert jó kis lendületes nóta, de azon túl, hogy megidézi a régi grunge vonalat, nem ad semmit, inkább csak olyan átvezetés jellege van. Nekem mindesetre tetszik. A „Gotta Get Me Some” is egészen tetszetős darab, ami hangulatában és színvonalában is képes megidézni a 2008-as lemezt. Aztán érkezik a lírai „Lullaby”, ami a maga teljes nyugalmával és lágy zenei megoldásaival igazi könnyfakasztó dal. Nem rossz, de semmi extra. Bár szerintem ez jobb lett volna kislemez-dalnak, mint a „When We Stand Together”.
 
Szerencsére egy kifejezetten jól sikerült nóta, a „Kiss It Goodbye” érkezik, melynek igazi erejét a darabos ritmus, a szokatlan, már-már kiabálós vokál és az ipari hangzás adja. Kellemesen kemény, ütős dal, nem is értem, miért nem ez lett a rockos kislemez. A „Trying Not to Love You” visszatér a lírai hangzáshoz, bár ez nem annyira finomkodó, mint a „Lullaby”, és ebben Chad Kroeger hangjának játékossága is jobban érvényesül. Nagyjából ugyanez mondható el a „Holding on to Heaven”-ről is, bár ebben Chad talán kevésbé mutatja meg, mire is képes a hangjával. Mielőtt végleg a kardunkba dőlnénk a nagy érzelmektől, jön az „Everything I Wanna Do”, amit igazából az emel ki a középszerből, hogy van benne egy kifejezetten metalos rész. Kár, hogy csak annyi, amennyi. És ha itt befejezték volna a lemezt, ez a szájíz maradt volna meg, ám sajnos nem így történt, mert érkezik a lazázós-bratyizós hangulatú „Don`t Ever Let It End”, ami más irányba tereli a végkifejletet.
 
A Here and Now mindent megtestesít, amiért annyian szeretik a Nickelback-et: paneles, kommersz, közérthető, ám egyben azt is bizonyítja, hogy Chad állati jó dalszerző, hiszen képes olyan dalokat írni, amik első hallásra beleragadnak az emberek hallójárataiba, és jó ideig ott is maradnak. Nem akarják megváltani a világot, nem akarják megreformálni a műfajt, egyszerűen csak szórakoztatni akarnak. Bár ezúttal akadnak egészen komolynak tűnő dalszövegek is.
 
Figyelembe véve a fiúk korát és a jelenlegi zenei trendeket, ez most még jól eladható, mi több, akár meggyőző is lehet, de legközelebb szerintem már kevés lesz. És ezzel együtt felmerül a kérdés: a fiúk vajon az öregedésnek melyik zenei leképezését választják?
 
A zenekar tagjai:
Chad Kroeger - ének, gitár
Ryan Peake - gitár
Mike Kroeger - basszusgitár
Daniel Adair - dob
 
A lemezen elhangzó számok listája:
1. This Means War
2. Bottoms Up
3. When We Stand Together
4. Midnight Queen
5. Gotta Get Me Some
6. Lullaby
7. Kiss It Goodbye
8. Trying Not to Love You
9. Holding on to Heaven
10. Everything I Wanna Do
11. Don`t Ever Let It End
 
Diszkográfia:
Curb (1996)
The State (2000)
Silver Side Up (2001)
Live at Home (2002) koncert DVD
The Long Road (2003)
All the Right Reasons (2005)
Dark Horse (2008)
Here and Now (2011)