Főkép

Pár évvel ezelőtt angolszász krimit volt divat kiadni, kis túlzással boldog-boldogtalan bepróbálkozott ezzel a piacon, s miközben ennek köszönhetően megjelent pár valóban klasszikus alapvetés, óhatatlanul felhígult a kínálat. S mint minden ilyen esetben, a jóllakott olvasók valami másra, valami újszerűre vágytak. Ekkor kezdődött hazánkban a skandimánia, aminek sikerében elévülhetetlen szerepe volt Stieg Larsson csonkán maradt sorozatának (Millennium trilógia), no meg persze a többi szerzőnek, akikkel apránként megismerkedhetett a hazai közönség. A második lépcsőben egyre több kiadó próbálja meglovagolni a trendet – meglátjuk meddig tart mindez, és persze ott van még a nagy kérdés, hogy három-öt év múlva a most felbukkant szerzők közül ki marad életben, vagyis kinek lesz akkora rajongótábora, hogy tartósan jelen legyen a magyar piacon.
 
De ez még a jövő zenéje, egyelőre egymás után kerülnek az üzletek polcaira az új szerzők. Közéjük tartozik az 1950-ben született Jussi Adler-Olsen, aki mielőtt írásra adta volna a fejét, már számtalan dolgot kipróbált az életben, ezért aztán nem csoda, ha első regénye nem bűnügyről, hanem Groucho Marxról szólt. Aztán írt háborús könyveket, orgyilkosságot, és csak 22 évvel az első regénye után érkezett el az idő, hogy krimivel is megpróbálkozzon.
 
Remek váltás volt, mivel a Q-ügyosztály esetei sorozat nem csak Dániában, hanem világszerte sikeres, eddig 25 országban adták ki (többek között Kínában), kapott pár díjat, és az olvasók a szívükbe fogadták a két főszereplőt. Ezzel egyébként teljesen egyetértek, hiszen Carl Morck, a magánakvaló nyomozó, hibái ellenére is szerethető figura. Első ránézésre hasonlít Kurt Wallanderre, hiszen mindketten zűrös magánélettel bírnak, s nem mindig értenek egyet a vezetéssel, ráadásul módszerüket nehéz lenne tanítani a rendőrsuliban. Azonban ez a középkorú férfi, svéd kollégájával ellentétben remekül manőverezik a céges hierarchiában, s céljai érdekében ügyesen kihasználja a birtokában lévő információkat. Alaptulajdonsága a lustaság, aminek következtében a dolgok kicsúszni látszanak kezéből, azonban ha egyszer munkához lát, akkor valóban nem adja fel, bár öntudatos állampolgárként ragaszkodik a szabad hétvégéhez, és lehetőség szerint időben hazamegy a munkahelyéről.
 
Egyedül azonban nem sokra menne, megfelelő támogatás kell a háta mögé, amit a rendőrfőnök egy arab takarító személyében biztosít. Assad legalább annyira fura figura, mint Carl, de vele ellentétben rengeteg homályos részlet van a múltjában, amelyekre nem derül fény, így például nem tudjuk, honnan is jött pontosan, mit is csinált korábban és miért távozott hazájából. Ők ketten együtt nem csak kelet-nyugat kulturális különbözőségét mutatják be az olvasónak, hanem azt is, mikét lehet az eltérő háttér ellenére hatékonyan, csapatként működni. Ehhez mondjuk az is szükségeltetik, hogy Carl kellőképpen nyitott legyen.
 
Szóval adott egy remek páros, akik bármelyik amerikai szappanoperában képesek lennének 5-6 évadot garantálni a finnyás producereknek, de ez még nem minden, hiszen Adler-Olsen ráadásként (vagy elsődlegesen, kinek hogy tetszik) egy roppant furmányos bűnügyet is tálal az olvasónak, s bizony az összes lehetőséget kihozza az alapötletből. Mondom ezt annak ellenére, hogy nagyjából a történet felénél „megoldottam” az ügyet – de még így is jutott az utolsó oldalakra izgulnivaló. Jöhet a folytatás.

Részlet a regényből