John Hart: Lenn a folyónál

Tudomásom szerint a Lenn a folyónál John Hart első magyarul megjelent regénye. Egészen véletlenül került a kezembe, elolvastam a fülszövegét, aztán félretettem – valahogy nem fogott meg az öt év önkéntes száműzetés után hazatérő, egykor gyilkossággal vádolt fiú hazatérésének története. Nem sokkal később ismét összeakadtunk egymással, a könyv meg én, és mivel hiszek abban, hogy semmi sem történik véletlenül, hát adtam neki egy esélyt…
 
„A folyó a legkorábbi emlékem. A folyó, ahova egy alacsony dombról apán házának elülső verandája néz le. Van néhány sárgára fakult fényképem életemnek első, ezen a verandán töltött napjairól. Ott alszom a hintaszékben üldögélő anyám karjában, majd játszom a part porában, miközben apám pecázik. Máig bennem él a folyó: az iszapos, vörös víz lassú kavargása, az örvények a beszakadt partrészek alatt, a titkok, amelyeket a folyó suttogott Rowan megye érdes, rózsaszín gránitköveinek. Az életemet alakító fontos események mindegyike a folyó mellett esett meg.”
 
Így indul a regény, és bevallom, akkor és ott, amikor és ahol nekiláttam az olvasásnak, ez a hangulat valamiért nagyon megragadott. Volt benne valami sejtelmes, baljóslatú, kísérteties és egyben kérlelhetetlen, valami, ami nem eresztett. Kíváncsi lettem, milyen szerepet kap a folyó, az amerikai kisváros, illetve az emberek maguk. Reménykedtem, hogy az egész nem egy „boruljunk össze és bocsássunk meg egymásnak” találkozás lesz, egy kis bűnügyi szállal átszőve, hanem valami sokkal erőteljesebb és valóságosabb, ami megéri azt a néhány órát.
 
Adam Chase öt évvel a regény jelen ideje előtt hagyta maga mögött szülővárosát és a folyó partján fekvő családi birtokot. Távozása nem volt éppen feltűnésmentes és az önkéntesség kérdése is teljesen kizárt. Számos fájó emléket vitt magával, mint megannyi nehéz követ, melyektől hiába szeretett volna, nem tudott szabadulni. Ahogy a város lakói sem felejtették el azt a bizonyos gyilkossági ügyet, melyben az esküdtszék ártatlannak nyilvánította a fiút. Hát nem fura, hogy valakit éppen azért gyűlölnek meg, mert a törvény szerint ártatlan? Micsoda kifordult világ…
 
Sokan hiszik, hogy az idő minden sebet begyógyít. Én inkább úgy mondanám, hogy a seb felszíne begyógyul ugyan, de elég egy apróság, és minden fájdalom, minden bánat és szenvedés a felszínre tör. Így van ez az indulatokkal is. Mi sem példázza ezt jobban, mint Adam visszatérése a városba, melynek nyomán újra fellángolnak az érzelmek, újra előtörnek az emlékek, a levegő pedig szinte izzik, ha valahol megjelenik. Pláne, hogy megérkezése után nem sokkal verekedésbe keveredik; hogy éppen azután éri támadás Grace-t, akivel szinte együtt nőttek fel, miután ő beszélt vele; hogy nem akarja elárulni, miért is jött haza; hogy éppen ő találja meg egykori legjobb barátja holttestét… és sorolhatnám még azokat a szerencsétlen egybeeséseket, melyeknek következtében a rendőrségnek ő lesz a legfőbb gyanúsítottja. Mintha csak a múlt árnyai kísértetének…
 
A teljes történet ismeretében nyugodt szívvel ki merem jelenteni, hogy a regény minden egyes percet megért, amit ráfordítottam, bár nem a tartalma az, ami említésre méltó, hiszen abban semmi különleges nincs, hanem a hangulata – azok a mélyben gyökerező, kérlelhetetlen indulatok (a harag, a düh, az elkeseredés és a bosszúszomj); az a fullasztó és gyanakvással telt légkör, ami körülveszi a szereplőket; azok a régen eltemetett, de soha nem feledett emlékek, melyek csak fájdalmat és szenvedést hoztak mindenkire; és az a konokság, ami szinte megmérgezi az emberi kapcsolatokat. Ha elsősorban nem bűnügyi regényként, hanem egy család történeteként tekintünk rá, és ennek megfelelő elvárásokkal közelítünk felé, igazán emlékezetes pillanatokkal leszünk gazdagabbak, és talán egy kicsit elgondolkodunk a saját életünkről is.