Főkép

Charlotte Brontë az eddigi tapasztalataim alapján a leginkább megközelíthető és legmodernebb a Brontë nővérek közül. (Ez persze nem jelenti azt, hogy egyúttal ő a legszerethetőbb is a testvérek közül.)
 
Jane Eyre történetét a 19. században oly gyakran alkalmazott módon, önéletrajzként írja meg Brontë, s a lány életét kisgyerekkorától kezdve fiatal felnőttkoráig, a biztonságos élet megteremtéséig követhetjük nyomon. Sok más, nehéz sorsú 19. századi regényhős életét és az efféle kalandos fejlődésregények megszokott kliséit ismerve bizonyára egyetlen olvasót sem lep meg, hogy Jane élete bizony egyáltalán nem könnyű.
 
A történet kezdetekor a lány épphogy megtűrt, árva rokonként él szívtelen nagynénje házában. A nagynéni az első adandó alkalommal megszabadul a csúnya, élénk fantáziájú, okos és önállóságra törekvő lánytól, s a lowoodi bentlakásos iskolába adja őt, ahol Jane a kezdeti nehézségek és megaláztatások után lassan megtalálja a helyét, szerez néhány barátot, majd végül tanítónő lesz belőle. Ám természetesen ez még csak a kezdet: Jane független szelleme nem tűrheti az iskolai élet korlátait, a lány (afféle korai önmegvalósító karriernőként) valami másra, valami többre vágyik, s egyúttal szeretné azt is kipróbálni, hogy a világtól egészen eddig elzárva élő, kevés tapasztalattal rendelkező nőként vajon mire képes a „kinti” világban. Ezért aztán Jane Eyre elhagyja a lowoodi iskolát, s nevelőnői állást vállal a komor, boldogtalan, sok csalódást átélt Mr. Rochester házában, Thornfield Hallban. S ahogy az sejthető, Jane és Mr Rochester hamarosan érdeklődni kezdenek egymás iránt, de a kapcsolatuk beteljesülésének számos akadálya van.
 
A Jane Eyre első kétharmada remek. A szöveg maga szívbe markolóan gyönyörű és színes; Jane viselkedése, magabiztossága és önállósága figyelemre méltóak, és az általa vallott értékek pedig roppant szimpatikus hősnővé teszik őt; a korabeli előkelő társadalom ábrázolása számomra teljesen hitelesnek tűnik; Jane és Mr. Rochester kapcsolatának alakulását pedig hihetően és szépen írja meg Brontë. Mindemellett pedig megdöbbentő élmény szembesülni azzal, hogy Brontë regénye mennyire modern. Ahogy Jane Eyre a cselekvés szabadságáról, a nők és férfiak egyenlőségéről, vagy éppen arról beszél, hogy mennyire vágyik rá, hogy a képességeit kibontakoztathassa, az messze megelőzi a korát. (A regény 1847-ben jelent meg.)
 
A regény végéhez közeledve azonban megtörik egy kissé az addigi varázs és lendület, s a könyv utolsó egyharmada, amely során Jane Eyre az erkölcs parancsát követve elhagyja Thornfield Hallt, s elkezdi újra összerakni széthullott életét, sokkal kevésbé érdekes és hiteles, mint a megelőző két rész. Bár Jane távolléte a lány hajlíthatatlan, behódolásra és kompromisszumkötésre képtelen jellemét ismerve mindenképpen indokolt, Brontë talán nem a legjobb módon oldotta meg a kérdést, hogy mihez is kezdjen hősnője, amíg távol van Thornfield Halltól. A regény harmadik részében számos új történetszál indul el, új szereplők lépnek színre, s rengeteg véletlen, szinte csodaszámba menő egybeesés és fordulat adódik, s a sok hihetetlen újdonság egyrészt próbára teszi az olvasó türelmét, másrészt pedig csökkenti az egész történet hitelességét.
 
Az utolsó rész nehézkessége miatt a Jane Eyre nem nyújt katartikus olvasmányélményt – a regény első kétharmada viszont önmagában is annyira csodálatra méltó, hogy a Jane Eyre már csak ezért is mindenképpen megér legalább egy olvasást.

 

A szerző életrajza