Részlet Chuck Palahniuk: Kísértettek című könyvéből

 
Kísérleti nyulak
 
Ez elvileg egy írótelep lett volna. Úgy volt, hogy
biztonságos a hely.
Egy elszigetelt írókolónia, ahol dolgozhatunk, és amit egy
Mr. Whittier nevű öreg, nagyon öreg, haldokló férfi igazgat.
Erre készültünk.
Úgy volt, hogy írni fogunk. Mindenfélét. Szépeket.
A mi kis csapatunk, az ő tehetséges diákjai,
akik elzárták magukat a hétköznapoktól három teljes
hónapra.
Olyan neveket találtunk ki egymásnak, hogy „Hősszerelmes”.
Meg hogy „Hiányzó Láncszem.”
Meg „Anyatermészet”. Ilyen hülye neveket. Mondtuk, ami
eszünkbe jutott.
Ahogy kiskorunkban is kitaláltunk neveket
a világunk növényeire
és állataira. Ahogy a nektártól ragacsos bazsarózsát is,
amelyben hangyák nyüzsögnek, „hangyavirágnak”
neveztük. A skót juhászt meg Lassie kutyának.
De felnőtt fejjel is ugyanígy szoktuk valakire azt mondani, hogy
„az a féllábú férfi”.
Vagy: „az a fekete lány, tudod…”
Úgy hívtuk egymást, hogy:
„Rágalmazás Grófja”.
Meg: „Rendfenntartó Nővér”.
A neveket a történeteinkkel érdemeltük ki.
 
 
1.
A busz megáll a sarkon, ahová Felvágott Nyelvű Bajtársnővel megbeszéltük a találkozót, és meglátjuk, ahogy ott áll kiszuperált, sötét olívzöld légvédelmi dzsekijében és buggyos terepmintás nadrágjában, ami a hajtóka alatt gyalogsági bakancsot rejt. Mindkét oldalán bőrönd. A szorosan a fejére húzott svájcisapkában bárki lehetne.
– Az volt a szabály... – mondja Szent Béltelen a kormány felett lógó mikrofonba.
– Rendben – mondja Felvágott Nyelvű Bajtársnő, és előrehajol, hogy leszakítsa az egyik bőrönd névcéduláját. Felvágott Nyelvű Bajtársnő az olívzöld dzseki zsebébe dugja a cédulát, majd megemeli a másik bőröndöt, és fellép vele a buszra. A névcédulától megfosztott bőrönd ott marad a járdaszegélyen, elhagyatottan, árván, magányosan.
– Oké – mondja Felvágott Nyelvű Bajtársnő, miközben helyet foglal. – Mehetünk.
Azon a reggelen mindannyian hagytunk magunk után cetliket. Még hajnal előtt. Amikor lábujjhegyen, kezünkben a bőröndünkkel leosontunk a sötét lépcsőkön, majd végig a sötét utcákon, amiken rajtunk kívül csak a kukásautók jártak. Mindannyian lemaradtunk a napkeltéről.
A Felvágott Nyelvű Bajtársnő mellett ülő Rágalmazás Grófja serényen körmöl valamit a jegyzetfüzetébe, miközben a tekintete a Bajtársnő és a tolla között ugrál.
– A szemem zöld, nem barna, és a gesztenyebarna a hajam természetes színe – mondja a jegyzetfüzet fölé hajolva Felvágott Nyelvű Bajtársnő. Végignézi, ahogy Rágalmazás Grófja leírja a zöld szót, és azt mondja: – A farpofámra pedig egy kis vörös rózsát tetováltattam. – A Bajtársnő tekintete lehorgonyoz a Gróf ingzsebéből kikandikáló ezüst színű magnetofonon, a szerkezet apró lyukakkal teli mikrofonján, és azt mondja:
– Ne azt írd, hogy festett a haja. És nem is dauerolt. Ez inkább élénkített hajszín.
Tőlük nem messze ott ül Mr. Whittier, aki foltos és reszkető kezével összecsukható tolószéke króm vázába kapaszkodik. Mellette Mrs. Clark ül, akinek olyan nagy a melle, hogy már-már az ölébe lóg.
Az őket szemlélő Felvágott Nyelvű Bajtársnő bekukucskál Rágalmazás Grófja szürke flanelingének ujjába.
– Felteszem, csak dísz. Nincs benne semmi tápérték – mondja.
Ezen a hajnalon lemaradtunk az utolsó napkelténkről.
A következő sötét utcasarkon Rendfenntartó Nővér álldogál, feltartja vaskos fekete karóráját, és azt mondja:
– Négy óra harmincötöt beszéltünk meg. – Megkocogtatja az óra üveglapját, és azt mondja: – Most harminckilenc van.
Rendfenntartó Nővér egy szíjból készült fogantyúval ellátott műbőr táskát hozott, amit egy kattanással lezár, hogy biztonságban tudja a benne lévő Bibliát. Kézzel készített tárcáját azért még bepréseli Isten szava mellé.
A város különböző pontjain vártunk a buszra. Utcasarkokon és buszmegállókban, amíg Szent Béltelen végre leparkolt mellettünk. Mr. Whittier a busz elejében ült Mrs. Clarkkal. Rágalmazás Grófjával. Felvágott Nyelvű Bajtársnővel és Rendfenntartó Nővérrel.
Szent Béltelen meghúzza a fogantyút, hogy kinyissa a jármű ajtaját. A járdán ott áll a kis Náthás Kisasszony. Pulóverének ujja csak úgy dagadozik a beledugott használt zsebkendőktől. Felemeli a bőröndjét, ami olyan hangosan zörög, mint pattogatott kukorica a mikróban. Náthás Kisasszony minden egyes lépténél hallani a zörgést, amely mintha távoli gépfegyver-kerepelés lenne. A Kisasszony aztán ránk néz, és azt mondja:
– A gyógyszereim. – Hangosan megrázza a bőröndöt, és azt mondja: – Ez elég lesz három hónapra.
Ezért volt az a szabály a poggyászokkal kapcsolatban. Hogy mindenki felférjen a buszra.
A szabály csak annyit mondott ki, hogy egy táska per fő, de Mr. Whittier azt már nem mondta meg, hogy a táska mekkora lehet és milyen típusú.
Amikor Hajléktalan Hölgy felkapaszkodik a fedélzetre, egy pattogatott kukoricamag nagyságú gyémántgyűrűt visel, a kezében pedig pórázt tart, amivel egy kis kerekekkel felszerelt bőrtáskát vonszol maga után. Hajléktalan Hölgy úgy tartja az ujját, hogy megcsillanjon a gyűrűje, és azt mondja:
– Ez a néhai férjem. Elhamvasztattam, és három karátos gyémántot csináltattam belőle.
Felvágott Nyelvű Bajtársnő ekkor a jegyzetfüzetébe körmölő Rágalmazás Grófja felé hajol, és azt mondja:
– Az arcplasztika szót egybeírjuk.
Néhány háztömbbel és pár lámpaoszloppal később, az egyik sarkon Orgyilkos Séf vár ránk. Formatervezett alumínium bőröndöt szorongat, benne fehér, elasztikus alsónadrágjaival, pólóival és zoknijaival, amiket olyan szépen hajtogatott négyzet alakúra, mintha origamizott volna. Plusz van nála egy séfkés-szett. Alatta százdolláros-kötegekkel bélelte ki az alumínium bőröndöt. Olyan nehéz, hogy csak két kézzel tudja felrakni a buszra.
Egy másik utca végén, egy híd alatt és egy park sarkán túl a busz leparkol a járda egy pontjánál, ahol látszólag senki sem várakozik. Aztán a járdaszegélyhez közeli bokrok mögül előlép utastársunk, akit később „Hiányzó Láncszem”-nek nevezünk el. Fekete szemeteszsákját úgy karolja át, mintha labda lenne, és szakadt, nedves, skót mintás flanelinget visel.
A Hiányzó Láncszemre néző, de oldalvást Rágalmazás Grófjához beszélő Felvágott Nyelvű Bajtársnő azt mondja:
– Hemingwaynek is ilyen szakálla lehetett.
Az álmodó világ lakói valószínűleg bolondnak néztek volna minket. Az emberek, akik az ágyban feküdtek, még egy óráig aludtak, aztán felkeltek, megmosták az arcukat, a hónaljukat és a lábuk közét, aztán elmentek dolgozni, ahogy minden egyes nap. Élték ugyanazt az életet, minden egyes nap.
Ezek az emberek sírni fognak, ha rájönnek, hogy eltűntünk, de akkor is sírnának, ha mi hajóra szálltunk volna, hogy új életet kezdjünk valamelyik óceán túlpartján. Hogy emigráljunk. Hogy telepesek legyünk.
Ezen a reggelen asztronauták voltunk. Felfedezők. Ébren voltunk, míg ők aludtak.
Ezek az emberek sírni fognak. Aztán folytatják a pincérkedést, a házfestést, a programozást.
A következő megállónál Szent Béltelen nagy svunggal kinyitja az ajtót, mire egy macska szalad fel a lépcsőn, és végigiszkol az üléssorok közötti átjárón. A macskát Neurotikus Némber követi, és azt mondja:
– Corának hívják. – A kandúr neve Cora Reynolds volt.
– Nem tőlem kapta a nevet – mondja Neurotikus Némber, akinek tweed blézerét és szoknyáját dérként lepi be a macskaszőr. Az egyik hajtóka mögött dudor feszül a mellkasán.
– Pisztolytáska – mondja Felvágott Nyelvű Bajtársnő, miközben közel hajol Rágalmazás Grófja ingzsebéhez, amiben a magnetofon van.
Ez – a sötétben suttogás, az üzenethagyás, a titoktartás –, ez volt a mi nagy kalandunk.
Ha három hónapra elvonulhatnál egy lakatlan szigetre, mit vinnél magaddal?
Mondjuk, hogy ételről és italról nem kell gondoskodni – legalábbis így tudod.
Mondjuk, hogy mindenki csak egyetlen bőröndöt hozhat, mert sokan leszünk, és a lakatlan szigetre fuvarozó buszon limitált a férőhelyek száma.
Te mit tennél a bőröndödbe?
Szent Béltelen több doboz sertésbőrkét és sajtos pufit hozott rágcsálnivalónak, az ujja és az álla már narancssárga a sótól. Egyik csontos kezével a kormányt markolja, a másikkal sorra megdönti a dobozokat, és a szájába tölti a ropogtatnivalót.
Rendfenntartó Nővér egy bevásárlószatyrot hozott tele ruhákkal és a tetején egy hátitáskával.
Hatalmas melle mögül, amit úgy karol át, mintha csecsemőt tartana, Mrs. Clark megkérdezi, hogy Rendfenntartó Nővér egy emberi fejet hozott-e magával.
Rendfenntartó Nővér szétnyitja a hátitáskát, és megmutatja egy fekete bowling-golyó három apró lyukát, és azt mondja:
– A hobbim.
Felvágott Nyelvű Bajtársnő először a jegyzetfüzetébe firkáló Rágalmazás Grófjára néz, majd Rendfenntartó Nővér copfba szorított fekete hajára, amelyből egyetlen szál sem kandikál ki.
– Na ez festett haj – mondja.
A következő megállónknál Mószer Ügynök álldogál, és a szeméhez emelt kamerával filmezi a járdaszegély mellé parkoló buszt. Hozott magával egy halom névjegykártyát, hogy ezzel bizonyítsa, hogy magándetektív. Miközben átvág a sorok között az egyik hátsó üres üléshez, a fél arcát maszkként takaró kamerájával vesz minket. A spotlámpa mindannyiunkat elvakít.
Egy háztömbsorral később Hősszerelmes is felkapaszkodik a fedélzetre, és maga után hagyja a cowboycsizmájára ragadt lószar nyomait. Kezében a szalmából készült cowboykalappal és a vállán átvetett düftin táskával helyet foglal, lehúzza a mellette lévő ablakot, és kiköpi a barna dohánnyal vegyülő nyálát a busz szálcsiszolt acél oldalára.
Mindenki mást hozott magával a három hónapos elvonulásunkra. Mószer Ügynök a kameráját. Rendfenntartó Nővér a bowling-golyóját. Hajléktalan Hölgy a gyémántgyűrűjét. A tárgyakat, amikre szükségünk lesz a történeteink megírásánál. Náthás Kisasszony tablettákat és zsebkendőt. Szent Béltelen rágcsálnivalót. Rágalmazás Grófja jegyzetfüzetet és magnetofont.
Orgyilkos Séf a késeit.
A buszon uralkodó homályban időnként mindannyian rápillantunk Mr. Whittierre, a műhely szervezőjére. A tanárunkra. A néhány félrefésült ősz hajszál alatt látni lehet fénylő, pettyekkel borított fejbőr-kupoláját. Ingjének legombolt gallérja merev fehér kerítést alkot vékony, májfoltos nyaka körül.
– Az emberek, akik elől elszöktek – mondja Mr. Whittier –, nem akarják, hogy maguk megvilágosodjanak. Ők mindig tudni akarják, hogy mire számítsanak.
Mr. Whittier jó néhányszor elmondta:
– Nem lehetnek egyszerre olyanok, amilyennek ők ismerik magukat, és olyanok, amilyenek lenni akarnak: nagy és dicsőséges emberek. Egyszerre biztosan nem.
Mr. Whittier szerint azok, akik igazán szerettek minket, könyörögtek volna, hogy menjünk. Valósítsuk meg az álmunkat. Gyakoroljuk a szakmánkat. Mert ők szeretni fognak akkor is, amikor visszajövünk.
Három hónap múlva.
Mindannyian kockára tettünk egy kicsit az életünkből.
Próba-szerencse.
Bíztunk benne, hogy a tehetségünk elég lesz ahhoz, hogy három hónap alatt megalkossunk valamilyen remekművet. Novellát, verset, forgatókönyvet vagy memoárt, ami értelmet adna az életünknek. Egy remekművet, amely kivásárolna minket a férjünkhöz, szüleinkhez vagy cégünkhöz láncoló rabszolgaságunkból. Amivel kiérdemelnénk a szabadságunkat.
Együtt ülünk a buszon, ami a körülötte lévő sötétségben átszeli az üres utcákat. Náthás Kisasszony előhalászik a pulóvere ujjából egy taknyos zsebkendőt, kifújja az orrát, és szipogás közben azt mondja:
– Ahogy elosontam otthonról, nagyon féltem, hogy elkapnak. – Visszadugja a zsebkendőt a kézelőjébe, és azt mondja: – Úgy érzem magam, mint… Anna Frank.
Felvágott Nyelvű Bajtársnő kicsippenti a kabátzsebéből a névcéduláját, magára hagyott bőröndje maradékát. Magára hagyott élete maradékát. Miközben forgatja és nézegeti a cédulát, azt mondja:
– Szerintem Anna Frank elég jól járt.
Szent Béltelen, akinek tele van a szája kukoricás chipsszel, sót és zsírt rágcsálva néz ránk a visszapillantó tükrön keresztül, és azt kérdezi:
– Ezt hogy érted?
Neurotikus Némber a macskáját cirógatja. Mrs. Clark a mellét. Mr. Whittier a krómvázas tolószékét.
A következő sarkon, egy lámpaoszlop mellett egy újabb leendő író sötét alakja várakozik.
– Anna Franknak – mondja Felvágott Nyelvű Bajtársnő – legalább nem kellett turnéznia a könyvével.
Szent Béltelen rálép a légfékre, megtekeri a kormányt, és félreáll a busszal.
 
A Kiadó engedélyével.