Főkép Meg voltam szeppenve. Azt hiszem, ez a legtalálóbb kifejezés arra, amit akkor éreztem, amikor a kezembe vettem Michael Curtis Ford kalandregényét. Huszonéves lány létemre nem igazán olvastam ilyen témájú könyveket, egészen mostanáig. Attila kardja – olvastam a színes, igényesen tervezett és kivitelezett borítón. A borítólapot nézegetve csak annyit kérdeztem magamtól: mihez kezdek én ezzel a könyvvel? A regény olvasása közben azonban rá kellett jönnöm: a kérdés nem az, hogy én mit kezdek a könyvvel – a hangsúly azon van, a könyv mihez kezd velem.
 
Róma bukása nem egyik napról a másikra következett be – valójában évszázadokon keresztül tartott. A Nyugat-római Birodalom bukását megelőző száz vagy annál is több évben zűrzavar uralkodott a birodalomban – a keleti határvidéknél a germán törzsek évtizedeken keresztül özönlöttek be a Rajna és a Duna mentén. Róma hatalmas erőfeszítéseket tett határvonalai megvédéséért, ám az erőfeszítések ellenére a fenyegetettség nem csökkent, sőt! Az uralkodó azonban már nem tudott hatalmas seregeket gyűjteni, amelyekkel elűzhette volna a germán törzseket – Róma meggyengült.
A birodalom belpolitikai helyzete sem volt stabil: a légiók gyengék és szervezetlenek voltak, nagyrészt idegen zsoldosokból álltak, és nem római hadvezérek irányították őket. Hatalmas területek – Britannia, Észak-Afrika és Pannónia – kerültek ki az uralkodó közvetlen irányítása alól.
 
Ebben a zűrzavaros időben született a világ két végén két férfi, akiknek sorsa furcsa módon kapcsolódik és ütközik össze a történelemben. A történet fő motívuma a hun-római szövetség – Róma, és a Hun Birodalom szövetséget köt egymással, a két nép pedig kezeseket küld a másikhoz a meg nem támadás biztosításaként. A két kezes az akkor tizennégy éves Flavius Aetius, az akkori császári lovasság vezetőjének fia, és Attila, Rugila, a hun fejedelem unokaöccse. Ford a két fiatal fiú kapcsolatát, az idegen birodalmakban töltött időt tartja végig a középpontban – teszi mindezt azért, hogy az olvasó kellően tájékozott legyen a catalaunumi (vagy inkább francia nevén ismert châlons-i) csata, a nagy csata előzményeiben.
 
Michael Curtis Ford keretbe foglalja regényét: a találóan „egy”-nek nevezett részben realistákat megszégyenítő pontossággal meséli el a catalaunumi csata első éjszakáját – az olvasó előtt szinte élni kezd a kép a fáradt, megtört, véres katonákról, akik a csata után menetelnek a szakadó esőben vissza, a táboruk felé. Mellettük halad el az a szekér, amelyik a csatatéren maradt járásképtelen sérülteket szedi össze, és szállítja vissza a római táborba. Ez a szekér akad rá egy öreg hunra, aki mindenképpen találkozni akar a csatát vezető Flavius Aetius hadvezérrel, hogy bebizonyítsa – egy hun akár az élete árán is lerója adósságát…
 
Az első rész után negyven évvel korábban, Ravennában találjuk magunkat – ott, ahova Attila érkezik, és ahonnan Flavius Aetius távozik. Ford inkább Flavius Aetius Hunniában eltöltött éveit, kalandjait, tanulását veti papírra, majd felteszi a nagy kérdést: hunná válhat-e az, aki évtizedeket tölt a hunok között, és köztük élve megtanulta szokásaikat, és elsajátította harcmodorukat? Vagy a Hunniában töltött évek csupán még jobban megerősítették rómaiságát…?
 
Ford regényének középpontjában – a két fiatal, hazájától messzire szakadt fiún kívül – olyan mindenkit érintő, időt álló témák állnak, mint a barátság, a becsület, a bajtársiasság, a hazaszeretet és az elkötelezettség. Annak ellenére, hogy a két fiút messzire sodorta az élet és a politika egymástól, mégis egy, közös cél lebeg a szemük előtt: hadseregük élére állva győzelemre vezetni népüket – egymás ellen. Bár kölcsönösen tisztelték egymást, sőt életük bizonyos szakaszában barátok is voltak, úgy érezték, a másik akadályt gördít útjukba, és a világ túl kicsi kettejüknek. Ez az alapkonfliktus volt az, ami a regény alaptörténetéhez, a történelem egyik legvéresebb, legsorsdöntőbb csatájához, catalaunumi csatához vezetett.