FőképOlvasom – megint – a Kísértet Lublónt, és észre sem veszem, mikor görbül mosolyra a szám, csak azon kapom magam: vigyorgok – ahogy mondani szokás –, mint a vadalma. Úgy üdít fel megint ez a könyv, észrevétlenül, a komótos-kedélyes mondatok során át, mint gyerekkoromban, amikor először kézbevettem. Érteni másképp vélem persze – a gyerekszem ezer gunyoros-gonoszkás utaláson siklott át nyilván, a pajzánságok felét sem értve, de ez is így van jól, Mikszáth-ot olvasni kell, minden életkorban, mert mindig kincseket ad, ha más kincseket is, mint egykor.
 
Hiszen nem látta az egykor volt „kis-én” azt, ami most a legszembetűnőbb: mennyire élhetetlen korok éltető krónikása is Mikszáth Kálmán. Mert a történetek kedélyes stílusa alatt egy kérlelhetetlen, szigorú világ lakik. Hiszen milyen az a világ, ahol az idegen szép leányt el kell dugni a széna közé a násznép elől a Kártony Jóska számadó lánya lakodalmán? Ahol Lapaj fújja a dudát, amíg ki nem hasítják – még jó hogy nem a dudást magát, bár nem is lagzi a lagzi, ha nem esett késelés? Milyen világ az, ahol a vicebíró nagyobb kutya, mint a betyár Kártyi Pista? Ahol a „lublói kísértet” szépasszony feleségét a szoknyabolond király kénye-kedve okán záratják zárdába - prédának? Bár jobban járt így, szegény, még tán le is nyakazták volna, valami csip-csup ürüggyel, ha nem olyan kívánatos…
 
Mikszáth kíméletlen élet-ismerő, de hallatlanul kíméletes író. A szörnyűségek, az elviselhetetlenségig morbid életek elgömbölyülnek a tollán – olvasva elviselhetővé. Nem egy, nem két könyvében jut el a valóság kendőzetlen konstatálásáig, de lám, az elbeszéléseiben rendre könnyed hanggal oldja a szöveg mélyén lüktető drámát.
 
Mennyire nem kell magyarázni a sorait! A kor minden háttér-ismerete nélkül is élvezhető minden betűje, s persze tanít mégis az elveszett szabadságharc utáni honi levegő vételére, a kor viszonyait olyan észrevétlenül tárva fel a jóízű adomázás közben, hogy észre sem veszi olvasója. Otthon lesz benne, jobbágyi-úri, zselléri viszonyokban - nagy pedagógus is Mikszáth, remekül zongoráz az örök témák hangszerén. Vagyon, örökség, karrier, asszonyi praktikák, csalfaságok – ami lényegében nem, csak formájában változik a világban, az tollára tűzve úgy vezet be egy soha vissza nem kívánt keserves múlt-idő hétköznapjaiba, minden „csináltság” nélkül fogva kézen az olvasót, hogy szinte ízeket, szagokat érez a múlt távolán át, hogy szinte tapintja a Bogárka ős tölgyeinek kérgét, aki a könyveit lapozza.
 
Hogy ez a látszatra puha, potrohos ember milyen kőmerev következetességgel hitte az emberi jót! Görbe tükör az övé, valóságot görbítő tükör, de a törhetetlen emberi-írói optimizmus görbítő tükre. Mert visszafelé folyna a Duna, ha pántlikás honunkban egy pártvezér csak úgy, ukkmukkfukk a hitelesebbnek adná a szavazatát, megdöbbenve annak emberi nagyságán, s így lenne naggyá maga is! Álomország pátosza, rikkant bennem is a kaján tapasztalat – de bárcsak így lehetne mégis, bárcsak valóban naggyá lehetnének apróka „nagyjaink”! Az író mégse hazudik: tudja magáról, hogy a kivételt írja, a receptet rajtaütés idejére, nehéz időkbe, s a figyelmes olvasóval ezt tudatja is – miközben a mosoly-fakasztó, a kacagtató részletek humora valódi, bölcs szegényember-humor. Nézzétek, így is élhető a cifra nyomorúság – kuncogja folyvást a fülünkbe, ettől marad örökké aktuális, mostanában főleg, amikor sokunknak újfent keresni kell azt a nézőpontot, ahonnan nem tűnik teljesen értelmetlennek az élet.
 
Mikszáth merte szeretni azt a ringy-rongy életet, ami jutott. Talán ezért nem facsarta ki a tollat a kezéből a politika. Talán ezért ő az egyetlen írónk, akit nem fordított ki magából se nyomor, mellőzöttség, a nyögve induló pálya annyi keserve, de a pozíció, az elismertség se; aki úgy járta meg még a Parlamentet is, hogy ember és író maradt. Az írónak, ha politikusnak áll, jobbára elköszön a múzsája. Neki nem - és ez nagy dicséret. Bár az olvasók töretlen, időkön és korokon átívelő szeretete még ennél is nagyobb.

Kapcsolódó írás:Kísértet Lublón