Interjú: Nádasdy Ádám – 2011. április

Köztudott, hogy Ön nyelvész és költő is. A műfordításban e háttértudásnak hogyan veszi hasznát?
 
Ez attól függ, hogy milyen a szöveg. A költői készség talán többet segít. Inkább régi dolgokat fordítok, gyakran verses műveket – elsősorban Shakespeare-t –, így bizony a költői rutin sokat segít: megpróbálni elmondani valamit másfél sorban, és hogy azt hogyan lehet megvalósítani. Ahogy például a kőműves rutint szerez abban, hogy egy követ nézegetve-forgatva eldöntse, hova illik bele az adott darab a terméskő falba, ugyanez a képesség – nyilván a megfelelő szavak beillesztését értem ez alatt – együtt jár a költői rutinnal is.
Ám a nyelvészi tudást ugyanúgy tudom használni, mert sokszor segít abban, hogy az eredetit jobban megértsem. Néha ártatlannak látszó mondatok is egészen furcsák tudnak lenni. Ilyenkor a nyelvészi rutin, ha mást nem, ad valamiféle gyanút. Akár a jó orvos, aki azt mondja: valami nekem itt furcsa!, a röntgen nem mutatja ki, a labor nem mutatja ki, mégis valami furcsa szaga van az egésznek. Ilyenkor az ember utánajár, és kiderül, hogy nem azt jelenti a szó, a kifejezés, van még egy jelentése is, vagy ilyesmi.
 
A fordítást illetően kevésbé ortodox nézeteket vall, például olyan dolgokkal kapcsolatban is, hogy amikor egy könyvben idézett részletet kell lefordítani, akkor nem feltétlenül a már létező, ismert fordítás beillesztése a legszerencsésebb, hanem sokszor jobban illik oda egy friss fordítás. Miért gondolja így, hiszen nem ez a szerkesztői gyakorlat?
 
Azt hiszem, a szerkesztők, ugye, védeni akarják magukat. Azt gondolják, hogy ha valaki más már kinyomtatta, megszerkesztette, akkor – mint amikor egy másik ékszerész már ráütötte valamire az aranyat hitelesítő jelet – ez már mintegy fémjelezve van. Ezért a fordítóknak azt szokták mondani, hogy keressék meg a már létező fordítást.
 
Őszintén megmondom, hogy ez vagy jó, vagy nem jó, hiszen nem tudhatjuk, hogy ez a másik szerkesztő ki volt, a fordítás mikor készült – valójában a régebbi, kinyomtatott fordításokban bődületes marhaságokkal találkozhatunk. Attól, hogy valamit XY kiadó QZ szerkesztésében már megjelentetett, még nem biztos, hogy jó a magyarítás. Néha égnek áll a hajam attól, hogy mik jelentek meg az állítólagos „aranykorban”, a jól felszerelt kiadókban kontrollszerkesztett és lektorált művekben.
 
Ráadásul egyáltalán nem nyilvánvaló, hogy aki ma fordít, az rosszabbul fordítana, mint aki akkor. Én megértem a szerkesztőt, aki kicsit mechanikusan szeretné megoldani a munkát. Mint amikor az egyik hatóság azt kéri, hogy tessék nekem beszerezni oltási bizonyítványt – hogy aztán maga fertőz-e vagy sem, az engem nem érdekel, nekem kell egy oltási bizonyítvány, amit becsatolhatok az akták közé. Többnyire így járnak el a szerkesztők is.
 
Igaz gyakran a fordítottja is: lehet, hogy a fordító, aki az adott regényen, vagy akár természeti leíráson dolgozik, költőként dilettáns, és azt hiszi, hogy ó, hát ő ezt a versbetétet meg tudja csinálni, közben pedig valami szánalmas klapanciával áll elő ahelyett, hogy fölütötte volna a Vas István vagy Somlyó György, vagy bárki más kiváló fordítását tartalmazó kötetet. Természetesen ez is előfordulhat, és ezt nehéz a fordító szemébe mondani. Egyszerűbb kijelenteni, hogy köszönöm szépen, de ha már van ennek megjelent fordítása, akkor inkább azt használnám.
 
A harmadik eset megint az ellenkezője az eddigieknek, mégpedig az, hogy néha az idézetből pont azt nem fordította le a művészi fordító – aki esetleg éppen kiválóan dolgozott –, ami nekem oda kellene. Ilyenkor nincs mese: nem használhatom fel a meglévő fordítást, ha az a szó éppen nem szerepel benne.
 
Egy másik érdekes fejlemény, hogy mostanában sokan adtak ki olyan képregényeket – az Agave a Manga Shakespeare-eket, a Cartaphilus pedig az Álomországot, melyekben az ön Shakespeare-fordításait használták fel, nem az úgymond klasszikus magyarításokat. Mi lehet ennek az oka?
 
Gondolom az, hogy kiválóak a fordításaim! Hát kérem, micsoda kérdés! [nevet] Most tényleg, olyan ez, mintha azt kérdezné egy vendéglőstől, hogy miért járnak olyan sokan a vendéglőjébe. Hát azért, mert jól főzök!
 
Nem lehetséges mégis az, hogy ezek sokkal maibb, sokkal frissebb fordítások, mint, mondjuk egy Arany-féle, vagy Kosztolányi-féle fordítás?
 
Ez nyilvánvaló, igen. Ez talán nem is kérdés, mert hát bármilyen szép is egy régi vagy irodalmias fordítás, egyértelmű, hogy ide nem az illik. Az érdekes az, hogy talán a mai, kortárs fordítókéhoz képest miféle többletet adnak az én szövegeim. Nem akarok szerénytelen lenni, de talán gördülékenyebb vagy oldottabb az én változatom. Ezt a kiadóknak, a szerkesztőknek kell eldönteni, hogy miért nem, mondjuk, Jánosházy György, az erdélyi műfordító munkáit használják fel.
 
Amikor egy színházi előadáshoz újra kell fordítani valamit, ugye, ezt valamennyire a rendező kedvére kell megtenni?
 
Nem. Nem is nagyon szoktak engem ilyesmivel presszionálni, vagy ha igen, akkor elhárítom. Ugyanakkor az is igaz, hogy én csak átnyújtom a szöveget, és szabad kezet adok nekik azzal kapcsolatban, hogy mit tesznek vele. Azért van a dramaturg, aki tulajdonképp a rendező, a szerző és fordító közötti áthidaló személy, hogy elővegye a tollát, és átírja a szöveget.
 
Persze meg szokták kérdezni, hogy mi lenne, ha így lenne. Tegyük fel, azt mondja a szöveg, hogy „Ó, te magas szőke leány”, és akkor a dramaturg vagy a rendező elmondja, hogy náluk egy kicsi fekete fogja eljátszani a szerepet, ne mondjuk már azt, hogy „magas szőke”, és akkor hozzájárulok, hogy írjanak „kicsi feketé”-t. Előfordult olyan is, hogy visszahívtak, és mondták, hogy itt egy jelenetet kihagyunk, de akkor emiatt máshol ne legyen szó valamiről, amire utalnak benne, és akkor átírom.
 
Ezt azonban a színháznak csinálom, és nem érinti magát a fordításomat, ami mintegy felhőn lebeg a föld fölött, és az „az”.
 
Előfordult már, hogy nemet mondott valamilyen kérésnek? Például amikor elő akarták adni a fordítását egy színházban, vagy ki akarták adni könyvben.
 
Nem. Nem vagyok finnyás, miattam tehetnek vele, amit akarnak. Én mégiscsak fordító vagyok – nem szerző. Lehet, hogy szegény Shakespeare vagy Bernard Shaw forog a sírjában, hogy mit csinálnak vele, de hát nem én vagyok az elhunyt, én csak a temetkezési vállalkozó vagyok. Talán ez lehet az oka, hogy könnyebben mondok igent, de azt gondolom, hogy a színház lényege, hogy működjön. Érdeklődéssel nézek mindent, persze néha magamban morgok, hogy ezt a vackot tudták kihozni belőle?, hát ez rettenetes!, de ez nem az én dolgom.
 
A finnyássággal kapcsolatban felmerül a kérdés: mennyire fontos az, hogy a szleng, esetleg a pongyolább fogalmazás is belekerülhessen egy fordításba? Érdemes-e ennyire maivá alakítani egy szöveget?
 
Én nem nagyon szoktam – ez a fiatalok privilégiuma, hát csinálják. Részben azért sem teszem, mert egy idősebb embertől ez erőltetettnek, csinálmánynak hangzana. Az ilyesmi akkor jó, ha érződik mögötte az őszinteség; hogy ezt ő tényleg így gondolja, nem pedig adagolja patikamérlegen, mint tenném én. Ami meg nekem jönne természetesen, már elavult, és ezzel vigyázni kell.
 
Akadnak persze Shakespeare-nél, de akár Shaw-nál is olyan helyezetek, ahol az eredeti kontextusban is nagyon szabadosan, lazán vagy lezserül beszélnek, ott inkább megengedem, de magam nem nagyon teszem, ugyanakkor nincs ez ellen kifogásom.
 
Úgy gondolom, hogy a színház valamennyire élő nyelvet igényel, de amikor például Dante kerül szóba, felmerül a kérdés: őt miért kellett újrafordítani?
 
Becsvágyból. Egészen egyszerűen becsvágyból. Milyen gyönyörű feladat! Olyan ez, mint egy építésztől azt kérdezni, miért kellett új templomot építenie, mikor már volt templom a városban, és egyébként szép volt. Hát azért, mert én is dicsőíteni akarom az Istent. Én is tudok építeni, tehát építek egy templomot, és az más lesz, mint az előző. Ennyi. Ennél okosabb választ nem tudok.
 
A Pokolnak lesz még folytatása is?
 
A Magvető Kiadóval leszerződtem az egész Isteni színjáték lefordítására. Ez több éven át húzódó munka; sok is, meg nem is lehet gyorsan haladni vele. Közben pedig jegyzeteket is készítek; ezt fontosnak tartom. Talán amit az előbb mondtam, azt annyival megszorítanám, hogy tanító célom is van vele: a jegyzetekkel. Bőséges jegyzetek kellenek.
 
Amikor, mondjuk Szász Károly, Babits vagy Radó Antal – az elődeim – fordítottak, sokkal ismertebb volt a Biblia, a katolicizmus, egyáltalán a vallástörténet. Ezeknek a tudása nagyon kikopott mára. Úgy gondolom, hogy ez a mű, ez a fordítás abban is segíthet, hogy ebből visszaadjak valamit. Tehát bizony nem restellek olyan lábjegyzetet adni, hogy Szűz Mária – lábjegyzet: Jézus Krisztus anyja. Mert el tudom képzelni, hogy teljesen épeszű és épkézláb tizenéves ember, aki az ilyesmit meg szokta venni és elolvassa, nem tudja, vagy nem biztos benne. Tudja, hogy ez valami szent, de hogy konkrétan miért tiszteljük, azt már nem tudná megmondani.
 
Lehet, hogy ez extrém példa, hiszen volt, aki erre megjegyezte, hogy ezt azért talán mégse kellene leírni, viszont sok mást tudnék említeni. Hogy Szent Péter volt az első római pápa, ezt ma már nem árt elmondani. Ebben az értelemben ezt szolgálatnak tartom.
 
Shakespeare és Dante után jön-e még valaki a nagyok közül?
 
Hova lehet még menni, ugye azt kérdezi? [nevet] Nem lesz, mivel ógörögül nem tudok – az, mondjuk, szép feladat lenne –, és hát latinul sem annyira jól, hogy ilyesminek nekimenjek. Azt hiszem, hogy ez így bőven elég.
 
Ha ki kellene választani a legkedvesebb fordítását, mi lenne az?
 
A Szentivánéji álom. Jó darab, és nagyon nagy szeretettel készítettem.
 
Ön alapvetően nem műfordító, sokkal inkább nyelvész és költő. Mennyit tett hozzá az életéhez a műfordítás?
 
Nádasdy Ádám: Sokat. Részben anyagilag is. Igaz ugyan, hogy egy-egy megrendelés nem nagyon jól jövedelmez, de ha sikeres, és játsszák a darabot, akkor apránként, havonta-évente szépen hasznosul a mű. Ezenkívül érdekes tevékenység. Van valami diffúz a gondolkodásmódomban. Úgy értem, nehezen tudok egyetlen dologra nagyon mélyen, sokáig koncentrálni, amit egy igazi tudósnak talán kellene – inkább sokfelé, és ebbe a fordítás pontosan beleillik. Tehát valóban sokat ad, adott.