Bret Easton Ellis: Glamorama
Írta: Makai Péter Kristóf | 2005. 11. 17.
Victor Ward modell. A Tuti Fiú. A kifutók fiatal sztárja, akinek hajszolt, nyugtatókkal, drogokkal, reklámfotózásokkal és divatbemutatókkal teli, kiüresedett életét kísérhetjük figyelemmel a kilencvenes évek New York-jában. Bret Easton Ellis 1999-ben született regénye talán a máig megírt legösszeszedettebb, és egyben legösszetettebb minimalista mű.
A regény kezdetén Victor haverja klubjának megnyitásán fáradozik. A nyitó bulira természetesen meg kell hívni a csillogó-villogó sztárvilág összes valamire való nevét. A legfontosabb ebben a világban, hogy hol, kivel vagy egy fotón, melyik sztárral említenek egy mondatban. Saját magának Victor ezt úgy fogalmazza meg: „Minél jobban nézel ki, annál többet látsz be”. Victor életét ezért a konditermek, bemutatók és partik töltik ki. Barátnője, Chloe Byrnes is modell, akivel a felületes szexen és partizáson kívül semmi sem köti össze.
A lassan kibontakozó cselekmény első egysége után fölpörögnek az események: egy titokzatos férfi, Palakon kérésére Victor egy hajó fedélzetén elindul Angliába, hogy régi camdeni barátját visszahozza. Eközben két külön forgatócsoport is feltűnik a regény lapjain, akikkel Victor folyamatosan diskurál, beszélgetéseikben újra meg újra előkerül a forgatókönyv: torz, szádavégi maradványa a sorsnak.
Ahogy a sztori halad előre (vagy visszafelé, Ellis ugyanis visszafelé számozza fejezeteit, egészen az utolsó egységig), Victor iszonyatos lassúsággal ráeszmél, miféle terroristasejtbe került be. A „hadsereg” hozzá hasonló, értékválságban szenvedő, unatkozó topmodellekből szerveződött csapat, akik partiról partira járva rendre repülőgépeket és kávéházakat robbantanak fel, amit Ellis sosem felejt el a valóságnál hűebben, hiperreálisabban részletezni.
Ellis szikéje mai nyelvünk felületességeit is ízekre szedi: Victor és barátai dalszövegtöredékekben, semmitmondó, inkoherens félmondatokban kommunikálnak. Ezen kívül nem felejti el az élőbeszéd összes csöppnyi megbicsaklását, jelentőségteljes, vagy, ha úgy tetszik, jelentésevesztett szünetét beleírni párbeszédeibe.
Nem véletlenül kapta a könyv a Glamorama címet: Ellis sztárok ezreit és márkanevek tömkelegét zsúfolja bele könyvébe, az olvasó csak kapkodja a fejét a sok híresség nevének hallatán. És kíméletlenül megmutatja, velejéig lecsupaszítva azt, ami a külsőségek alatt rejtőzik. A semmit. Regényünk szereplői ugyanis üresebbek, mint a sietve felhajtott vodkás poharaik. Értelem, érték és cél nélküli világot tár elénk Ellis prózája. Ez a világ a mai egyetlen igazi gazdasági és politikai hatalom: az Egyesült Államok. Az USA-beli élet visszásságait tárja fel, akárha gennyes tályog volna, és maró szatírájával próbálja fertőtleníteni – valljuk be, nem könnyű feladat.
Bár e pár sorban a mű teljes mélységéből csak egy-egy vakuvillanásnyit lehet megmutatni, és pusztán a regény kulcsfogalmaival egy egész oldalt meg lehetne tölteni, remélem elegendő lesz ahhoz, hogy akik még nem olvasták, kézbe vegyék az amerikai késői, avagy poszt posztmodern egyik legkiemelkedőbb alkotását.
Ugyanis akármennyire specifikusan amerikai környezetben játszódik, hála a globalizáció okozta uniformizálódásnak, az egyszeri olvasónak rá kell döbbennie, mennyire ugyanebben a világban élnünk. Nem kell plasztikbombát élesítenünk hozzá, nem kell kifutókon föl-alá flangálni, elég, ha egy napot csendesen, nyitott szemmel töltünk el a világban.