Főkép Amikor 1817. július 18-án (negyvenegy éves korában) meghalt Jane Austen, sokan még nem voltak tisztában azzal az azóta többszörösen is bebizonyosodott ténnyel, hogy személyében a kor legélesebb szemű megfigyelőjét és elemzőjét veszítették el, aki megteremtette hazájában a társadalmi vígjátékot. Életműve mindössze hat befejezett regényből áll, melyek közül kettő, a Meggyőző érvek és A klastrom titka 1817 végén, posztumusz jelent meg.
 
Jelen írásunk tárgya ez utóbbi, ami az előkelő világ szatíráját vegyíti a gótikus rémmesék egyes elemeivel. Főszereplője egy ifjú leányzó (olyan 16-18 éves forma), aki vidéken, egy mindentől távoli kis faluban, egy tízgyermekes család negyedik gyermekeként nevelkedik csaknem minden külső hatás nélkül. Se újság, se pletykás szomszédok, csak a szülők, akik józan gondolkodású, helyes ítélőképességgel rendelkező, egyszerű emberek. Bele sem merek gondolni, mi történne egy ilyen eredendően naiv, az emberi viselkedést egyáltalán nem ismerő leányzóval napjainkban. Mondjuk, amennyire tudom, akkoriban sem volt jellemző. Vagy legalábbis nem ennyire.
 
Szóval adott ez az ifjú hölgy, aki egy több hetes nyaralás formájában váratlan lehetőséget kap a szomszédoktól, hogy kiszabadulhasson eddigi megszokott közegéből, és kíváncsi, nyitott elméjével felfedezze a világot, illetve új ismeretségeket kössön. A vidéki pap romlatlan gyermeke, a se nem bájos, sem nem tehetséges Catherine Morland új ismerőseitől egy rémregényt kap, és mivel nem rendelkezik korábbi ismeretekkel, ezt fogadja el egyedüli regényirodalomnak, az általa nem ismert világot olvasmányai alapján ítéli meg, saját életére pedig úgy kezd tekinteni, mintha ő is egy regény főszereplője lenne, ezért nem veszi észre, hogy azok, akiket barátnak hisz, valójában csupán kihasználják őt.
 
Amikor a felkapott fürdőhelyről látogatóba érkezik a Northanger Klastromba, képzelete azonnal benépesíti az épületet mindenféle rémséggel, ám szomorúan kell megtapasztalnia, hogy a romantikus és regényes fordulatok ezúttal is elmaradnak. Az itt átéltek alapján lassan kezdi elveszíteni illúzióit, fokozatosan lekopik róla a magával hozott naivitás, és kezdi megérteni a való életet, megismeri önmagát, és ezzel igazi Austen-hősnővé válik, bár meg sem közelíti azt a szintet, mint mondjuk Elizabeth Bennett vagy Emma Woodhouse.
 
Tudomásom szerint a regény eddig három magyar fordításban került forgalomba. 1983-ban, 2003-ban és 2006-ban Borbás Mária, 2007-ben és 2009-ben Latorre Ágnes, 2010-ben pedig Béresi Csilla keze nyomán kelt életre a történet. Bevallom, ebből kettőhöz volt közvetlen szerencsém, és bár általában nagyon szeretem Borbás Mária munkáit, most el kell ismernem, hogy Béresi Csilla magyarítása sokkal jobban tetszik. Valahogy gördülékenyebbnek, simulékonyabbnak tűnik, arról nem is beszélve, hogy a jelenlegi kiadás 5 oldalas jegyzetet tartalmaz, ami sokkal komolyabbá, teljesebbé teszi az összképet.
 
Érzésem szerint a hol szórakoztató, sziporkákkal meghintett, hol moralizáló történet, ami egyébként a gótikus regény kifigurázása, kilóg ugyan Jane Austen eddig általunk ajánlott művei közül, az egyszerre kissé ódon, humoros és kritikus művet mégsem kerülheti ki egyetlen magára valamit is adó Austen-rajongó sem.

Kapcsolódó írások:Julia Barrett: Önteltség és önámítás
Büszkeség és balítélet (BBC mini-sorozat) (DVD)
Büszkeség és balítélet (2005) DVD)
Pride & Prejudice (Music from the motion picture) (CD)

A szerző életrajza