Főkép

Valamikor nagyon régen egy akkoriban barátomnak hitt embertől kaptam egy fatáblácskát, rajta a következő szavakkal: „Tanulj meg szeretetet adni és kapni – feltétel nélkül – és elfogadni az embereket olyannak, amilyenek.” Akkor nem tulajdonítottam túl nagy jelentőséget a dolognak, bár tudtam és éreztem, hogy nagy igazságok rejtőznek a szavak mögött. Sajnos a barátról idővel kiderült, hogy nagyon nem az, a tábla viszont maradt, sőt, igazából életem egyik vezércsillagává vált, ami mellett kitartok még akkor is, ha olykor nagyon-nagyon nehéz.
 
Szegedi Katalin új könyve – melynek nem csupán az illusztrációit, de a szövegét is ő alkotta – sokkal letisztultabb és egyszerűbb, mint eddigi munkái, visszafogottságával és a kép-szöveg tökéletesen megválasztott arányával mégis sokkal ütősebb, mint bármi, amit korábban láttam tőle.
A képek ezúttal is kollázstechnikával készültek, de most nem elsősorban a háromdimenziós megvalósítás a hangsúlyos, hanem a különféle színek és anyagok tökéletes megválasztása és kombinálása.
 
 

A képek alapja hullámkarton, erre vitte fel Kata a színeket (barnákat, fehéret, feketét, vöröset), ragasztotta fel a különféle, elsősorban természetes anyagokat. Saját elmondása szerint szándékosan redukálta le az eszközöket, és szerintem nagyon jól tette, mert ebben az esetben tökéletesen megáll a mondás, miszerint a kevesebb több. Ezt erősíti az a tény is, hogy bizonyos dolgok éppen csak jelzésértékűként jelennek meg (ceruzával felskiccelt felhők, házak, virágok, madarak, kötélen száradó ruhák, villanyvezetékek), éles kontrasztot, mégis tökéletes egyensúlyt alkotva Lenka színes, szépen kidolgozott alakjával.
 
Modernsége mellett azért a történet nem kevés hagyományos mesei elemet vonultat fel. Számoljunk csak utána, hányszor is próbál meg Lenka kapcsolatot teremteni másokkal. Háromszor. Nézzük meg, hogy a próbatételek által több, gazdagabb lesz-e. Igen. És általa mi is, hiszen ily módon nem csupán a történet, de az illusztráció is szinte önmagát generálja, hiszen az innen-onnan összeszedett tárgyak mindig megjelennek egy későbbi képen. Mint például a kréták és a karika.
 
 

Vannak viszont az egész történeten végigvonuló apróságok is, mint például a katica, ami hol itt, hol ott, hol éppen csak felvázolva, hol kidolgozottan, hogy pedig a képből kiemelkedve (ráragasztva) jelenik meg, mintha csak Lenka hűséges kísérője, segítője lenne. Kicsit olyan, mint a Holló című film madara… (na jó, közel sem annyira nyomasztó, sőt, de akkor sem tudom kiverni a fejemből).
 
Mi tagadás, Lenka minden színessége, tehetsége és bája ellenére is magányos. Magányos akkor is, amikor a könyv elején otthon, a szobája ablakában rajzol, később is, amikor megpróbál játékba bocsátkozni a többi gyerekkel (ugróiskola, karikázás, foci), és akkor is, amikor a fekete aszfaltot népesíti be rajzaival. Ám itt, ezen a ponton éles fordulatot vesz a történet, hiszen egy hatalmas szemüveget viselő, bozontos hajú, nagy fülű, méretes szövetnadrágos kisfiú, Palkó felfigyel a magányosan rajzoló duci kislányra, odamegy hozzá, megszólítja és játékba hívja. Vagyis Lenka már nem magányos, nem kell egyedül szembenéznie a kirekesztéssel, az elutasítással, a világ egyensúlya helyreállt, az eleredő eső pedig elmossa a múlt sötét árnyait, és egy új kezdet ígéretét hordozza magában…
 
 

Az eddig megemlített apróságok mellett azért még akadnak apróbb-nagyobb csemegék a könyvben, amikről mindenképpen szót kell ejteni. Ilyenek a minden oldalon másképpen megjelenő oldalszámok (különösen kedves a szívemnek a csillagos, a ceruzás, a katicás, a dobókockás és a kártyalapos megoldás); az Álomcirkusz (Kata első saját könyve) és a Lenka borítója; az itt-ott felbukkanó újságkivágások, kottarészletek, postai bélyegzők; a hatodik oldalon felsejlő bélyegrészletek; és persze Palkó rollerének kerekei, amik később Lenka foteljának karfáján jelennek meg. Mindent egybevetve a Lenka egy időtlen, gondosan és pontosan megmunkált, tökéletesen letisztult, minden felesleges sallangtól, magyarázattól, állásfoglalástól és ítélettől mentes történet a barátságról és az elfogadásról, melynek minden egyes szava, mondata és képe mélységesen mély gyermekismeretről árulkodik.

A szavak és a képek által teremtett erős atmoszféra még jóval a könyv becsukása után sem hagyja nyugodni az olvasót – szinte kényszert érzünk, hogy újra és újra kinyissuk, nézegessük, lapozgassuk, olvasgassuk.
 
 

Bár nem olvastam el minden idén megjelent gyerekkönyvet, sőt, sajnos csak nagyon kevéssel volt szerencsém közelebbről megismerkedni (felszínesen azért sokkal többel), valahogy mégis az a meggyőződésem, hogy a maga kategóriájában ez az év legjobban sikerült alkotása. Nekem mindenesetre a legeslegnagyobb kedvencem. Köszönet és hála érte…

Az illusztrációkat a szerző engedélyével közöljük.

A szerző életrajza