Babits Mihály: Elza pilóta vagy a tökéletes társadalom

 

A 20. századot, főként az 1900-as évek első felét a háborúk határozták meg. Az első világháború valódi „sokként” érte a világot, hiszen addig soha nem használt modern fegyverekkel vívták, hatalmas pusztítást okozva, és erre sem a frontokon harcolók katonák, sem pedig a hátországok nem készültek fel.

Az első világháború rémétől szorongatva pedig bekövetkezett a második nagy világégés, amely az emberi természet olyan borzalmait tárta fel, melyeket – azt hiszem, joggal mondhatom – egészen máig nem hevert ki a világ. Ezt az időszakot azonban nem csupán a nemzetek közötti heves ellenállás jellemezte, hanem az egyes országokon belüli feszült helyzetek is: sorra törtek ki a polgárháborúk és a forradalmak, Európa az újítás és a pusztítás lázában égett.
 
Babits Mihály ebben a folytonos háborúskodástól fenyegetett hangulatban írta meg Elza pilóta vagy a tökéletes társadalom című negatív utópiáját, amely bár kevésbé ismert, mint a főként költőként számon tartott szerző más művei, egy olyan világot tár elénk, amely modern korunk konfliktusait és technikai színvonalát ismerve akár valóság is lehetne.

Babits az első kiadásban még pontosan megnevezett helyszínekkel dolgozott, később azonban kitörölt minden olyan adatot a műből, amely egyetlen országra és nemzetre utalhatna.
Az utópia ugyanis az egész világot magában foglalja, és érzékelteti, hogy ebben a helyzetben nincsenek különbségek: a háború és a pusztítás mindenhol kiölte az emberek gondolatait, a frontokon harcolók ugyanannyit szenvednek a világ minden pontján, és a régi értelemben vett élet, amelyben léteztek érzelmek, kapcsolatok és boldogság teljesen kiveszett a világból.
 
Vagy talán mégsem? A regény egyik központi figurája, a főhős, Kamuthy Elza édesanyja, rácáfol erre. Ő az egyetlen, aki mindvégig kitart a háború előtti értékek mellett: dacból a békeidők irodalmát olvassa, görcsösen kapaszkodik a szeretetbe, amely lányához fűzi, s melyet a körülötte élők mind nevetségesnek tartanak és nem hajlandó elfogadni az új „értékrendet”, amit a majdnem 40 éve tartó háború hozott magával.

Az ő aggódásán és szorongásán keresztül pillanthatunk be a háború első éveinek kétségbeesett útkeresésébe: a tehetősebb anyák híres professzorokhoz vitték gyermekeiket, hogy csonkítással kerüljék el a besorozás rettegett pillanatát, a hírek lázas nyomon követését, és a különböző reményteljes információk keringését a társadalomban.
 
Mindez azonban már nem segíthet ebben a megváltozott társadalomban. A társadalomban, ahol a nők vették át az értelmiség és a vezetők szerepét, hiszen ők a korai években még nem voltak hadkötelesek.
Őrizniük kellett a „Vesta-mécs” tüzét és a korábbi korok műveltségét, hiszen a férfiak sorsa születésük percétől kezdve meg volt pecsételve. Nem taníttatták őket, és az egyetlen képzés, amit életük során kaptak, a katonai kiképzés volt: állatias ösztönszintre süllyedtek, és kizárólag a fajfenntartásra és az öldöklésre összpontosíthattak, hiszen „ez vitte előre” a társadalmat a kor gondolkodói szerint.
 
A regény pedig megdöbbentő hitelességgel követi végig azt, hogy egy finom lelkű úrilány hogyan válik olyanná, amilyenné ez a már-már állati társadalom változtatni akarja. Elza, akinek két szenvedélye van az életben, a kultúratudomány és a repülés, alig várja sorozása pillanatát.
Dacból? Talán azért, mert úgy érzi, hogy nem helyénvaló édesanyja mély szeretete ezekben az időkben? Félelemből, hogy majd akarata ellenére viszik el? Nem tudhatjuk. Elza nehezen megfejthető karakter, akinek indulatai és fiatalos dühe nehezen fékezhető, és aki hirtelen felindulásból olyan cselekedetekre képes, amik a legnagyobb veszélybe sodorhatják – és sodorják is.
 
Ő az, akit mindennél jobban tisztelnek a körülötte levők. A szülei, a művelt professzorok és a barátai, akik áhítattal isszák minden szavát. Szeszélyes, kiszámíthatatlan és rettentően okos: határozott elképzelése van a világról, amelyben él.
Kezdetben még ő maga sem hiszi el, hogy a könyvtárban található régi könyveken és jegyzeteken kívül létezhet más élet, a történet során azonban rá kell jönnie: az élet, amit ő él, nem valóságos, rég elveszett ábrándok kergetése csupán.

Pontosan ezért jön rá arra, hogy meg kell halnia, vagy legalábbis fel kell áldoznia szabadságát, főként gondolatainak szabadságát, ezekért az értelmetlen eszmékért, amelyek a háború világát irányítják. Elbúcsúzva tehát az érte rajongó fiútól, Dezsőtől, aki továbbra sem képes feladni a régi korok eszményeit, pilótának áll egy híres orvos, Schulberg oldalán.
 
Ez a megoldás megnyugtató mindenki számára. Elza megkapja azt, amire vágyott, és bár nem katonaként kell majd helytállnia, a veszély, amit keresett, mindenképpen körbe fogja venni. Édesanyját is megnyugtatja a hír, hogy lánya számára van még esély a túlélésre.
Az események azonban katasztrófába torkollanak: Elza, egy alagútban átélt borzalmas éjszaka után, ahol szeme láttára ölték meg Dezsőt, szándékosan az ellenség oldalára kormányozza a repülőgépet, ahol fogságba esik, és olyan borzalomra kényszerítik, amely méltó ehhez az alávaló korhoz: saját gyökerei ellen fordítják…
 
Babits megrázó és nehezen felejthető negatív utópiája nem azért félelmetes, mert maguk a történések rettentenek el egy ilyen kor borzalmaitól. Azért annyira hátborzongató mindaz, ami a regényben történik, mert egyáltalán nem elképzelhetetlen, hogy ez egyszer velünk is megtörténhet.

Bár most, ebben a pillanatban nem aktuális egy újabb világméretű összecsapás, mindannyian jogosan tarthatunk tőle.
Ezzel az érzéssel a szívünkben pedig még könnyebb elképzelni, hogy mit élhettek át azok, akiknek egy modern háború fenyegető rémével kellett szembenézniük: nem tudhatták, hogy vége lesz-e valaha és hogy mikor újul ki a világot fenyegető háborús járvány, amely végül évtizedeken át tartó katonai, gazdasági és morális válságot okozhat.