Robert Merle: Csikóéveink
Írta: Galgóczi Móni | 2010. 10. 10.

Szóval ott tartottunk, hogy hőseink bőszen igyekeznek titkolni vallási hovatartozásukat. Ez egészen jól megy nekik, így simán elérkeznek Montpellier-be, ahol apjuk egykori mesterénél szállnak meg. Ettől kezdve Pierre idejének nagyobb részét a város, illetve a benne élő hölgyek szépségének szenteli. Gyorsan bebizonyosodik, hogy a két fiú közül ő örökölte apja nyughatatlan vérét, pedig Samson sem panaszkodhat a külseje miatt. Csakhogy neki elég szigorú erkölcsi érzéke van. Éppen ezért nem ő az, aki verekedésbe keveredik és aki hullát lop a temetőből, hanem Pierre. És úgy tűnik, a történelem jelen esetben is megismétli önmagát: a fiatalok éppen olyan sietve hagyják el a várost, mint annak idején édesapjuk. És kalandjaik ez után sem érnek véget, hiszen akaratukon kívül belecsöppennek egy hugenotta lázadásba, ahol is megmentenek egy katolikus püspököt(!), valamint kiszabadítják leendő „szállásadóikat” a banditák fogságából. Kaland kaland hátán, a szegény olvasó meg nem győzi kapkodni a fejét.
Aki ismeri a XVI. századi francia történelmet, az itt-ott felszisszen, amikor Merle a maga mérhetetlen fantáziájával és írói tehetségével a valós adatokat összedolgozza a történelmi tényekkel. Kár, hogy a tankönyvírók még nem jutottak el ilyen mesterségbeli szintre. Esetleg az oktatási reformokat végrehajtók figyelmét is fel lehetne hívni arra a tényre, hogy egy-egy ilyen regényből sokkal többet, és sokkal szívesebben tanulnak a mai diákok, mint a tankönyvekből.