Főkép

Nem tudom miért, de nem sűrűn lehet holland szerző tollából született regényeket olvasni kis hazánkban. Bár lehetséges, hogy csak én nem akadok össze ilyenekkel. Mondjuk nagy valószínűséggel a dán, észt, finn, norvég, svéd irodalom gyöngyszemeivel sem találkoztam volna, ha nincs a Polar Alapítvány két elhivatott tagja, Pap Éva és Kertész Judit, akik rendületlenül küzdenek azért, hogy a világnak ezt a részét egy kicsit közelebb hozzák.
 
De térjünk vissza a hollandokhoz. Azt eddig is tudtam, hogy a Nyitott Könyvműhely általában érdekes dolgokra bukkan, és rendre ki is adja azokat, de az 1958. január 23-án született Pieter Frans Thomése Árnykislány című könyve témáját tekintve talán még tőlük is figyelemre méltó, a szerző ugyanis elvesztette néhány hetes kislányát, és a kötet lapjain sorakozó szavakkal ezt a kimondhatatlan veszteséget igyekszik ki- és elbeszélni.
 
„Ha van még valami, az árnyékban marad, olyan helyen, ahová már épp nem hatol el a fény (és így a tekintet sem).
Föld a menny helyett. Árnykislány angyalka helyett. Liliom a virágok közt.”
 
Nem az a fontos, ki írta a könyvet, hogy hívják, hány éves, hol és miből él, ki a felesége, kik a barátai, de még csak nem is az a fontos, hogy hívták a kislányt, mennyi idős volt, miben halt meg, hanem az a fontos, hogy mindez milyen mélységesen mély érzéseket hozott felszínre az édesapában. Fájdalmat, szomorúságot, bánatot, veszteséget, hiányérzetet, ki nem mondott szavakat, meg nem élt élményeket, csupa olyasmit, amit csak az érezhet át vagy érthet meg igazán, aki már elveszített valakit, akit nagyon-nagyon szeretett.
 
„A frissen mosott ágynemű illata, a háló ablaka kitárva.
Egy új nap.
A napfény, mely betoppan a szobába, s már sehol sem találja.”
 
Nehezen találok szavakat, annyira megrázott, amit olvastam. Pedig tudtam, mire vállalkozom, amikor elkezdtem olvasni, a gondolat- és érzelemtöredékek, melyek szembejöttek, valahogy mégis felszakítottak bennem mindent, amit saját veszteségem kapcsán igyekeztem zárt ajtók mögé zárni.

Kegyetlen, mégis megtisztító erejű mindaz, amit Thomése megoszt velünk. Kegyetlen, hiszen az élet is az, és megtisztító erejű, mert ahogy átfolynak rajtunk a szavak, a gondolatok és az érzések, magukkal visznek mindent, aminek nincs keresnivalója bennünk, és hátrahagyják mindazt, aminek ott kell maradnia – a semmit.
 
„A másodpercek szakadékokba szédülnek, a pillanat tört része alatt örökös űr támad. Amikor ide elérkezünk, erre az üres kiságy mellett árválkodó székre, egyszerre nincs más, mint semmi, nincs semmi, csak a semmi van.”
 
A semmitől viszont csak egy ideig kell tartanai, szerintem ugyanis magában hordozza az újrakezdés lehetőségét. Hiszen legyen bármilyen nagy is a veszteség, az élet nem áll meg, a föld még mindig forog, a természet ugyanúgy teszi a dolgát, és a hátramaradottaknak is ezt kell tenniük: feldolgozni a fájdalmat és a veszteséget, elengedni azt, aki már elment, és erőt meríteni a folytatáshoz – nélküle.
 
És a semmi lassan megtelik tartalommal…
 
Thomése rendkívül jól bánik a szavakkal. Hasonlataitól olykor a hideg rázott, máskor meg azon kaptam magam, hogy nem győzök betelni mindazzal, amit megfogalmaz. Néha úgy éreztem, mintha a gondolatainak és érzelmeinek megfogalmazására választott forma túl tágas lenne a szavaiból áradó költészethez. Ezt a szinte kirobbanni készülő erőt talán egy-egy vers jobban le tudta volna vezetni. Bár ha jobban belegondolok, a váltakozó hosszúságú írások sokkal nagyobb teret engednek az érzelmek szabad áramlásának, így semmi nem tud elrejtőzni.
 
„Az asszonyt, aki eltemeti a férjét, özvegyasszonynak nevezik, a férfit, aki egyedül marad felesége halála után, özvegyembernek. Egy gyerek szülők nélkül árva. De hogy nevezzük egy meghalt gyerek apját és anyját?”