Főkép

Talán jobb is a Salmon családnak, hogy fogalmuk sincs róla, mi történt a lányukkal. Mi, olvasók azonban tudjuk, hiszen a tizennégy éves Susie a maga kis mennyországában ülve elmeséli a halálát, és mindazt, amit utána látott.

1973. december 6-án Susie-t megerőszakolta és meggyilkolta a szomszéd, aki a nyomozás megnehezítése érdekében feldarabolta, és különböző helyekre szállította a kislány maradványait. Akkoriban még nem volt olyan fejlett a technika, és nem állt rendelkezésre annyi tapasztalat, hogy a különleges bűnesetben a nyomozás eredménnyel járjon. Akkoriban még csak annyit tudtak, hogy egy kislány eltűnt, és egészen addig reménykedtek abban, hogy még életben van, amíg az egyik szomszéd kutyája a város melletti kukoricásban elő nem ásta Susie könyökét. Akkor aztán egyértelművé vált (legalábbis a nagy többség számára), hogy a kislány már nincs az élők sorában.

A családtagok különböző módon próbálták meg feldolgozni a történteket. Mindenki visszavonult a saját kis világába, és ahelyett, hogy közösen próbáltak volna meg úrrá lenni a nehézségeket, egyre jobban eltávolodtak egymástól. Mondjuk ezen nem is nagyon lehet csodálkozni, különösen, ha figyelembe vesszük, a családtagok egymástól teljesen eltérő életkorát és egyéniségét. Ráadásul a város lakói is sokféleképpen reagáltak a tragédiára, és ez sem könnyítette meg a kislányát elveszített család gyógyulását. Persze mindezt mi is csak Susie elmondása alapján tudjuk, aki, mint már említettem, saját kis mennyországában csücsülve meséli el nekünk életét, halálát és mindezek utóéletét, illetve hatását a családra és a közösségre. Furcsa, olykor kissé morbid, ahogy mesél, máskor viszont az embert a sírás kerülgeti.

Persze az érzelmek ilyetén hullámzásához az is nagyban hozzájárul, hogy az elbeszélés stílusa olykor szinte szikár, az egymás után pergő, pattogó tőmondatok egy percre sem engedik előbukkanni az érzelmeket, máskor viszont a szinte már-már túlságosan is költői jelzők, hasonlatok vagy metaforák előcsalogatják az ember lelkében addig lapuló, és a megadott jelre szinte kirobbanó erejű érzelmeket. A kislány fiatalsága, ártatlansága és tisztasága különlegesen érzékletes ellenpontot alkot az őt meggyilkoló szomszéd erőszakosságával, brutalitásával. Szinte várjuk azt a katartikus pillanatot, amikor a kilátójában csücsülő kislány „bosszúja” utoléri gyilkosát.

Ehelyett inkább a maga gyermeki módján elmeséli, mi történt a családjával a halálát követő években, milyen változásokon mentek át mindazok, akiket ismert és talán szeretett is, mi lett azokból, akikkel együtt járt iskolába, hogyan valósították meg álmaikat testvérei, és hogyan gyógyultak be az elvesztésével járó sebek szülei lelkén. Aztán amikor már mindent láttunk, amit látnunk kellett, Susie-val együtt elhagyjuk az élőket – most már nem kell rajtuk tartanunk vigyázó szemünket. Vagy ha úgy jobban tetszik, Susie is megbékélt azzal, hogy ő már csak nézheti a lentieket. A regény végére a cselekmény feszültsége feloldódott, bár a rezgéshullámok még sokáig ott lebegnek a levegő részecskéi között, a művészi egyensúly, ami a regény folyamán olykor-olykor felborult, most helyreáll, és az olvasó lelke gazdagabb lesz egy szokatlanul csodálatos történettel.

Ami nem először, és remélhetőleg nem is utoljára jelent meg magyarul. Először 2003-ban lehetett talákozni vele, akkor Tábori Zoltán fordítását Katona Ágnes szerkesztette, most, 2010-ben egy átdolgozott, Polyák Béla által szerkeszett verzió látott napvilágot, újabb bizonyítékául annak, hogy ha a Cartaphilus be is vállal újrakiadást, azt soha nem változatlan utánnyomás formájában teszi. Ebben a kötetben például már akkor észrevehető ez eltérés, amikor a kislány bemutatkozik.

Alice Sebold regénye alapján az Oscar-díjas Peter Jackson 2009-ben elkészített egy filmet, melynek főszereplői között nem kisebb neveket láthatunk, mint Mark Wahlberg, Rachel Weisz, Stanley Tucci és Susan Sarandon.

Részlet a regényből